Index Vakbarát Hírportál

A Florence + the Machine elvarázsolta a Sziget közönségét

VT Florence-1

A Sziget hétfői napjára kicsit rányomta a bélyegét az iszonyatos hőség, a nagyszínpad több fellépője is küzdött az elemekkel, legyen szó a Big Thiefről, Tom Odellről vagy a Catfish & the Bottlemenről. Cserébe a Florence + the Machine ismét csodálatos volt a Szigeten, ahogy kifejezetten élveztük a nagyon fura Superorganism fellépését is. Ilyen volt a Sziget koncertekben, hétfő.

Florence + the Machine (8/10)

Mikor a Florence + the Machine négy éve először lépett fel Magyarországon a Sziget nulladik napján, azt írtuk róla, hogy a Nagyszínpad történetének legjobb koncertjét adták. Szívesen mondanám, hogy teljesen jogosan írtuk ezt hiszen ott voltam azon a koncerten, de azóta konkrétan annyira kiment a fejemből az egész, hogy két hete egy korábbi koncertlistámból döbbentem rá, hogy amúgy én már láttam őket élőben.

Akkor persze annyira még nem érdekelt a zenekar, idén viszont teljesen rácsavarodtam – röhejes módon amúgy nem a tavalyi, egyébként fantasztikusan sikerült album, hanem a Final Fantasy XV című videójátékhoz készült EP miatt –, és hamar eljutottam oda, hogy a Florence + the Machine-t vártam legjobban az összes nagyszínpados fellépő közül. Már csak azért is, mert úgy voltam vele, hogy ha már az előzőre nem emlékszem, legalább a mostani legyen meg.

Ez a törekvés azt hiszem, tök érthető is volt, mert Florence Welch több okból is marha érdekes szereplője a brit indie szcénának. Az elképesztő hangjáról ismert énekesnő éppen tíz éve zenél már ebben a formációban, és bár bevallottan inkább magába forduló típus, a számaiban mégis képes teljesen kitárni a lelkét, és őszintén kiadni magából a depressziót, a szorongást és az összes többi dolgot, amivel meg kellett küzdenie. A zenéje pont az imént felsorolt dolgok miatt lemezen is képes teljesen elsöpörni az embert, élőben pedig tényleg nagyon különleges élményt nyújt.

A koncertet a High As Hope első két száma, a June és a Hunger nyitotta, az pedig már itt teljesen egyértelmű volt, hogy hiába van rajta kívül másik nyolc ember a színpadon, itt minden Florence Welchről, az ő érzelmeiről, az ő lelkesedéséről és az ő tényleg lehengerlő hangjáról fog szólni. Ezzel persze nem is volt semmi baj, mert amennyire félénknek tűnik, amikor nem énekel, annyira energikus és felszabadult, amikor igen, és tényleg iszonyatosan jó volt nézni, ahogy az egyik pillanatban még igazi dívaként sétált ki a színpad kifutójára, aztán pár másodperccel később kislányként ugrált, és rohant vissza a zenészek közé.

Eközben egyébként a közönségről sem feledkezett meg: a Dog Days Are Over közben szólt először az emberekhez, de akkor egy álmos hangú monológban rögtön mindenkivel elrakatta a telefonját, aztán arra buzdított mindenkit, hogy ölelje meg a körülötte állókat, és azt is elmondta, hogy rettentően hálás a rajongóinak azért a közösségért, ami a zenéje miatt alakult ki. A Delilah alatt aztán a négy évvel ezelőtti koncerthez hasonlóan lement az árokba, ahol kimeríthetetlen energiával szaladgált fel-alá, és simogatta az első sorokban állókat, a What Kind of Man-t meg szinte teljes egészében a korláton állva énekelte végig, és közben nem győzte ölelgetni az embereket.

A ráadás alatt nekem már csak az járt a fejemben, hogy a Florence + the Machine hétfő este koncert helyett igazából egy torokszorítóan gyönyörű szeánszot csinált, amiből helyenként talán hiányzott az az elemi, nyers energia, ami amúgy Florence Welchből árad, de másfél óra alatt így is simán tisztára mosta a lelkemet. (flachner)

Tom Odell (6,5/10)

Nem mondanám ideálisnak, mikor valakinek az év legmelegebb napján 17:45-től kell fellépnie a Nagyszínpadon. Hétfőre ráadásul nemcsak a hőmérséklet, hanem a por is nehezen elviselhetővé tette a körülményeket. Ebbe érkezett meg hosszú nadrágban, világos zakóban és mezítláb az angol Tom Odell, hogy az ötödik magyarországi koncertjét adja. 

Mivel Odell a fellépés 90 százalékában egy zongora mögött ül, így különösen nehéz annyira belakni a teret, ami általában ahhoz kell, hogy egy buli működni tudjon a Nagyszínpadon. Ezt először azzal kompenzálta, hogy rögtön az egyik legismertebb dalával (I Know) indított, majd messzire dobta a zongora elé bekészített székét. Később aztán visszakerült a helyére, és szóltak is neki, hogy lehetőleg próbálja meg a koncert végéig nem elrontani vagy elhagyni a széket, és aztán kicsit óvatosabb tempóban folytatódott a buli. Ami nagyon szerethetőre sikeredett, ha valaki kifejezetten Tom Odell miatt érkezett. A többiek viszont a koncert középső részét kitevő lassú dalokból álló részt nehezen tudták élvezni. Nem is olyan meglepő, hogy ezt az időt elég sokan a tömegben inkább Instagram pörgetéssel vészelték át. 

A vége felé megpróbált valamennyi fesztivál-életérzést is belevinni ebbe az egészbe: először felállt a zongora tetejére, majd lejött az emberekhez és kölcsönvette az egyik első sorban álló srác kalapját. Ekkor egy kis időre sikerült elfeledtetni az emberekkel a nem éppen ideális körülményeket, csak ez sajnos túl kevés volt, túl későn. Azt viszont biztosra lehet venni, hogy nem most láttuk utoljára Tom Odellt Magyarországon, mert többször elmondta, hogy alig várja, hogy visszajöhessen ide. Hátha akkor a nem kell megküzdenie a 40 fokkal. (fega)

Catfish & the Bottlemen (7,5/10)

A Szigetes koncertekhez az utóbbi években már annyira hozzánőtt a mindenféle extra körítés meg cirkusz, hogy néha egy sima koncert, ahol kijönnek fehér férfiak gitárral, dobokkal és szinte megállás nélkül zenélnek, majd lemennek, szinte már furcsán hat. Minden évre jut azért néhány ilyen koncert a Nagyszínpadra, tavalyról például az egyik legkellemesebb emlék a The War On Drugs ilyen jellegű fellépése. Most ilyen volt az angol Catfish & the Bottlemen koncertje is. Nagyjából a kiírt időben megjelentek talpig feketében a színpadon, és rögtön egyértelmű volt, hogy a hangzás és az energia is megvan ahhoz, hogy ne fulladjon unalomba a Florence + the Machine felvezetése. Nem is voltam benne biztos, hogy ezt a szintet végig meg lehet tartani, de 1-2 apróságot leszámítva összejött. Azt kicsit sajnáltam, hogy a közönségnek tényleg csak 1-1 szavak jutottak, néhány thank you, meg a következő dal címe, a végén pedig már inkább egymással foglalkozott a zenekar, mintsem a közönséggel, ami önmagában nem akkora probléma, csak a Sziget általában nem erről szól.

Az egy másik kérdés, hogy maguk a számok mennyire jók vagy érdekesek, de az biztos, hogy sokkal több élet és lendület van bennük élőben. Lehet csak arról van szó, hogy ha valaki elég ügyesen tud zenélni és ehhez megfelelő hangosítást kap, akkor a középszerű dalok sem tűnnek olyan unalmasnak. (fega)

Superorganism (8,5/10)

“Mint életed legjobb ekije” – ha kérdezték, általában így jellemeztem a Superorganism tavaly nyári, első magyarországi koncertjét az A38 Hajón, amire a furapop zenekar még egy évvel később is emlékszik, jól fel is emlegették a mostani szigetes bulijukon. “Popzene + szörf + kollázs + hiphop + Avalanches + Go! Team + internet” – próbáltuk leírni néhány hónappal előtte a Superorganism zenéjét a bemutatkozó lemez megjelenésekor, de kritikánkban mi is beláttuk, hogy röhejesen hangzik ez az egész.

Amikor a lemez tavaly márciusban megjelent, a nyolcfős csapat frontembere, a Japánból elszármazott Nogucsi Orono mindössze 17 éves volt, vagyis most se sokkal több, de máris olyan profin vezényel le egy koncertet, mintha legalább egy évtizedes rutin lenne a háta mögött. Pedig nincsen, szimplán csak hatalmas forma, óriási dumával. Csak képzeljünk el egy nagyjából másfél méter magas lányt a színpadon, aki képes bolondot csinálni nagyjából bárkiből, akin akár csak egy pillanatra is megakad a szeme – legyen az mondjuk a koncert valamelyik operatőre vagy egy zászlólengető szerencsétlen a közönség soraiban.

Mindehhez még adjuk hozzá a Superorganism játékos, furcsaságokkal teli, színes kavalkádra emlékeztető zenéjét, az eszement vizuálokat, a vokalisták dilis, szétesett koreográfiáját, és nagyjából helyben vagyunk. Nogucsiék persze nem lehetnek elég hálásak az előttük játszó Boy Pablónak, akik kicsit korábban hibátlanul bemelegítették az A38 sátrát, és nyilván nem kis átfedés volt a két zenekar közönsége között. Vagyis volt mit meglovagolnia a Superorganismnek, ami sűrű 45 percben meg is lovagolta azt a valamit.

A Superorganism szigetes bulija lényegében olyan volt, mint a szánkba tömni egy rakás különböző ízű vattacukorcafatot, rágógumit, drazsét, gumi- és pillecukrot, aztán hagyni, hogy működjön. Őrültség, persze, de micsoda őrültség. (kovács d.)

Big Thief (8/10)

Vacak látvány fogadhatta Adrianne Lenker délután négykor nagyszínpadra lépő zenekarát: a hétfői hőségriadó alaposan megtizedelte a közönségüket, a koncert előtt a hangosbemondó sűrűn figyelmeztette a fesztiválozókat, hogy a forróság miatt csak saját felelősségre vegyenek részt a programokon, így a többség jobbnak látta inkább messzire kerülni a színpad előtti árnyéktalan mezőt. Aki mégis meg szerette volna nézni a Big Thiefet, az gőzerővel kereste a nagyszínpad falatnyi árnyékát, de tényleg annyira kevesen jöttek össze Lenkerék első magyarországi koncertjére, hogy még ott is bőven lehetett helyet találni.

A Big Thief így egy nagyon kicsi, de nagyon lelkes és nagyon izzadt közönségnek zenélhetett a Szigeten. És bár szép gesztus volt a szervezők részéről a nagyszínpadra tenni őket, rohadt nagy fiaskó is egyben, hiszen a koncertjük valószínűleg bárhol máshol jobban működött volna a fesztivál területén, mint itt. Látszott, hogy ők is baromi hülyén érzik magukat, ilyen intim zenével, ennyire távol a közönségüktől. Ezt Lenker kedvesen szóvá is tette, meg később azt is mondta: alig várják, hogy újra Magyarországon játszhassanak, remélhetőleg akkor már egy sokkal kisebb helyen. (Adja az ég!)

Mert a Big Thief zenéjének tényleg nem állnak jól az ennyire hatalmas terek, egy kisebb szabadtéri színpad, lehetőleg fák között vagy erdőszélen, még illene a produkcióhoz, de a nagyszínpad előtti több mint két hektár, ahol 60 ezer ember tudja együtt vonyítani a Shape Of You-t, már túl sok neki. Adrianne Lenker tündéri hangon töri össze az ember szívét, aztán elhallgat, és akkorát pszichedelikusrokkol a többiekkel, hogy közben csak futkos a hideg az ember hátán – még a közel negyven fokos hőségben is. Ha jól láttam, az őket követő Tom Odell is imádta őket. Ami a színpadon történt, 10-ből 9, ahogy a nagyszínpad előtti téren működött, az nyilván kevesebb, de akkor sem vagyok hajlandó 8 alá menni. [Kedves sztoriért a zenekarról klikk ide, aztán egy görgetés top kommentig.] (kovács d.)

Rovatok