Harmadjára lépett fel Magyarországon a Queens of the Stone Age (innentől QOTSA), ami így önmagában nem igazán hír. Az már inkább, hogy a voltos, majd később a szigetes fesztiválfellépés után ez volt az első alkalom, hogy önálló koncertet adtak, ahol a közönség tényleg kizárólag azért állt a színpad előtt, mert Josh Homme-ékat akarta látni. A franc se gondolta volna, hogy egy héttel az Arcade Fire után már megint az év koncertjéről kell írni.

Aki esetleg nem ismerné a QOTSA-t, annak nagyon röviden: a zenekar a kaliforniai Kyuss romjain alakult Josh Homme vezetésével, és voltaképpen az egész amerikai stoner rock szubkultúra kirakatcsapatává vált az elmúlt 22 évben. Leginkább annak köszönhetően, hogy a Led Zeppelin és Jimi Hendrix hagyatékát követve találtak egy utolsó fogást a rockzenében, amit még nem igazán használt el senki. A QOTSA ugyan sosem volt Arctic Monkeys vagy Green Day, de stabilan a világ legjobb rockzenekarai között tartják számon abban a kategóriában, amelyben csak 1995 után alakult együttesek vannak.

A QOTSA alapvetően egy nagy haveri projekt Josh Homme vezetésével, amit konkrétan megjárt minden harmadik valamirevaló kortárs amcsi rockzenész, legyen szó Dave Grohlról, Nick Oliveriről vagy Mark Laneganről. Kétségtelenül a stoner rock műfaj legismertebb zenekaráról van szó, amely kb. csak öt-hat évente ad ki nagylemezt, de akkor mindenki odafigyel, mert mégiscsak

A QOTSA mindig is nagyon érdekes helyzetben volt. Adva van a klasszikus, bluesalapú hard rock művelőinek krémje, akik egy kétméteres norvég–amerikai vezetésével kisajtolják az utolsó olyan hangokat, amiket még nem játszott el mindenki. Közben alanyi jogon a QOTSA-életművet a legtorzabb stoner fanatikusokon kívül illik alapvetésnek venni, és úgy tekinteni rá, mint az utolsó pár, már 40-es fazon, akik még a fülledt 40 fokban is ragaszkodnak ahhoz, hogy talpig feketében, bőrcsizmában, a színpadon láncdohányozva imitálják a rock and roll hőskorát.

A QOTSA-t az különbözteti meg a többi hasonszőrű zenekartól, hogy az önismétlés helyett inkább várnak éveket, kicserélnek egy-egy tagot, és összehoznak valami olyasmit, amire senki sem számít. Ilyen volt a hat év szünet után megjelenő, totálisan depresszív, sötét, magába forduló ...Like Clockwork album, ami szerintem a zenekar csúcsteljesítménye, vagy éppen a tavalyi Villains, aminek Mark Ronson volt a producere, és feltűnően popos irányba terelte a zenekart. De teljesen mindegy, mert a QOTSA, áthidalva a közhelyeket, tényleg az egyik legjobb koncertzenekar a világon.

Azért kicsit tartottam attól, hogy a lehangoló soproni és a jóval izmosabb Sziget-koncert után már nem igazán lesz izgalmas, hogy arról a lemezről játszanak, amit a legkevésbé kedveltem a karrierjükből. Ehhez képest simán volt vagy 6-8 ezer ember a Budapest Parkban, úgy, hogy az Arénában éppen Nick Cave játszott (arról a koncertől itt írunk - a szerk.)  És ez a 6-8 ezer ember legnagyobb meglepetésemre tényleg azért jött, hogy a QOTSA első rendes, önálló budapesti koncertjét végigtombolja. Ezt azért mondom, mert a koncert elején Josh Homme frontember annyira berágott két csávón, akik valami drapériát tartottak fel, hogy félő volt, dühében beleszarik a koncertbe, és három szám után levonul. Apropó, ha valaki ott volt, és látta, min rágott be annyira Josh Homme, kérem, küldje el nekem a sajod@index.inda.hu címre, mert többedmagammal majd meghaltunk a kíváncsiságtól. 

FRISSÍTÉS: Többen is írták nekünk azóta, hogy a táblán "KICK ME IN THE FACE" felirat szerepelt, utalva arra a nemrégen történt esetre, amikor Josh Homme egy koncerten fejbe rúgott egy fotózó nőt.

Szóval Homme hozta a szokásost, rögtön felhúzta magát a koncert elején, de annyira iszonyatosan erős volt a budapesti közönség, hogy egy idő után a zenekarban is realizálódott, hogy hoppá, itt most több ezer ember tényleg szétimád minket. Homme egyszer még be is mondta: „Fuck Western Europe!" – arra utalva valószínűleg, hogy a menő koncertekkel elkényeztetett nyugaton valószínűleg már nem táncol és ordít több ezer ember egyszerre QOTSA-en, bezzeg mi, magyarok, megmutattuk, mire vártunk annyi ideig. Innentől kezdve az egész átment egy gyönyörűen zajos szeánszba, még az új számok is elképesztően szóltak élőben, a régebbiektől meg sokszor sírni támadt kedvem, annyira hibátlanul játszották el őket. Homme és a többiek pedig feltűnően élvezték az egészet, bőven két teljes órát zenéltek, hogy a koncert végén megkérdezzék a közönséget, melyik számot szeretnék a végére. Misfit Love? In My Head? Song for the Dead? Utóbbi nem jó, mert az a záró szám. Na, jó, akkor eljátsszák mindkettőt, és még a Song for the Deadet is, ami lehet, megjátszott volt, de ott a helyszínen mi abszolút elhittük, hogy Homme és a haverok valóban imádják az egész budapesti koncertet.

Egy hibátlan koncerten nincs igazán mit magyarázni, azon már sokkal inkább, hogy mennyire furcsa volt rádöbbenni,

Ezt sokáig én sem voltam hajlandó elfogadni, mert őszintén hiszem, hogy a dadrockot a kortárs rocktól az innováció és kreativitás különbözteti meg. Azonban amikor a Budapest Parkban egy lazán ötvenes, betűrt fehér inges, szemüveges, szivarozó csávó perceken át üvölti a dalszöveget, akkor bizony el kell fogadni, hogy lehet, hogy a QOTSA csak 22 éves, de ha a '60-as, '70-es évekből lopod a gitártémáidat, és frontemberként úgy mozogsz, mint Elvis Presley gólyalábakon, akkor bizony ebben a rockzeneileg elhanyagolható évtizedben meg fognak találni a 40-es apukák, akik John Bonham meg Marc Bolan reinkarnációit keresik az új zenékben is.

Ezek ilyen utolsó gitárhősök

– mondta egy kolléganőm, aki saját bevallása szerint 2007 óta nem tud semmit a zenekarról, de a gimnáziumban imádta őket. Majd megbeszéltük, hogy mennyire furcsa, mindketten úgy ismertük meg a zenekart, mint egy junkie rockbanda, drogos hangzással meg tökös csávókkal, most meg terhes anyukák ropják a VIP-ben a Sick, Sick, Sickre, mellettünk meg egy 50-es pasas szivarozik rájuk teljes átéléssel. És ez így van nagyon jól, csak egyszerűen furcsa lassan 30 évesen megérni, hogy fiatalkorod egyik kedvenc zenekara átlépett abba a kategóriába, amikor a talpig fekete rockzenészek már nem valamiféle földöntúli isteneknek tűnnek, hanem szimplán remek pasiknak, akik fantasztikusan néznek ki a színpadon, állati jól zenélnek, de lehet, hogy a backstage helyett a közönség nagy része már inkább az egyszerű hazajutást választaná.

Mindettől függetlenül, aki nem volt ott a budapesti QOTSA-en, az rohadtul bánhatja. Kicsit sok volt az új szám, de bakker, ezek élőben mindennél jobbak, és még a lemezen nekem nem tetsző számok is állati jól szóltak. Arról nem is beszélve, hogy bárki bármit mond, a gitárszóló tényleg kicsit elavult húzás manapság, de ha kurva jól csinálják, az felér egy kisebb orgazmussal. És Homme meg a többiek annyira élték az egészet, hogy ha a Smooth Sailinget 20 percesre húzzák páros gitárszólóval, valószínűleg térdre rogyva köszönöm meg a mindenhatónak, hogy nem a 2000-es években születtem, és kell hétvégén gyertyát gyújtanom egy lelőtt floridai rapper emlékére ahelyett, hogy pár évtizedet késő, daliás férfiakat nézzek gyönyörű gitárokkal, többperces dobszólóval, pozőr módon elpöccentett cigicsikkekkel.

Ja, és még valami: mindig csak akkor említjük a hangosítást, amikor szar; most azonban emeljük ki, hogy még leghátul is olyan szépen, hangosan, tisztán szólt az egész koncert, hogy külön gratulálni szeretnénk a hangosító csapatnak.

Mondjuk ki: a Queens of the Stone egy már rég letűnt kor utolsó apostola, és a legtöbb zenekar a helyükben már rég best of lemezekkel bohóckodna meg összerángatná a régi arcokat egy eredeti felállásos jubileumi turnéhoz. A QOTSA viszont foggal-körömmel kapaszkodik abba, hogy a rockzenében még mindig lehet újat és izgalmast húzni, csak stílus és jó nagy adag arcbőr kell hozzá. Enélkül nem megy, de hála az istennek csütörtök este Josh Homme, Michael Schuman, Jon Theodore, Dean Fertita és Troy Van Leeuwen bebizonyította: