Meglehetősen mozgalmas októberen van túl a nemzetközi és a magyar zeneipar. Nick Cave kihozta a fia halála által inspirált, egészen lenyűgöző nagylemezét, miközben Kanye West ismét a megőrülés szélére került a legújabb albumával, de új zenékkel jelentkezett a Tankcsapda is. Viszont ezeken kívül bőven akadt még izgalmas megjelenés mostanában, például öt év után adott ki új albumot a Mayhem, friss zenékkel jelentkezik a Wilco, a Swans és az Alcest is. Idén már a második nagylemezét adta ki a Big Thief, hosszú idő után készült két új Desert Sessions-lemez, és Mark Lanegan sem pihent mostanában. Hiphop fronton van új Clipping, és szólólemezt adott ki Ketioz és Mykee Mykanic is. A régi alter vonalból feléledt a Pál utcai fiúk és a Heaven Street 7-ből is ismert Németh Róbert, de az egykori lo-fi hullám üdvöskéje, a Piresian Beach is kiadott hat új számot.

Mayhem: Daemon (7/10)

Ha van black metál zenekar, amit azok nagy része is ismer, akik életükben nem hallgattak még black metált, az tutira a Mayhem. Tudják, a norvég black metál szcéna úttörője, ami Csihar Attilával az élen azt követően adta ki a műfaj egyik alapművének számító De Mysteriis Dom Sathanast, hogy a korábbi énekes Dead megölte magát, majd nem sokkal később a Burzummal ismertté vált Varg Vikernes 23 késszúrással végzett a gitáros Euronymussal.

A Mayhem önmagában ezek miatt is kirobbanthatatlan lenne a kánonból, de az 1994-es újraalakulás óta folyamatosan aktívak is voltak, idén októberben pedig már a hatodik albumukat adták ki. A most megjelent Daemon kifejezetten jól is sikerült, de arra azért így is rámutatott, hogy a Mayhem felett kicsit tényleg eljárt az idő.

A De Mysteriis Dom Sathanas 1994-ben egy minden tekintetben egyedi, teljesen egyedülálló anyag volt, amit teljes joggal rajong körbe a mai napig mindenki. Azóta viszont eltelt 25 év, a black metál rengeteget fejlődött, a Mayhem meg leragadt 1994-ben, és szinte pontosan ugyanazokból az elemekből építkezik, mint annak idején. A Daemont kis túlzással tényleg csak az különbözteti meg a De Mysteriis Dom Sathanastól, hogy nem úgy szól, mintha az egészet egy walkie-talkie-val vették volna fel egy pincében, az pedig valahol tényleg elég kiábrándító, hogy a műfaj egyik megalkotója ennyire nem tud újat mutatni 2019-ben.

Ez a formula persze még mindig van annyira jó, hogy még most is elvigyen a hátán egy lemezt, de csak a trve norvég szcénánál maradva az 1993 óta létező Taake például nagyságrendekkel izgalmasabb diszkográfiát tud felmutatni a Mayhemnél. Azon túllépve meg tényleg annyi rettentően érdekes black metál zenekar tűnt fel az elmúlt években, hogy nem sok okot látok arra, hogy pont őket szedjem elő. (flachner)

Wilco: Ode To Joy (7,5/10)

Az elmúlt egy évben a Wilco frontembere, Jeff Tweedy kiadott egy roppant szórakoztató önéletrajzot, illetve két szólólemezt is, úgyhogy eddig is elképesztő alkotói termékenysége cseppet sem hagyott alább. A Wilcót gyakran illetik a dad rock jelzővel és nehéz is lenne tagadni, hogy Tweedy már elég messzire került első zenekara, az Uncle Tupelo punkos-neurotikus világától, de vitathatatlan az is, hogy a Wilco nem nagyon készített két ugyanolyan albumot. Folyamatosan próbára teszi saját közönségét, de a dad rock címkét biztosan nem ezzel a lemezzel fogják levetkőzni. Lassú és monoton ritmusokra épülő, főleg akusztikus gitáros dalok szerepelnek az Ode To Joy-on, amely a címével ellentétben egyáltalán nem egy felszabadult, boldogságot sugárzó lemez, sokkal inkább a keserűség dominál rajta. 

Első találkozáskor könnyen csalódást kelthet, viszont a többszöri hallgatásnál egyre hálásabb lesz: ebben talán leginkább a 2004-es A Ghost Is Born-ra emlékeztet. Mert hiába vannak gyengébb pillanatok az Ode To Joy-on, a legtöbb dalban mégis megcsillan az, amiért a Wilcót annyira lehet szeretni: Nels Cline gitáros és Glenn Kotche dobos-ütős szokatlan megoldásai, Tweedy megtört, elvált férj-hangja és azok a dalok (One And a Half Stars, Hold Me Anyway, We Were Lucky), amik a végén jól megcsavarják az ember szívét. Az elmúlt évek Wilco-cuccai közül mindenképpen kiemelkedik az Ode To Joy, de a zenekar munkásságával való ismerkedéshez továbbra is az első pár lemez közül érdemes válogatni, aztán ha azoknál megvolt a türelem, akkor ehhez is lesz. (sallai lászló)

Swans: Leaving Meaning (9/10)

Az azóta megjelent lemezek alapján alighanem az évtized egyik legjobb döntése volt, mikor 2010. januárjában Michael Gira újra beindította az akkor már tizennégy éve inaktív Swanst. A The Seer, a To Be Kind és a The Glowing Man is remekül sikerültek, a zenekar pedig emiatt szép lassan népszerűbb lett, mint korábban valaha.

Ebben a ciklusban a zenekar többé-kevésbé állandó felállással működött, egészen addig, míg Gira két éve szélnek nem eresztett mindenkit, de ez nem jelentette egy újabb hiátus kezdetét. A Swans ezúttal csupán szűk egy évet hagyott ki, tavaly már volt egy rövid turnéja, idén októberben pedig megjelent a zenekar tizenötödik stúdióalbuma, a Leaving Meaning.

Az új lemez a zenekartól eddig megszokott lehengerlően nyomasztó, néha kakofóniába hajló hangzáshoz egy csomó akusztikus, folkos elemet kevert. A végeredmény így a The Hanging Mantől eltekintve elég más lett, mint a zenekar eddigi munkássága, de azért így is elég egyértelműen érzi az ember, hogy egy Swans lemezt hallgat, egyebek mellett mert több mint másfél óra hosszú, és a korábbi anyagokhoz hasonlóan nem pusztán lassú, hanem sokszor elég monoton is.

Pont emiatt semmivel nem lett könnyebben befogadható, mint az előző három lemez, még úgy sem, hogy nem földhöz vág, hanem sokkal lágyabban üríti ki teljesen az ember elméjét. A Leaving Meaning igazából egy bő másfél órás meditáció, ami helyenként nagyon titokzatos, máskor meg mindent betölt, de az biztos, hogy végig rettentően izgalmas, ha az ember hajlandó rászánni az időt és az energiát. (flachner)

Big Thief: Two Hands (9/10)

A brooklyni Big Thief idén májusban már megjelentetett egy karriercsúcsot jelentő, csodálatos lemezt (U.F.O.F.), ami teljes joggal szerepel majd előkelő helyen az év végi listákon, aztán a zenekar szigetes koncertje előtt pár órával váratlanul bejelentették, hogy októberben máris jön a folytatás.  A Two Hands anyagát öt nappal az előző album felvételei után rögzítették, de szó sincs resztligyűjteményről; ahogy Adrianne Lenker énekes-dalszerző fogalmazott, az U.F.O.F. és a Two Hands egymás ikertestvérei, az egyik égi, a másik földi. A zenekar az északnyugati erdőségekből egyenesen a texasi sivatagba utazott, ahol tíz csontig ható, szikár számot vett fel élőben, minimális utómunkával. A leginkább Neil Young Crazy Horse-szal közös anyagainak lélegző nyersességét idéző végeredmény sikerrel viszi lemezre a Big Thief koncertjeinek már-már klausztrofób intimitásában rejlő elképesztő energiát, és igazságot szolgáltat a ritmusszekciónak is – Max Oleartchik és James Krivchenia jellegzetesen feszes összjátéka régóta a Big Thief egyik titkos fegyvere, és most hallatszik igazán, hogy miért. 

Ettől függetlenül persze most is Adrianne Lenker a főszereplő, aki egyrészt a kortárs könnyűzene egyik legtermészetesebb, legérzelmesebb hangját birtokolja, másrészt nem igazán írt még rossz számot. A Big Thief zenéjét azért felesleges címkézgetni, mert mondhatnánk, hogy az első két lemez (Masterpiece, Capacity) tökéletesen kivitelezett indie rock, a harmadik pedig ugyanolyan hibátlan indie folk, de ezzel még semmit sem mondtunk a lényegről, Lenker időtlen dalairól, amik a Nagy Amerikai Mítoszok szívében gyökereznek, és ha feltétlenül párhuzamokat szeretnénk állítani, a kortársak helyett sokkal inkább a Connie Converse- vagy Norma Tanega-féle makulátlanul tiszta, érinthetetlen életműveket kéne elővennünk. Az olyan számok, mint a koncerteken régóta játszott Shoulders, a katarzis felé feszülten hömpölygő Not vagy a zenekar életművének eddigi legdirektebb üzenetét hordozó, fülbemászó Forgotten Eyes csak következetes, megingathatatlan és végtelenül szabad szerzői attitűd eredményei lehetnek. Az már csak ráadás, hogy Lenker nagyon jó gitáros is, aki tökéletes társat talált a gyerekkorától texasi blues- és bluegrass-zenekarokban játszó Buck Meek személyében – ő példás visszafogottsággal és remek ízléssel festi alá Lenker örvénylő témáit. Míg a májusban megjelent U.F.O.F. különböző rétegei többszöri hallgatásra fedték fel magukat, a Two Hands ereje pont az intenzitásában és a közvetlenségében van; ritkán tapasztalni ilyen törékeny szépséget ennyire sallangmentesen. Négy ember egy szobában, egymással szemben, a lélegzetüket is halljuk, ők meg jó számokat játszanak. Soha ne legyen rosszabb. (szabó benedek)

clipping.: There Existed An Addiction To Blood (8/10)

A kísérletezős hip-hopban egy sor marha érdekes név emelkedett fel az elmúlt években a Death Gripstől kezdve a JPEGMAFIA-n át a SoundCloud rapperek garmadájáig. Ebbe a trendbe kapcsolódik a clipping. is, akik a most megjelent There Existed An Addiction To Blooddal most megint bebizonyították, hogy tényleg megérdemlik a felhajtást.

Az amerikai trió ezen a lemezen a horrort, illetve ehhez kapcsolódóan a hip-hop pár évtizede népszerű alműfaját, a horrorcore-t szedte elő, ami ugyan szövegeit és beatjeit tekintve is mindig egy elég sötét műfaj volt, de legalább ugyanennyire érződött a horrorfilmek paródiájának is. A There Existed An Addiction To Blood-on ez utóbbi maximum a szövegekből érződik néha, egyébként ez az album nagyjából úgy viszonyul a ‘90-es évek horrorcore anyagaihoz – például a Three 6 Mafiát alapító Lord Infamoushöz –, mint a ‘70-es, ‘80-as évek horrorfilmjei az Örökséghez, vagy a Tűnj el!-hez.

A clipping. ezen az albumon nem is igazán rapszámokat csinált, hanem horrorfilmek jeleneteit építette fel, ami elsőre hülyén hangzik, de igazából marha jól működik. A két producer, William Hutson és Jonathan Snipes remek munkát végzett zenei téren: az egész nagyjából olyan, mintha valaki egy horrorfilm zenéjére pakolna beateket, Diggs rettentően monoton flow-ja pedig hiába tök unalmas alapjáraton, ebben a környezetben remekül működik, mert még nyomasztóbbá teszi az egészet.

Az biztos, hogy a nagy slágereket nem itt kell keresni – bár a La Mala Ordina, meg a Blood of the Fang azért kontextustól függetlenül is marha jó számok –, a There Existed An Addiction To Bloodot leginkább egyben érdemes lepörgetni, de ez igazán semmit nem von le az értékéből. Ja, és a Piano Burning című utolsó, 18 perces szám tényleg egy field recording egy égő zongoráról. (flachner)

Mark Lanegan Band: Somebody's Knocking (8/10)

Mark Lanegan, a hang, aki nagyjából csak a saját nagyanyjával nem adott még ki közös lemezt. A karcos, ördögien dörmögő tónusa majd' mindenhez passzol, Lanegan énekelt már bluest, állt már össze skót underground dívával, és szállt be elektronikus zenei projektekbe is. Persze a két fő vonatkozási pont mindig a grunge-os Screaming Trees és a Queens of The Stone Age marad karrierjében. Lanegan mindamellett a 90-es évek óta ad ki szólólemezeket is. Első albumai még inkább bluesos, folkos hagyományokból építkeztek, de az utóbbi években az elektronika is egyre nagyobb szerepet kapott nála. Új lemeze, a Somebody's Knockin valahová a 80-as évekbe visz minket, szintipopot és new wave-et kever össze goth zenével. Néha mintha a New Order zakatolna, máskor meg a Sisters of Mercy rideg és szinte gagyi dobgépes megoldásai köszönnek vissza. Lanegan, ahogy az egyik számcím is utal rá, igazi dark diszkót gyúrt össze, ahol ő a gonosz Dave Gahan. (A Night Flight to Kabul simán elmenne egy Depech Mode-dalnak is.) Izgalmas persze a fortyogó, puttyogó, feszültséggel teli hangkulissza, amit a dalokhoz ácsoltak, de azért mégis Lanegan a jolly joker, aki a hangjával ezen a pályán is mindent visz, még ha lesznek is fanyalgók, akik a rockzenészt hiányolják. (fehér j.)

Desert Sessions: Vol. 11 & 12 (7/10)

Lanegan haverja és zenésztársa, a Queens of The Stone Age agya és főnöke, Josh Homme nem szólólemezekben éli ki felesleges kreatív energiát, hanem időről időre összecsődit zenészeket a legváltozatosabb stílusokból, és egy-két hét alatt összeránt velük egy albumot, amelyek Desert Sessions néven futnak. Volt már, hogy az így felvett anyag elment volna egy QOTSA-sorlemeznek, néha egy-egy dal át is került aztán, de a Desert Sessionsben az a jó, hogy jóval fésületlenebb és változatosabb. A Volume 11&12 is egy kaméleonlemez lett, és azok a dalok működnek igazán, amelyek eltávolodnak Homme monoton sivatagi rockjától, izgalmas az Airt megidéző Something You Can't See, a bombasláger a Scissor Sisters és a Royal Blood énekesével felvett punkos ökörködés, a Crucifre, de igazán kiemelkedő darab a Libby Grace által énekelt folkos If You Run, ami az intim hangulatból fejleszakítós zúzásba fordul. Szóval Homme egy wurlitzert csinált a lemezéből, de ha vakon választunk belőle, belenyúlhatunk ezt már a tíz éve is, vagy az előző QOTSA-lemezen hallottam tőle kategóriába. (fehér j.)

Alcest: Spiritual Instinct (9/10)

Ezen a ponton tényleg nem túlzás kijelenteni, hogy az Alcest az elmúlt tizenpár év egyik legfontosabb metálzenekara. Az eredetileg hagyományos black metál projektként indult zenekar az évek során lényegében egymaga tette népszerűvé a poszt-black metált, és olyan zenekarokat inspirált, mint mondjuk a Deafheaven.

Az Alcest zenéje a 2007-ben megjelent Souvenirs d’un autre monde után folyamatosan távolodott a klasszikus blackes sémáktól, ez a trend pedig a hét évvel később megjelent Shelteren csúcsosodott ki. Itt már Neige-ék is érezhették, hogy kicsit túllőttek a célon, mert a 2016-os Kodamán érezhetően sokat visszaépítettek zenéjükbe a korábbi elemekből.

A Spiritual Instincten ezt a vonalat vitték tovább, kiválóan kombinálták az elszállós, éteri részeket a nyersebb black metálos témákkal, ennek pedig megint egy egészen különleges album lett a vége. A Kodamához hasonlóan ez a lemez sem lett kifejezetten hosszú, ráadásul rekordsebességgel szippantja be az embert, így pedig

• az egyik pillanatban még a Protection egészen csodálatos riffjei szólnak, 
• majd a L'Île des Morts mesterien felépített katarzisa okoz libabőrt, 
• aztán hirtelen a lemez utolsó, címadó dalának végén bámul az ember a semmibe, és egyáltalán nem érzi úgy, hogy eltelt 41 perc.

Az Alcestnek egy pillanatig sem kell erőlködnie ahhoz, hogy teljesen elvarázsolja az embert, náluk ez tényleg őszintén, zsigerből jön, ez pedig a Spiritual Instincten is egyértelműen érződik. Pont emiatt ez a lemez is tökéletes bizonyítéka annak, hogy hiába szegődtek sokan az Alcest nyomába, lehagyni még mindig senkinek nem sikerült a francia zenekart. (flachner)

Mykee Mykanic: Ujjal bumm (6/10)

Meglehetősen furcsa állapotban van a magyar hiphop, főleg az ezredforduló óta. Egyes underground produkciók ma már a mainstream szerves részei, mások folyamatosan harcolnak a jövővel, de olyanok is vannak, akik valahogy próbálják megtalálni az egyensúlyt az amerikai trapes trendek, az underground hagyaték és a rádiós hangzás között. Mykee Mykanic nekem mindig olyan figurának tűnt, aki a nagyon erős személyiségével és csibész dumájával bármilyen alapot el tud adni, legyen szó az újról vagy a régiről. A mostani Ujjal bumm inkább az előbbivel próbálkozik, Mykee érezhetően próbált mélyen belenyúlni a mostani trendi húzásokba úgy, hogy továbbra is önazonos tudjon maradni, ami - valljuk be - elég sok veterán rappernek már nehezére esik.

Mykee Mykanic zenéje nekem mindig olyan volt, hogy néhol egészen zseniális, végtelenül szórakoztató dumákat tud letolni, néhol viszont teljesen inkoherensen követik egymást a mondatok. Ez a kettősség a mostani lemezen is megmaradt, viszont a kísérletezéssel néha annyira átesik a ló túlsó oldalára, hogy onnan már nincs is értelme visszamászni a másikra. Amíg mondjuk az Idebent a korai A$AP Ferg-öt idéző sötét zene, addig az ezt követő Így máshogy olyan, mintha egy Deniz-féle közhelyparádé paródiája lenne, csak nem túl szórakoztató. És ez a kettősség így megy a legutolsó dalig. Érdekesség, hogy bénának tűnhet az Ujjal bumm szójáték, de legalább három dalban számoltam össze ujjakkal kapcsolatos szójátékot, szóval legalább a koncepció koherens. A gondom csak az, hogy két-három számtól eltekintve Mykee dalai most elég felejthetők, kevés az emlékezetes sor, és a lemez a második felére túltolja a kísérletezést. A Partyőrség veretős riddim próbál lenni, de valahogy nagyon furán van kikeverve az alap, a Proxima meg synthwave-vel próbálkozik, de egész egyszerűen nem illik rá Mykee rappelése.

Ettől függetlenül még mindig nagyon szórakoztat Mykee Mykanic dumája bizonyos helyeken, de hiányolom a Dopping c. számon kívül az olyan súlyosabb üzeneteket vagy kemény oltásokat tartalmazó dalokat, mint a Senkit vagy a Nem jó nekem, illetve nem feltétlenül vagyok elájulva az alapoktól sem, mert ahol kreatív próbál lenni, ott elveszik a koncepcióban, ahol pedig egyszerű, ott sokszor túl egyszerű. Viszont az irány egyáltalán nem rossz, csak kicsit több tartalommal kellett volna feltölteni. (sajó)

Ketioz: Bali (7/10)

Ketioz közreműködőként már jó régóta keseríti az érzékeny lelkületű raprajongók életét, most pedig kiadott egy szólólemezt. Én mindig is bírtam a csávó részeges, zsivány, alattomos stílusát, ami csodálatosan kombinálja az alsó osztálybeli prolizmust a felső osztálybeli rímképzéssel, és csodálatos kontrasztot képes létrehozni a kreatív szójátékkal és a leplezetlen őszinteséggel. A Bali ilyen szempontból tökéletes illusztrációja Ketioz stílusának. Tahó, mégis okos, harsány, mégis kreatív, a pofádba mászik, mégis tele van olyan apró részletekkel, amik esetleg csak sokadik hallgatás után esnek le.

Az album ráadásul kifejezetten erősen nyit, az első öt szám végig leköti az ember figyelmét, majd a lendület a Mi a fasz folyik itt c. számban éri el a csúcspontot. Itt Ketioz egy létező jelenségre, a nu skool és az old school rapperek közti ellentétre reflektál meglehetősen centrista hozzáállással. Ez mai kétpólusú vitakultúra idején kifejezetten szórakoztató, pláne az olyan sorok miatt, mint "Ketioz, buta mint a raklap. Ha a kerítéshez jössz, megharaplak".

Aztán a következő számnál borul minden. "Az utolsó MC-k, akik férfi ruhát viselnek. Nem is szeret minket a sok kis faszszopó kisgyermek" - szól a Kívülállók c. szám arról, hogy Ketioz és Phat nem igazán találja a helyét mai hiphopban, miközben a 16 éves hypebeast gyerekek mellett a Red Bull Pilvaker is megkapja a magáét. Az egyetlen problémám, hogy az előző szám éppen arról szólt, hogy minek kell itt két oldalra szakadni a hiphopban, majd az ezt követő szám már azt ecseteli, hogy ők ketten a legkirályabb arcok, mert ők még férfi ruhát viselnek (ha tud nekem valaki női ruhás magyar rappert, kérem küldje el). Szó se róla, az is szórakoztató, ha mindenkit leoltunk a francba és bevalljuk, hogy mi a perifériára szorultunk, csak ennek a két számnak az üzenete kicsit üti egymást, pláne egymás után.

És innen már eléggé lejtőre kerül a lemez, vesz egy sokkal oldschoolabb kanyart, amivel semmi baj nincs, csak mintha a mondandó is elfogyott volna azon kívül, hogy a Hol vannak a rímek? c. dalban Ketioz még mindig azon őrjöng, hogy egyes férfiak miért hordanak női nadrágot. Ezek a momentumok iszonyatosan lerontják a lemez összképét még úgyis, hogy nekem Ketiozban éppen ez a végtelenül őszinte türhősködés jött be eddig. Csak hát önreflexió nélkül hamar úgy tűnhet, hogy valaki a korral kicsit kezd megkeseredni, éppen ezért jól esett volna az Alamizsnán kívül valamivel több önirónia a sok ugatás mellé, amit a mai világ és hiphop kapott ezen a lemezen. (sajó)

Pál utcai fiúk: Igazán ez minden (8/10)

A Pál utcai fiúk 11 év után jött ki új albummal, ráadásul egy, az eddigieknél is nyugisabb lemezzel. Az Igazán ez minden összességében sokkal inkább a dallamra ment rá, a 2008-as Legelőhöz (vagy alapból a zenekar ismertebb dalaihoz) képest kevesebb pörgős-pogózós számot tartalmaz. A mostani album számai inkább hasonlítanak az előző albumról a Gólyához vagy a Jó reggelthez, és kicsit olyan, mintha ez a lassúság adott volna igazi kibontakozást a zenekarnak. Két nagy pozitívuma vitathatatlanul van a lemeznek: 

• Végre rákerültek olyan számok, amiket már hosszú ideje hallani koncerteken, de lemezen sosem voltak rajta, maximum hébe-hóba YouTube-on bukkantak elő. Ilyen a Balatonszepezd vagy a Leteszlek.
• Illetve hangszerelésileg is kifejezetten jó, van itt szaxofon, trombita, de szinti, bendzsó és mandolin is.

Az Igazán ez minden a címével és az egész zenei felhozatalával együtt kicsit olyan, mintha a több mint 30 éves zenekar létösszegzője lenne, amire (majdnem) minden régebbi dalt is ráraktak, és amin (majdnem) minden olyan hangszer megjelenik, ami eddigi pályafutásuk alatt is. A Pál utcai fiúk-stílus megmaradt rajta, de valahogy mégis ez az album tette teljessé az eddigi diszkográfiát. Azt már pár számról tudjuk, hogy működnek koncerteken, a bonyolult hangszerelés miatt azonban kérdéses, hogy a bemutatás működhet-e majd. Viszont itt talán nem is ez a lényeg. (molnár r.)

Németh Róbert: A kibaszott végtelen űr (7/10)

Ha egy lemez azzal a címmel jelenik meg, hogy A kibaszott végtelen űr, és a címadó mellett olyan dalok vannak rajta, hogy Világvége, Mindennek vége, Eltűnik a nap, meg olyan sorok, hogy „túl üres vagy már üresnek lenni” – mintha a Sziámi Világegyetemistájából emelték volna át –, vagy hogy „az élet néha a hátad mögé esik”, akkor attól a lemeztől nem sok jót vár az ember; már persze ha hajlamos túlértékelni az úgynevezett vidám dolgokat. Ha vár valamit, akkor leginkább azt, hogy az ex-HS7-basszusgitáros Németh Róbert ezzel a címmel megjelent új, második szólólemeze olyasmi szomorkás és fásult album lesz, mint Lovasi András útkeresőnek szánt, de nem igazán sikerült Tűzijáték délbenje (amiről aztán kiderült, hogy kissé áthangszerelve meglehetősen jól működik koncerten). 

Aztán az ember jó nagyot csalódik, jó értelemben. Ez az album ugyanis önmagában is jó, még ha nem is olyan jó, mint az idei hazai szólólemezek közül mondjuk Szesztay Dávid Dalok bentre albuma vagy Egyedi Péter MMAMT-je, és még ha nem is egyenletesen és kiszámíthatóan jó. A dalokon belül is, a lemez szerkezetében is elég sok az eklektikus megoldás, felépítettnek tűnő struktúrák törnek meg váratlanul és néha érthetetlenül, eredeti és közhelyességre hajazó megoldások váltogatják egymást szövegben és zenében, hangszerelésben és nyelvi eszközökben egyaránt, melankólia és lendületes, bár kicsit popos gitárdallamok keverednek. A Mindennek vége, a Világvége vagy a címadó dal közül igencsak kilóg például a maga patetikusságával az El prat, amit leginkább egy Prix kapitány kalandjai reload filmzenéjének tudnék elképzelni. 

Amikor megjelent a lemez, Németh azt nyilatkozta: ”Nem tudatos tervezés eredménye, hanem az élet hozta így, az írta meg, nemcsak a számokat, hanem azt is, ahogy a lemez összeállt”. A nagyjából háromnegyed órás lemez végighallgatása után mindenki pontosan érezheti, mennyire fájdalmas valóságosság van ebben a mondatban, ahogy a lemezen is. Üresség, belső válságok és bizonytalanságok, zaklatottság és tanácstalanság: egy – nem zenei értelemben vett – útkeresés, talán kiútkeresés felkavaró krónikája ez az album (amely készítésében, bár szólólemez, közreműködött a szintén ex-HS7-es Takács Zoltán Jappán, az esti kornélos Lázár Ágoston, Lázár Domokos és Horváth Kristóf, valamint Bihari Balázs, Erős Márton és Szalay Péter). (haász)

Piresian Beach: What Ever Happened (8/10)

Hol van már az az idő, amikor az Index körberajongta a magyar hálószobapop és lo-fi színteret, és pláne hol vannak azok az arcok, akik részt vettek ebben? A Piresian Beach ennek a korszaknak az egyik ünnepelt produkciója volt, azonban Németh Zsófia jó rég óta nem jelentkezett új zenékkel. Most ez a csend tört meg az erősen Cramps-hangulatú What Ever Happened lemezzel, ami mindössze hat számból áll, de aki kedveli az említett zenekart, biztosan elégedett lesz.

Személy szerint mindig is falra tudtam mászni a lo-fi vonaltól, és sokkal jobban érdekelt, hogy ezek a zenészek pár fokkal jobb felszereléssel mire képesek, így ez a lemez nekem sokkal jobban bejön, mint a Piresian Beach korábbi cuccai. Esküszöm az énekről valamiért Grace Slick jut eszembe (különösen a Your Insides Are All Wrong esetében) a Jefferson Airplane-ből, de kifejezetten szórakoztató a gitártémával kicsit a Thee Oh Seest idéző Tv Light is. Az egész alig hosszabb, mint negyed óra, de olyan rég hallottam már itthonról valami jó karcos, koszos, mégis fülbemászó (garázs)punkszerűséget, hogy nálam ez most nagyon betalált. (sajó)