Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMTovábbi Stenk cikkek
Tommy Makem ír zenész és mesemondó szerint az ír népzene legnagyobb katasztrófája a The Pogues. Szerencsére rajta kívül mindenki más szerette Shane McGowan zenekarának thrash folkját, ami nemcsak a posztpunkszcénának adott új impulzusokat, de magának az indie-popnak is. Persze ez a megjegyzés a legkevésbé sem érdekelte volna azt a zenekart, amelynek az eredeti neve, a Pogue Mahone annyit jelent gael nyelven, hogy csókold meg a seggem.
Negyven éve jelent meg a zenekar első albuma, a Red Roses For Me, ennek örömére újból piacra dobták a lemezt, egyből két formátumban is. Ünnepi, piros bakelitlemezen, valamint egy dupla CD-szettben, amely az album eredeti dalain kívül B oldalas számokat és a zenekar 1984-es BBC-felvételeit is tartalmazza.
Húgyszagú folk
Ha a The Pogues debütálása nem is volt olyan meghökkentő, mint a Sex Pistols 1976-os feltűnése, azért az mindenkit megdöbbentett, hogy nyolc év múlva jött egy zenekar, amely a tradíciót tagadó punk nyers energiáját vegyítette össze az ír népzene zabolátlanságával. A The Pogues közös nevezőre hozta a Damnedet a The Chieftainsszel, és nem volt kérdés: percek alatt az asztal alá itták a Manterns bakancsos kocsmapunkokat.
Az ír tengerészlíra és a fakezű punk-rock helyett megalkották a Thatcher-kormányt ócsároló, a városi lét magányáról szóló húgyszagú folkot. Shane McGowan ráadásul hitelesebb figura a festett hajú, piperkőc punkoknál. Nemcsak azért, mert hajléktalanszállón is élt, és annyira nem adott magára, hogy a szuvas fogaival elmenjen a fogorvoshoz, hanem tényleg újraértelmezte mindazt, amit úgy hívunk: esztétika. Legyen az egy esztétikus fogsor vagy a folk.
Egy évad London poklában
A Red Roses For Me afféle városlemez is, de nem olyan érzelmes, mint Bereményi Budapestje, hiszen a The Pogues legszívesebben felgyújtaná a túlságosan drága és piszkos Londont, de a Down In The Ground Where Dead Men Layban már érzelmesen viszonyulnak városhoz. A piálás olyan életforma a The Poguesnál, mint a rockereknél a motorozás, vagy a hippiknél a meditáció.
Arról énekel McGowan a Boys From The County Hellben, hogy megivott tíz korsó sört, és közben átkozta az összes kocsmai cimboráját, mégis megpróbálja őket lelejmolni azzal a rossz dumával, hogy ha kölcsönad valaki tíz fontot neki, azt meghívja egy italra. Csoda, hogy már a The Clash előzenekarnak szerződtette őket?
Az időtlen hangszerelésű album a mai napig népszerű – és ezt nem csak annak köszönheti, hogy tele van bármilyen ünnepen énekelhető partidalokkal és részeges balladákkal, hanem mert
ezek a szókimondó, durva szövegek egyszerre társadalomkritikusak és humorosak.
És irodalmi értékkel is bírnak, nem egyszer idézve meg többek között James Joyce világát. (A zenekar harmadik, If I Should Fall from Grace with God című lemezének amerikai kiadásán James Joyce portréja is látható, arról nem beszélve, hogy a harmonikás James Fearnley Here Comes Everybody: The Story of the Pogues című önéletrajzában arról ír, hogy a zenekar eredeti nevét, a Pogue Mahone-t is az Ulyssesben olvasták.
Rózsák háborúja
Az album címe, a Red Roses for Me Seán O'Casey 1943-ban bemutatott drámájára utal, szóval nem lenne szerencsés a lemezt azzal elintézni, hogy ez csak afféle zenés sörkorcsolya péntek esti berúgásokhoz. De ennél is fontosabb: a The Pogues bebizonyította, hogy nemcsak torzított gitárokkal és vacak minőségű dobokkal lehet punkot csinálni, hanem
bendzsókkal, sípokkal és tangóharmonikával is,
miközben úgy beszél McGowen a létezés abszurditásairól, az angol társadalomban valóságos krízist okozó munkanélküliségről, a bukmékerekről, a drogokról, a stricikről és a kurvákról, hogy egyik szemünk sír, a másik pedig nevet. Amikor a néhány hét alatt rögzített album 1984 októberében megjelent, a poplistákat olyan csillogó zenekarok uralták, mint a Duran Duran, a Wham!, a The Cars, és még számos kései plastic new wave csapat.
Piál a föld
A síppal, dobbal, nádi hegedűvel előálló The Pogues persze megrökönyödést váltott ki a popműsorok statisztaközönségében, de Shane McGowan már az első tévés szerepléskor a poptörténet egyik legvalószínűtlenebb ikonja lett elálló füleivel és a szuvas fogaival.
A Red Roses for Me életerős debütálás volt, igazi kedvcsináló a zenekar legjobb albumaihoz, a Rum Sodomy & the Lashhoz és az If I Should Fall from Grace with Godhoz. Ahhoz képest, hogy az 1957-ben született Shane McGowan meghitt viszonyt ápolt az alkohollal és a drogokkal, és gyakran lépett fel részegen, 66 évet élt, ami ezzel az életformával kész csoda. Bebizonyította, hogy a hosszú élet titka nemcsak a jó minőségű piák fogyasztásában, de a jó minőségű zenék hallgatásában (esetleg írásában is) rejlik. Shane McGowan egy éve, 2023. november 30-án halt meg Dublinban.
The Pogues: Red Roses For Me
Warner
40 perc 13 szám
10/ 7