„Úgy éreztem akkor, hogy royal flusht osztottam magamnak az élet nagy kártyapartijában, és a pókerasztalnál ott volt az egész világ” – mondta az alaszkai aranyláz egyik kirobbantója, G. W. Carmack, akit dúsgazdaggá tett a Bonanza Creeknél talált nemesfém. Az aranylázat a maga módján megéneklő George Ezra Gold Rush Kid című új lemezén az aranyrögök maguk a slágerek.

Ugyanakkor – Carmackkel ellentétben – Ezra nem a jó szerencséjének köszönheti a sikerét, hanem annak, hogy az Isten is slágergyárosnak teremtette.

Minden korszaknak megvannak a maga aranylázai, kriptodevizái, Netflix-részvényei, Ezra azonban az élet nagy kártyapartiját nem a Klondike melletti kocsmákban képzelte el, hanem a házi stúdiójában, ahol még 2013-ban megírta a Budapest című, nekünk oly kedves dalát, majd még abban az évben megjelent Wanted on Voyage című debütáló stúdióalbuma, amely a brit lista élén landolt, és 2014-ben az Egyesült Királyság harmadik legkelendőbb albuma lett Ed Sheeran X-e és Sam Smith In the Lonely Hourja után.

Ezra tehát úgy rúgta be az ajtót a pop ajtaján, ahogy az alaszkai aranyásók Bonanza Creek kocsmájában. Ezra, a kortárs popipar aranyifjúja fellépett a londoni Buckingham-palota előtt rendezett Platinum Party at the Palace rendezvényen, II. Erzsébet királynő jubileumi ünnepségén, szóval közel sem olyan ő, mint mondjuk Johnny Rotten, aki a Sex Pistolsszal arról énekelt a Good Save the Queenben, hogy a királynő kormánya fasiszta.

Finom melankólia

A hertfordi sármőr másképp vagánykodik, mondjuk úgy, hogy nem öltönybe bújik, hanem felvesz egy farmerdzsekit, amibe belehímzi a Gold Rush Kid feliratot.

Tőle már ez is nagy dolog. Négyévente megjelentet egy tucat egyszerű, fülbemászó dalt, és köszöni szépen, jól van. Szerethető, szerény srác, aki azt sem érti, hogy lett éppen ő az elmúlt évtized egyik legsikeresebb brit énekese, és hogy lehet, hogy már az első lemeze is ötszörös platina.

Ha George Ezrát hallgatsz, akkor jól akarod érezni magad, még akkor is, ha egy-egy dalban ott a finom melankólia. És tényleg: sok dal olyan derűt sugároz, mint egy vattacukorárus melletti ugrálóvár tele gyerekkel. Ártatlan, családbarát popzenét hallunk a Gold Rush Kiden, aminek az a titka, hogy nem megy le kutyába, hogy nem bántó a slágerérzékenysége, nem olyan kellemetlen, mint újabban a Coldplay. Nincs benne semmi modor, Ezra olyan természetes, hétköznapi hős, akinek bejött ugyan az élet, mégsem akar próféta lenni, vagy TikTok-sztár, de az influenszerszakma is távol áll tőle.

A helyén van, teszi a dolgát, ügyesen egyensúlyozva az indiepop-himnuszok és a habkönnyű slágerek között. Nem tudjuk, hogy mikor vegyük komolyan, és talán jobb is így. A Green, Green Grass című slágerében azt mondja, hogy inkább rendezzünk bulit a halála napján.

…az örökkévalóságig

A lemez talán legjobb dalában, a Dance All Over Meben pedig a slágeres refrénen túl van valami emelkedettség is. Arról énekel, hogy a Marson is vannak hegyek és folyómedrek, és végtelen számú csillagot láthatunk. A merészség tényleg csak annyi ezekben a remekül megírt, de takarékosan hangszerelt dalokban, mint amennyit a Don’t Give Upban hallunk: Ezra arról ábrándozik, hogy egy hotelszobába viszi a lányt, aki egy finom kis csipkedresszt visel, és megisznak majd egy pohár pezsgőt.

Ennél többről a Vidám Színpad nézői sem ábrándoztak 1972-ben egy huncut kabarétréfa megtekintése közben. A dolog valahogy mégis működik, a fesztiválozó bulipopperek úgy éneklik majd a dalt, ahogy a nagyszüleik a Hey Jude-ot. És persze ki hitte volna, hogy olyan előadók produkálnak majd milliárdos letöltéseket, akik közös nevezőre hozzák a folkot, a popot és az indie-t, de ez Ezrának sikerült.

Remek a hangja, megnyerő a fizimiskája, egyszóval ő a tökéletes médiuma az uniszex popzenének. Hol ünnepélyes vonósokat, hol funkys basszusalapokat, hol némi popos csillogást hallunk ki a dalokból, így annak ellenére sem lesz unalmas a lemez, hogy főleg középtempós dalok uralják. Ezra azt énekli a Sweetest Human Being Alive című dalban, hogy egy ideig még vitorlázunk az örökkévalóságon át. De hogy ott tud-e majd maradni ebben a koordinátákkal nehezen meghatározható örökkévalóságban, azt majd az idő dönt el.

George Ezra: Gold Rush Kid Columbia, 12 szám, 39 perc