Azt mondják, hogy a testvérek kapcsolata bonyolultabb, mint egy házasság, ráadásul elválni sem lehet. De miért is civódnának a tesók, ha együtt is lehet dolgozni? Itt van például Billie Eilish, a világ egyik legsikeresebb popsztárja, és testvére, a dalainak nagy részét szerző Finneas, és pár év alatt összehoztak egy milliárdos családi vállalkozást. Ugyanakkor Finneas szerint a pop elsősorban nem üzlet, hanem kreativitás, és ezt a tételt igyekszik bebizonyítani az Optimist című debütáló albumával.

Persze csak a lemez címe optimista, ahogy persze a hugi idei albumának címe, a Happier Than Ever címe sem azt jelenti, hogy a művésznő boldogabb lenne, mint korábban bármikor. Az Optimist meglepően visszafogott Billie Eilish munkáihoz képest, olyan áttetsző és finom, amilyenek a lemez borítóján látható, üvegből készült balerinák. Finneasnak nincs igazán karizmája ahhoz, hogy a frontvonalban legyen, ő egy háttérember, aki milliárdos sztárt csinált a húgából, felépítette, és a korosztálya első számú idoljává tette.

Nyilván meglepőt kell húzni olyan produkciók után, amelyek Finneast a jövő mérnökévé tették, és nem annyira meglepő módon egy dísztelen, zongora-poppal teli, kissé üres albummal állt elő, azok után alapjaiban határozta meg korosztálya hangzását és az iparági divat sztenderdjeit. A stratégiai partnerség mögül kilépve a még mindig csak 24 éves Finneas most egy személyes hangvételű, vallomásos albumon mindent elmond a hírnév és a gazdagság ürességéről, miközben van véleménye a cancel-kultúráról, a fake-newsról, az éghajlati változásról, a privát időt felfaló telefonnyomkodásról, és felmondja a kötelezőt Trumpról (tehát cikizi).

Az album lágy bariton hangon dialógust folytat olyan sztárok (Lorde, Justin Bieber, Selena Gomez és Demi Lovato Billie Eilish) albumaival, akikkel Finneast korábban együtt dolgozott.

A lemez tele van közhelyekkel

Ezek jól mutatnak az Instragramon, de az amerikai alternatív-pop rajongónak ezek inkább csak blöffök. A What They'll Say About Us-ban arról énekel, hogy tegyük jobbá a világot, az Only a Lifitime-ban életvezetési tanácsokat osztogat, mintha szerencse sütikben lévő idézetekből rakta volna össze a szöveget, és arra figyelmeztet, hogy ne pazaroljuk el az időnket. Ugyanezt az érzelmes áradást folytatja a hiper-popos The 90s című számában, amelyben megidézi azokat a „nagy időket”, amikor még nem volt internet, és mindenkinek több ideje volt másokkal beszélgetni. Ebben a digitális diskurzusban nincs semmi új, ami kreatívabb megnyilvánulás lenne, azt is már húsz éve megcsinálta a Radiohead.

Hiába hangzik jól, hogy Finneast volt az, aki Billie Eilish lemezein a dance-popot elvitte az avantgard törekvések irányába, de ez csak lózung, ezek a „törekvések” nem teljesedtek ki az Optimisten sem. Finneas két szék között a padlóra került, hiszen a legtöbb, ami elmondható mondjuk az Only a Lifetime-ról, hogy olyan, mint egy John Legend-felvétel.

Hiába írt zenét a legutóbbi Bond-filmhez, hiába kapott nyolc Grammyt, hiába kapta meg a Jóistentől az önbizalom szentségét, ezt a magabiztosságot nem tudta kreatív energiává alakítani.

Dísztelen lemezt készíteni első ránézésre remek ötlet, de a dísztelenségében olyan, mintha levette volna a felesleget valamelyik produceri munkájáról. Elhitte magáról, hogy zseni, aki azt is megengedheti magának, hogy lead egy demó jellegű anyagot, amit Chris Martin, Elton John vagy Sam Smith is csak ötletbörzének tartana.

Az album meg sem próbál túllépni a popkonvenciókon, miközben ez egy producer referenciamunkája. Egyetlen meglepetése az instrumentális, a pitbulljához írt Peaches Etude, ami olyan, mint egy filmzene fő motívuma lenne. Megmutatja, hogy Finneasban volna potenciál, ha nem lenne annak a hangzásnak a foglya, amit részben éppen ő dolgozott ki. Peaches, Finneas pitbullja, három éves, szeret az úszómedencéjében egy kis csónakon siklani, és „olyan, mint egy tengeri oroszlán”. Szóval, ne akard megérteni a huszonéveseket. Azt énekli a What They'll Say About Us című számában, hogy „ha klisét mondok, az azért van, mert komolyan gondolom.” Nos, ha csak így nem.

Finneas: Optimist

Universal, 13 szám, 43 perc