Index Vakbarát Hírportál

Bárcsak mindannyian úgy öregednénk meg, mint Iggy Pop

PVL0529
2019.07.25. 10:58

Soha nem felejtem el, hogy amikor négy évvel ezelőtt fellépett a Motörhead a Volton, akkor Pándi Balázs kollégám mit mondott.

Nem azért vagyunk itt, hogy ezredjére is meghallgassuk a Motörheadet, hanem hogy még lássuk Lemmyt, mielőtt valami baj történne.

Az elpusztíthatatlannak hitt Lemmy Kilmister fél évvel később meghalt, de legalább azt mondhattam, hogy még utoljára láttam, ahogy küszködve, levegőt alig kapva, de még mindig izomból eltolja, amit tud. Lemmy ekkor volt 70, a Budapest Parkban szerdán fellépő Iggy Pop pedig áprilisban múlt 72. Ehhez képest nem egy búcsúbuliról jöttem el fülig érő vigyorral a végén, hanem rocktörténet legimádnivalóbb emberének egy több mint tisztességesen szórakoztató koncertjéről, ahol képtelen volna másra gondolni, minthogy bakker, pont úgy akarok megöregedni, mint Iggy Pop.

Iggy Popról ezer millió dolgot leírtak már, és le is fognak. Hogy a punk keresztapja, hogy David Bowie jóbarátja, hogy egy elpusztíthatatlan 170 centis turbóember, aki nagypapakorban is félmeztelenül közlekedik a színpadon, hiába néz ki úgy a felsőteste, mint 300 éves indián totemoszlop. Az ember gyakorlatilag ott tart, hogy ténylegesen bármit csinálhatna az életben, de ő még ennyi idősen is elmegy turnézni, miközben - most komolyan - minek is kell neki még az, hogy valami kelet-európai országban izzadjon, kiabáljon, félmeztelenül produkálja magát több ezer embernek, amikor gyakorlatilag elért már mindent évtizedekkel ezelőtt?

Mert Iggy Popnak ez az élete.

Ez volt a setlist

  1. I Wanna Be Your Dog
  2. Gimme Danger
  3. The Passenger
  4. Lust for Life
  5. Skull Ring
  6. I'm Sick of You
  7. Some Weird Sin
  8. Repo Man
  9. Search and Destroy
  10. T.V. Eye
  11. Mass Production
  12. The Jean Genie
  13. 1969
  14. No Fun
  15. Down on the Street
  16. Real Cool Time
  17. Nightclubbing
  18. Sixteen
  19. Five Foot One
  20. Real Wild Child (Wild One)

A punkban vagy a rock and rollban éppen az a jó, hogy elfogadtatja a közönséggel az emberi defekteket, a tökéletlenséget vagy éppen azt, hogy ott van egy idős, félmeztelen csávó a színpadon, aki ha széttárja a karjait, úgy lóg rajtuk a bőr, mint egy denevérnek. Ha kellően elhiszed és átéled, amit csinálsz, akkor teljesen mindegy mennyi idős vagy, milyen a hangod, hogyan nézel ki póló nélkül. Iggy Pop pontosan ezt testesíti meg, és még mindig annyi energia van benne, hogy simán letol úgy egy másfél órás bestof koncertet, hogy a végén még a saját session zenészei hagyják cserben, amiért nem akartak ráhúzni még egy számot a koncertre este 10 után.

Nagyon snassz vele kapcsolatosan állandóan a korral jönni, de hát a popbiznisz már csak ilyen, és 40-50 éves karrierrel rendelkező veterán zenészek azért 60 felett már ritkán váltják meg a világot. Ehhez képest 2016-ban Lemmy és David Bowie halála után nem sokkal kihozott egy Post Pop Depression c. albumot, amit pont a kortársai halála ihletett, meg az, hogy milyen érzés, amikor már nem a jelennek és a jövőnek alkotsz, hanem csak a hagyatékodat építed, ápolod. Ennyi idősen a legtöbb régi vágású rockzenész kicsit alibizik, és újra előveszi a jól ismert témákat, de nem Iggy Pop, aki simán 2016 egyik legjobb albumát rakta össze 69 évesen.

Na, erről a lemezről egy darab dal nem hangzott el este.

Minek is, hiszen a karrierjének ezen a pontján egy Kelet-Európát is érintő turnén a közönség nyilvánvalóan az alábbi dolgokra kíváncsi egy Iggy Pop-koncerten:

  • Hogy bírja még az öreg?
  • Hogy néz ki félmeztelenül?
  • Hogyan szól a Lust for Life, a Passenger, a 5 foot 1 vagy az I Wanna Be Your Dog?
  • És vajon képesek-e még ezek az ezeréves számok ugyanazt a hatást kiváltani, mint amikor először hallottam?

Iggy Pop pedig a zenekarával és két fúvóssal kiegészülve pontosan ezt próbálta adni a kb. teltházasnak tűnő Budapest Parknak. Alapból óriási slágerválogatással nyitott, aztán a közepére már folyamatosan a közönséggel pacsizott, valami giccses aranykupából ivott és lelkesen rúgta fel a mikrofonállványokat, a közönség meg 100%-ban vevő volt az egész show-ra. A show, ami gyakorlatilag abból állt, hogy Iggy Pop riszálta magát, pózolt, fel-le járkált és úgy feszített nonstop háttal a közönségnek, mint aki tudja, hogy ebből a szögből még mindig kurva jól néz ki.

Mindehhez jött az is, hogy valami eszementen jól szólt az egész koncert, az ének pont annyira volt kicsit megeffektezve, amennyire kell, a fúvósok pont annyira dobták fel a jól ismert számokat, hogy az utolsó taktusokra ne üljön le a hangulat, és még persze egy David Bowie-feldolgozás is belefért. Egyszerre volt az egész egy klasszikus nosztalgiabuli és egy teljesen tisztességes rockkoncert, ahol a frontember továbbra is teljesen átéli, hogy ő csak egy 5 láb 1 magas csávó, és az élet sohasem lesz olyan, mint a svéd magazinokban.

Az meg egészen elképesztő volt, hogy másfél óra intenzív zenélés - sehol egy pihenős dobszóló, sehol egy levonulós-felvonulós időhúzás - után ott állt konkrétan a színpadon, ahol már lerúgott két állványt, levonult a teljes zenekara, de még bőven készült volna a ráadásra, ha a nála ránézésre 20-30 évvel fiatalabb zenészei nem léptek volna le. Meg is jegyezte, hogy na, akkor ő most emiatt kicsapja a balhét, és búcsúzóul hozzácsapta a sokadik mikrofonállványát a földhöz, és mintha csak a '70-es évek vége lenne, teátrálisan lesétált a színpadról az őrjöngő közönség legnagyobb szomorúságára.

A sportban mindig óriási tisztelettel beszélnek azokról, akik karrierjük vége felé is tiszteletreméltó produkcióra képesek. Ahogy Zlatan Ibrahimovic 37 évesen még simán mesterhármast lő az amerikai bajnokságban, ahogy Gigi Buffon 40 évesen még klubot vált (majd újra), ahogy Vince Carter 42 évesen még simán lenyom 76 meccset az NBA-ben. Iggy Pop viszont még hozzájuk képest is egy valóságos csoda, hogy ennyi odaadással, átéléssel és energiával képes ugyanazt hozni évtizedeken keresztül, hogy egy pillanatig sem lesz röhejes vagy teljesen nevetséges, ahogy ott riszálja magát a színpadon a Lágymányosi-híd tövében azokra a számokra, amelyeknek egy részét kerek 50 évvel ezelőtt már előadta.

Nem csoda, hogy valószínűleg több ezer embernek másfél órán keresztül az volt szerda este a legnagyobb vágya, hogy

pontosan úgy öregedjen majd meg egyszer, mint Iggy Pop.

De persze legbelül a többség tudja, hogy ameddig Iggy Pop az utolsó utáni pillanatokig is színpadon fog állni, mi ugyanennyi idősen örülünk majd, ha fel tudunk állni a kanapéról, és lemenni a boltba tejért.

Ne maradjon le semmiről!

(Borítókép: Pavel Bogolepov/Index)



Rovatok