Ha Jézus a király, akkor micsoda Kanye?
További Stenk cikkek
Zenészek megtérnek. Cat Stevensből Yusuf Islam lett, Bob Dylanből (azaz Robert Zimmermannból) keresztény, Leonard Cohenből buddhista, és akkor még a szcientológusokról nem is ejtettünk szót. Dylannél ideig-óráig tartott a gesztus, de az ikonikus zenésznek nem ez volt az első nagy pálfordulása, hiszen egyszer már váltott akusztikus gitárról elektromosra. Azért Júdásnak nevezték, a keresztény fordulat már semmiség volt ehhez képest.
Kanye West megtérése messziről olyannak tűnik, mintha derült égből villámcsapás lenne. Mintha a nyilvánvalóan és bevallottan bipoláris West úgy gondolta volna, hogy annyi kanyart vett már az élete, itt az ideje, hogy 180 fokban megforduljon az úton. Kanyarból már tényleg megélt eleget, a legelső kislemezén a Through The Wire című számon az összedrótozott állkapcsán át rappelt.
A mostanában Donald Trump felé kacsingató, botrányosakat nyilatkozó, 0-24 órás performanszművészetben utazó rapper karrierjében az őszinte, iróniamentes közeledés a kereszténységhez, vagyis pontosabban az amerikai neoprotestáns gospelkultúrához legalább akkora trollkodásnak tűnhetett kívülről, mint felvenni egy Make America Great Again-feliratú sapkát, vagy össze-vissza, félreérthetően hadoválni a rabszolgatartásról, a saját betegségéről, vagy úgy általában, bármiről.
Csakhogy: életének második nagy slágere a 2002-es Jesus Walks volt, amiben könyörög Istennek, hogy mutassa meg az utat, mert az ördög próbálja megtörni éppen. A szövegben panaszkodik, hogy mindenről lehet rappelni, csak Jézusról nem. „Ha Istenről beszélek, akkor nem játsszák a számom, mi?” – teszi fel a kérdést. 2011-ben egy másik számában úgy hivatkozik a Jesus Walksra, hogy ez az a dal, ami miatt nem fog soha pokolra jutni.
2019 novemberében, sok huzavona, tologatás, kamubejelentés után megjelent Kanye sorban 11. nagylemeze, a Jesus Is King, ami bevallottan a gospel hagyományaira épül, a MAGA-sapka helyére kámzsa került, a Trump Tower lobbija helyett pedig a stúdióban gyűjtötte össze a barátait az év során. Januárban indította el a Sunday Service (kb. vasárnapi mise) című rendezvénysorozatát, amihez összetrombitált egy csomó zenészt, ismerős prédikátort, és egyenruhába öltözve eljátszották a főszervező számait közösen. Például a Jesus Walksot. A privát eseménysorozat eljutott húsvétkor a legnagyobb amerikai zenei fesztiválra is, a Coachellára, amit élőben is lehetett nézni Kanye saját oldalán. Meglehetősen bizarr módon: a kép nagy része fekete volt, csak a közepén volt a kör alakú kép, mintha egy kulcslyukon keresztül bámulnánk azt, amit a kórustagokból és zenészekből álló kollektíva művelt egy mező közepén. Senki sem tudja, hogy miért, de az biztos, hogy szándékos volt.
Kanye West: Jesus Is King
Index: 4/10
The Guardian: 2/5
Pitchfork: 7,2/10
Rolling Stone: 2,5/5
Metacritic: 55/100
Nem tudni, miért, de szándékos – ha akarnám, sem tudnám jobban összefoglalni Kanye West zenészi teljesítményét az utóbbi pár évből, a The Life Of Pablo megjelenése óta. A mai napig zseniális, és az évtizedes listákon jogosan előkelő helyeket kapó My Beautiful Dark Twisted Fantasy és a Yeezus után Kanye 2016-ban egy önmagához képest szedett-vedett, celluxszal összeragasztott, széteső lemezzel jelentkezett (amiben a képességei még mindig fel-felbukkantak: lásd az albumot nyitó Ultralight Beam), aminek már nem is fizikai megjelenés volt a prioritása. Ami azt jelentette, hogy Kanye addig szöszölhetett vele, ameddig akart, miután a TLOP főleg digitális felületeken jelent meg, voltak számok, amiket még polírozott, amiket lecserélt, és amiknek a korábbi változatai egyszerűen eltűntek ezek miatt.
West 2018-ban jelentkezett újból, amikor pár hét eltéréssel öt olyan lemez jelent meg, amihez köze volt: a saját, Ye című, mentális problémáit előtérbe helyező, pocsék album mellett az ő produceri munkájának köszönhetjük Pusha T Daytona című lemezét, ami az évtized simán egyik legjobb (és legrövidebb, 21 perces) raplemeze lett. Habár csak egy éve történt mindez, könnyen el lehet felejteni, hogy nem csak ez a két végtermék született az wyomingi felvételekből, Kanye szintén producerként még három előadónak készített lemezt, Nas, Teyana Taylor és Kid Cudi (utóbbi Westtel közösen, a Kids See Ghost név alatt) is kapott egy-egy albumot. De Pusha T és a bipoláris Kanye nyertek, az előbbi a minőség, az utóbbi pedig a hírverés miatt. Nem tudni, miért akart öt lemezt csinálni abban az időszakban és egyszerre producerelni, de szándékosan csinálta.
De amíg a TLOP kitermelt olyan számokat, amiket tényleg jó volt hallgatni (lásd megint az Ultralight Beamet vagy a Fade-et), addig a Ye elmaradt az előző slágereitől, sőt, az előző nem slágereitől is. Egy odavetett jegyzetnek, egy sebtiben összerakott projektnek tűnt, amit inkább a saját maga által kitalált határidő diktált, mint az alkotói szándék. A hét számból egy sem volt emlékezetes, nekem maguk a címek is meglepetések így egy év elteltével. Kanye egyértelműen eljutott arra a szintre, ahol a végtermék teljesen értéktelen lett, sokkal többet jelentett az odáig vezető út és körítés. Teljesen mindegy, mi az, amire megnyomjuk a play gombot.
És Kanye-rajongóként mondom, hogy minden egyes alkalommal, amikor Kanye megjelentetett valami újat,
rettegtem a play gombtól.
Rettegtem attól, hogy mi lesz az, amire ez az – egyébként nevetségesen tehetséges, de a tehetségét teljesen zűrzavarosan kordában tartó – ember rá fog venni, hogy hallgassam meg. Mégis megnyomtam mindig azt a gombot.
West 11. lemeze, a Jesus Is King október végén jelent meg, a tőle már megszokott csúszások és megjelenés utáni változtatgatások után. A tervek szerint már 2018-ban megjelent volna, de egészen 2019-ig csúszott. 27 perces, 11 számmal. És elég sokat változott a világ azóta, amióta Kanye kijelentette, hogy ha Istenről rappel, nem fogják játszani sehol. Rádiós meghallgatásokról nem tudok beszélni, de a Spotifyon már összesen több mint 200 milliószor kattintottak az album tetszőleges számára. De sokkal érdekesebb egy másik adatbázisban utánanézni a lemeznek: a Genius dalszöveg-értelmező honlapon a Closed On Sunday az a dal, aminek a szövegére a legtöbben voltak kíváncsiak.
A Closed On Sunday egy akusztikus gitárra és egy dúdoló háttérkórusra felhúzott KDNP-óda, aminek sikerül pár szóban egyesítenie a vasárnapi nyitvatartást, a melegellenességet és a templomba járást. Tényleg a teremtő mentsen meg attól, hogy úgy írjak cikket, mintha érettségire készítenék elemzést Kanye West-dalszövegekről, de eljutottunk ide: a szám első sora az, hogy „closed on sunday, you’re my Chick-fil-a”, azaz vasárnap zárva vagy, te vagy az én amerikai gyorséttermem, ami az évtizedben arról volt a leghíresebb, hogy a tulajdonosa kiállt a melegházasság ellen, a cégével millió dollárokat adott olyan szervezeteknek, amik támadólag léptek fel a LMBTQ-közösség ellen, és akkora botrányba keveredett emiatt, hogy a franchise angol éttermét nyolc nap után be kellett zárni a folyamatos tiltakozások miatt. Aki azt hiszi, hogy kirángattam a kontextusából hat szót, csak azért, hogy Kanyét KDNP-snek nevezzem, annak elmondom, hogy a számot úgy folytatja, hogy megkéri a feleségét, Kim Kardashiant, hogy hétvégén ne szelfizzen, tegye el az Instagramot, a gyerekeket pedig hittel nevelje.
Miket hord össze ez a Kanye?
Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának nevezetes tizenharmadik módosítása a rabszolgaság eltörlését mondja ki, de kivételként említi az olyan eseteket, amikor ez a törvényesen kiszabott büntetés része. Tehát gyakorlatilag a kényszermunkát fenntartotta, csak éppen a büntetés-végrehajtás keretei között. A rendszer engedte azt is, hogy az elítélteket külső munkákra kölcsönadják, így előfordulhatott az is, hogy volt rabszolgák a börtönbüntetésük részeként ismét ültetvényekre kerülhettek. West feltehetőleg az alkotmánymódosításnak ezt, a még mai napig életben lévő részét kritizálta, amikor az egyébként ikonikus módosítást megtámadta. A rapper amúgy nem teljesen fogalmatlan a témában, októberben például feleségének születésnapi ajándéknak azt adta, hogy a nevében 1 millió dollárt adományozott különböző börtönreformokért harcoló jótékonysági szervezeteknek, de ez nem menti fel az alól, hogy a hevenyészve megfogalmazott mondatai alapján úgy tűnt, mintha a rabszolgaságot állítaná vissza. Azt a rabszolgaságot, amiről korábban szintén félreérthetően vagy félreinformálva nyilatkozott, amikor egyszer kijelentette, hogy az 1800-as években összesen 800 rabszolga létezett az Egyesült Államokban, vagy amikor azt mondta, hogy 400 évnyi elnyomás és rabszolgaság neki úgy tűnik, mintha szándékos választás eredménye lenne. Amerikában ezek egyértelműen botrányos kijelentésnek számítanak.
Az On Godban megint azzal jön, hogy szerinte el kellene törölni a rabszolgatartás betiltását jelentő alkotmánymódosítást (lásd a keretest), majd elmondja, hogy azért árulja olyan drágán a saját márkás pulóvereit, hogy ne haljon éhen a családja, de túlélt mindent, köszönhetően Istennek. A Use This Gospel utolsó percében feltűnik a nyálszaxofon királya, Kenny G egy szólóra. Az Everything We Needben azon morfondírozik, hogy mi lett volna, ha Éva a paradicsomban az almából inkább almalevet csinált volna, vagy még jobb, ha visszatették volna a fára a gyümölcsöt, hiszen mindenük megvolt. Több számon is feltűnik az ezredforduló legendás producere, Timbaland (Get Ur Freak On, Cry Me A River), hogy legalább hallgathatóvá tegye az alapokat. Az albumnak egy 1 percnél rövidebb outrója van, amiben Kanye főleg azt ismételgeti az énekhangján, hogy Jézus az úr. 27 perc rég volt ilyen hosszú.
Ami a bosszantó a Jesus Is Kingben nem az, hogy a Kanye úgy döntött, életét, művészetét és úgy általában az egóját Jézus szolgálatába állítja. Hanem az, hogy milyen unalmasan teszi ezt, és ahogy a Sunday Service online közvetített változatában, egy szűk lyukon keresztül mutatja meg. Az életműve tele van utalásokkal Istenre, Jézusra, a hitre, de mindegyiket sikerült organikusan beleilleszteni a Kanyéságba, a legemlékezetesebb az I Am A God című számban, ahol kerek-perec kijelenti, hogy ő egy isten, úgyhogy tessék sietni a masszázzsal meg a croissant-nal, majd egy másik sorban elmondja, hogy ugyan ő egy isten, de Istentől ő is fél. A zenei alapok is inkább emlékeztetnek szkeccsekre, amin még dolgozni kellene, amiket ki lehetne bővíteni opuszokká. De mint mondtam, Kanyét nem a végeredmény érdekli, hanem az út, amin el tud vezetni minket a végtermék felé. Ő lenne a pásztorunk, de sokkal szórakoztatóbb volt, amikor ő volt a bárány, a pásztorbot és a csengő a boton egyszerre. Nem tudom, miért csinálja ezt, de biztos szándékos volt.
Ha valaki kíváncsi arra, hogy milyen az, amikor a gospel a populáris zene alakjait veszi fel, annak nagyon meleg szívvel ajánlom ezt a szeptemberben megjelent válogatást, ami a hatvanas-hetvenes évek privát nyomású amerikai gospellemezeiből szemezget. Még nem hívőként is lélekemelő.