Index Vakbarát Hírportál

Sokkal több van a szöges horrormaszkok mögött, mint elsőre látszik

Slipknot: We Are Not Your Kind

2019.09.11. 05:02

Teljesen elbaszott figurák, de ez baromi jól áll nekik.

Az új lemez egyik sorának („I'm all fucked up but I make it look good”) ferdítése lehetne a Slipknot új jelmondata, egyúttal az együttes első húsz évének elég találó összefoglalása is. Kilenc, az isten háta mögötti Iowából származó, különféle traumákkal, komplexusokkal és más problémákkal terhelt srác állt össze annak idején, hogy kiüvöltsék magukból mindazt, amire nem volt elég ellenszer a pia, a drog és a többi bevett módszer, aztán elég hamar kiderült, hogy valamit nagyon eltaláltak a cifra, bohócmaszkos-overallos külsőségeken túl, a zenében is. És most a We Are Not Your Kind nemcsak kiragadott mondataiban, hanem teljes egészében az eddigi két évtized összegzése: nem biztos, hogy jobb, vagyis biztos, hogy nem jobb az összes korábbi lemezüknél, de megvan benne minden, ami miatt szeretni lehet őket, meg az is, ami miatt nem, mégis az egész olyan kiforrott, átgondolt és nem mellesleg iszonyú hatásos, hogy így, jóval és rosszal együtt egy összességében nagyon erős anyag jöjjön ki.

Ennyire jó

Metacritic: 89/100

NME: 5/5

Rolling Stone: 3,5/5

Pitchfork: 6,7/10

Index: 8/10

A Slipknot húsz év munkájával elérte, hogy minden lemezük megosztó legyen, és egyiket se szeresse ugyanannyira a teljes rajongótáboruk: az első két brutális, gyors és súlyos metállemezük után kiadtak két dallamos, éterien távolba révedős, a korábbiakhoz képest szinte már popos albumot, az ötödiken meg szerepelt mindkét irány, de elég esetlegesen egymás mögé pakolva a balladákat és a gerinctöréseket. Igaz, mindezzel azt is elérték, hogy a metálosok lehető legszélesebb rétege szeresse őket, azok is, akik sírva menekülnének be az ágy alá a Dying Fetus zenéjétől, de azok is, akik macskanyávogással megtámogatott kislánykórusnak hallanak mindent a Cannibal Corpse-tól lefelé. A We Are Not Your Kind viszont mindkét korszakukból a legjobbat hozza ki.

Pedig elég gyanús volt, amikor a kilenc, kezes-lábast viselő horrorbohócból álló együttes tagjai arról kezdtek beszélni, hogy azért nem került fel a lemezre pont az a szám, amelyikről az egész a címét kapta (az ezt a sort tartalmazó All Out Life így csak single-ön jött ki), mert „nem illeszkedett a koncepcióba”, a „gondolati ívbe” vagy mibe, mert ez elsőre kábé annyira hangzik őszintének, mint „a zúzós részek még zúzósabbak, a melodikusak még melodikusabbak lettek” szintű zenészmegfejtések. Mégis meg kell adni nekik, hogy a WANYK egy szokatlanul egységes lemez, pontosabban szokatlanul egységessé tudja tenni az olyan kétlábdobos, még az Iowához képest is iszonyú gyorsnak számító dalokat, mint a Solway Firth; a megszokottabb slipknotos vonalat ilyen-olyan zenei megoldásokkal feldobóakat, mint amilyen az Unsainted; a rengeteg átkötést, amelyeknek nem kellene többeknek lenniük helykitöltő prüntyögésnél, de olyan találóak ezek is, hogy mégsem azok; az olyan nyomasztó, haldokló öregemberhez hasonlóan lassú kísérletezéseket, mint az A Liar's Funeral; és még az olyan érthetetlenül fogós és fülbemászó dolgokat is, amelyeknek valójában semmi közük semmihez, amit eddig csináltak, de még általában a metálhoz sem (Spiders). A franc se gondolta volna, hogy végül tényleg érthetővé válik, miért nem került rá a lemezre (csak a japán verzióra bónuszként) az amúgy a legjobbak közé tartozó All Out Life, de egyszer az életben a bullshit mégsem csak bullshit volt.

Sokszor mondják, de valójában azért kevesebb lemezre igaz az, ami erre tökéletesen: hogy 

amint vége van, az ember azonnal hallgatná újra az elejéről,

és ami még furcsább, még azokat a számokat se léptetné át soha, amelyek amúgy távolabb állnának az ízlésétől. Ez a lemez tényleg végigvisz egy ívet, és ezen mindennek van helye, még a My Pain amúgy közhelyesebb nyafogásának is, vagy az olyan, sokadszor is működő, szimpla hatáskeltéseknek, mint a Death Because of Death című, mindig újra megbocsátott blöff. 

Már csak azért is, mert – kilépett és perrel fenyegetőző, betegség miatt kiszállt és halott alapítótagok ide vagy oda – a zenészek és Corey Taylor énekes mind csúcsformában vannak. (Az énekessel készített interjúnk itt olvasható.) Corey még soha nem volt ennyire sokoldalú, mint ezen a lemezen, ami nem jelenti azt, hogy mondjuk a tökéletes Iowáról annyira hiányoztak volna a dallamos és lírai részek, de ha már vannak, akkor pont ilyenek legyenek. Jay Weinberg dobos minden számban hoz valami meglepőt, akár csak valami apróságot – mint a kiállások az Unsaintedben a refrén előtt –, ami nagyon sokat hozzátesz az egészhez, Jim Root és Mick Thompson gitárosok minden műfajhoz megtalálják a kulcsot, bár a legjobban persze azért a klasszikusabb metálszámok állnak nekik. És talán még egyik Slipknot-lemezre sem volt igaz annyira, mint az újra, hogy nem érződik feleslegesnek senki, ami egy kilenctagú együttesnél azért nem kis szó: tényleg van helye minden hordópüfölésnek, Shawn Crahan zenekarvezető/perkás tökéletesen kitalálta, hogy ezek hol tudnak tényleg hozzáadni a számokhoz, az elektronika pedig gyakorlatilag a számok felének képezi az alapját.

Egyedül annyi a baj, hogy igazán nagy, azonnal megjegyezhető slágerek – talán az egy Unsainteden kívül – nem kerültek erre a lemezre, az Orphan vagy a Nero Forte is inkább csak határesetek, nagyon jó, de nem felülmúlhatatlanul emlékezetes riffekkel: ez a lemez inkább egyben, egy bő egyórás egészként üt, viszont úgy nagyot, és kevésbé követi azt a megszokottabb felépítést, amelyben a nagy instant koncertkedvenceket váltogatják a kevésbé fogós dalok. A We Are Not Your Kind lehet, hogy nem a Slipknot legjobbja, és az is lehet, hogy nem lesz az év legjobb lemeze, de hogy az egyik legkülönlegesebb, legfogósabb, leghatásosabb, legátgondoltabb és legmeglepőbb, az már most biztos. 

Slipknot: We Are Not Your Kind (a teljes lemez)

(A Slipknot 2020. február 4-én újra Budapesten ad koncertet.)

Rovatok