Harmincéves a metál egyik monolitja, a Paradise Lost Icon című albuma, amely szándéknyilatkozat volt a goth-rock és a doom-metal összeházasítására, és akárhogy nézzük, az első goth-metál album. A zenekar szerette volna ezt méltóképpen megünnepelni, de mivel a Music For Nations kiadónál vannak az eredeti album jogai, és az alkotók azt akarták, hogy maguk rendelkezzenek a felvételek felett, felvették újra az anyagot, és ehhez a covert is újratervezték. Láttunk már ilyet, a nem annyira metál Taylor Swift is sorra rögzíti újra régi albumait, hogy legalább az új felvétel fölött maga gyakorolhassa a jogokat.

A Paradicsom meghódítása

A Paradise Lost a metál egyik legnagyobb hatású zenekara, az Icon 30 pedig impozáns felajánlás a rajongóknak. A beszerezhetetlen első kiadású vinylt most megkapják új felvételen, dinamikusabban, természetesebben, vastagabban, mégis az eredetivel szinte teljesen megegyező játékkal. Íme, egy kísérlet arra, hogy feltámasszák, új életet leheljenek a kultikus státuszú 1993-as albumba, amely mára már – valljuk be – kissé demószerűen szól. A zenekar is rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedekben, nem beszélve az énekes, Nick Holmes hangjáról, amely mostanra képzett, markáns hang lett, és már cseppet sem akar hasonlítani James Hetfield orgánumára.

Sötét erő

A zenekar sosem volt a helyén, pedig a legtöbb metálzenekartól eltérően őket nem száműzte a tematikus magazinműsorokba a Music Television, klipjeik többször feltűntek Britney Spears után vagy Salt-N-Pepa előtt. Aztán kiderült: a goth-rock mégis kegyvesztett irányzat maradt, nem szerezte vissza a cool státuszát, miközben inspiráló ereje, hivatkozási alapja mindvégig megmaradt. A Paradise Lost akkor sem volt a helyén, amikor Magyarországon játszott. E sorok írója először a Fekete Lyukkal szimbiózisban működő Vörösmarty Művelődési Házban látta őket, a Sepultura előzenekaraként, még 1993-ban, az Icon megjelenése idején. Nem állt jól nekik a leszedált művház.

Akkor sem voltak a helyükön, amikor 1996 nyarán a Bon Jovi előtt, a tűző napon léptek fel a Hajógyári-szigeten. Az egészben az volt a legabszurdabb, hogy miután elhagyták a deszkákat, a színen átmasírozott egy tűzoltózenekar, felvezetve a Bon Jovit. De akkor is jókor voltak rossz helyen, amikor a Sportsziget rendezvényén zenéltek, 2005-ben, a Népstadion-kertben, az extrémsportos pavilonok mellett, így nem az elveszett paradicsomban éreztük magunkat, hanem a Görzenál félcsövében. Ezt tetőzte be a 2008-as Zöld Pardon-os koncertjük. A falatnyi színpadtól cirka száz méterre, a Petőfi hídon zötyögő Tatra villamosok zaja simán elnyomta a The Enemy című daluk intróját.

Visszatérés a tett helyszínére

Az Icon 30 albummal akkor járunk a legjobban, ha az új verziót nem az eredeti helyettesítésére, hanem annak kiegészítésére szánjuk. Megérdemli az új nézőpontot is, hiszen az album a zenekar egyik koronaékszere, az uralkodói jog egyik legfőbb bizonyítéka. Persze, csendben megjegyezzük, hogy minden ún. sorlemez pillanatfelvételek gyűjteménye egy adott időből. Hordozza a kor hangulatát, élményanyagát, és az esetlegességük is hozzátartozik az élményhez. Így aztán az lett volna a legszerencsésebb, ha az eredeti, 1993-as anyag kap egy gondos, precíz remasztert, és kész, minket pedig nem avatnak be a kiadó és a zenekar közötti konfliktusba, hiszen az legkevésbé a rajongókra tartozik.

Melankolikus aura

De ha már így alakult, akkor megpróbáljuk a legtöbbet kihozni az élményből, és egyben igazolást keresni az új anyag mellett, ami nem is jelent komoly kihívást. Az 1993-as felvétel száraz hangzása után egy feszesebb, dinamikusabb produkciót hallhatunk, ami olyan lett, mintha az eredeti anyag kapott volna egy ihletett remasztert. Persze, Guido Zima Montanarini dobhangzása kevésbé definiált és némileg poposabb, mint Matt Archers 1993-as játéka, ám ez sem különösebben feltűnő. Persze az Icon 30 lemez nem az 1993-as album, de a szellemisége, a melankolikus aurája, művészi ereje méltóképpen idézi meg azt. Azt énekli Holmes a Forging Sympathyban, hogy a glória elhalványul a bűntől. Nos, semmi sem halványult el az elmúlt harminc évben, máig övék a műfaj talán legartisztikusabb megszólalása.

Paradise Lost: Icon 30

Nuclear Blast

13 szám 51 perc

8/10