Ha Las Vegas Amerika Versailles-a – ahogy Tom Wolfe mondta egykor –, akkor Los Angelesre ugyanez az üresség áll, csak kaszinók nélkül. Los Angelesről hasonlóan lesújtó véleménye van a Travis énekesének, Fran Healynek is, akinek zenekara a napokban jelentette meg L.A. Times című új lemezét.
Aki azt gondolná, hogy a L.A. Times név az ismert újságra céloz, és a lemez afféle közéleti harsona, annak eláruljuk, hogy valójában pont az ellenkezőjéről van szó. Az L.A. Times a Travis legszemélyesebb dalgyűjteménye a nagy áttörést hozó The Man Who óta, amelyen Healy immár Los Angeles-i életére reflektál, valamint visszatekint skóciai fiatalkorára.
Healy számos kanyar után választotta otthonául Los Angelest, ahová feleségével, Nora Krysttel költözött 2017-ben – de huszonhárom együtt töltött év után nemrég szakítottak. A lemezben ugyanakkor többek között az a jó, hogy hiába érezzük a kapcsolati gyászmunkát, a dalok az életet, a napfényt ünneplik.
A Live It All Again című dalban Healy visszatekint a házasságára, amelyből egy gyermekük született, és azt mondja: Minden fájdalom ellenére visszaforgatnám az órát, és újraélném az egészet. Nem sztáralkat, és nem is akar híres lenni. Erre már az első nagy sikerek idején, 2001 körül rájött. Történt ugyanis, hogy abban az időben olyan sok interjút adott, hogy amikor az édesanyjával beszélt, úgy fejezte ki magát, mintha egy lapnak nyilatkozna.
Összeomlott, majd orvosi segítséget kért, és ezután készítette el a zenekar a 2003-as 12 Memories című zseniális albumát. A Travis majdnem világsztár lett, de aztán színre lépett az akkor hasonló zsánerű Coldplay, és learatta a Travis vetését. Ugyanakkor azt elmondhatják magukról, hogy amellett, hogy nagyszerű lemezeket írtak, kulcsszerepük volt abban, hogy a nyomdokaikban elindult a brit-pop szelídebb hulláma, olyan zenekarokkal, mint a Coldplay, a Keane vagy a Starsailor.
A nagy karrier kapujában elbizonytalanodtak, és hiába készült el az ún. nullás évek egyik legszebb lemeze, a 12 Memories, egyre szerényebb eladásokat produkáltak, és mára a Travis inkább csak egy szerethető, tisztességesen teljesítő zenekar, amely megmaradt a negyven pluszosok titkos kedvencének.
A TheVR YouTube-csatorna TIMEOUT című podcastműsorának legutóbbi vendége Magyarország egyik legnépszerűbb előadója, Azahriah volt. A csaknem kétórás beszélgetésben sok mindenről szó esett. Többek között ezekről beszélt:
Amikor olyan világban élünk, hogy a kisautó szimbólumai, a Mini (Countryman néven) és a Fiat 500-as (500X néven) is előállt SUV-okkal, tehát önmaguk ellentétei is egyben, akkor ne csodálkozzunk, hogy a politika gyártósorairól is lekerülnek az önellentmondásos termékek.
A popban is ismerünk ilyet, például a maszkos-bőrös Kiss diszkószámát (I Was Made for Lovin' You) vagy a shock-rock Twisted Sister szintén nagy popslágerét, a We're not gonna take itet.
Hol van ehhez képest a liberális igazságosztó Eminem, aki új lemezén, a The Death of Slim Shady (Coup de Grace) albumon úgy megy neki a transzneműeknek, a woke-nak, a feministáknak, hogy azok a republikánusok, akik Smith & Wessonnal kavarják a müzlijüket, szívesen elhívnák Emet hálaadásra vagy vadkacsavadászatra.
A The Death of Slim Shady (Coup de Grace) afféle konceptalbum, amelyben az 52 éves rapművész megpróbálja kinyírni hírhedt alteregóját, Slim Shadyt, és némileg el is tartja magától: amit mond, azt nem is ő mondja, hanem csak Shady, de őt éppen a másvilágra tessékeli, mert ismeri a szabályokat, amely nem tűri a woke kultúra és a PC-rendőrség kritizálást.
Addig is, persze, beszól mindenkinek, aki a célkeresztjébe kerül.
A legtöbbször meglepő módon Caitlyn Jennernek, akit 2015-ig Bruce Jenner olimpikon néven ismertek, s akinek hat gyermeke született három feleségtől. Jenner 2015 áprilisában transz nőként definiálta magát, és szerepelt a nemi átváltozását dokumentáló I Am Cait című valóságshow-ban.
A coming out idején őt tartották a világ leghíresebb transz nőjének, és hogy őt is be lehet ültetni egy Fiat 500X-be, azt mi sem mutatja jobban, mint az, hogy a Republikánus Párt tagjaként indult a 2021-es kaliforniai kormányzóválasztáson, később pedig a Fox News műsorvezetője lett.
Em nem kegyelmez, folyamatosan sorozza, ahogyan Megan Thee Stallion rapper előadónőt is, akit 2020-ban lábon lőtt Tory Lanez, mert a szabadszájú művésznő leszólta a zenéjét. A férfi ötször lőtt rá azt kiabálva, hogy táncoljon. Az egyik golyó a lábfején találta el. Megan Thee Stallion arról beszélt, a támadás óta nincs egy nyugodt napja, de ez nem különösebben érdekelte Em-et.
Nemcsak a világegyetem tágul, hanem mindenki külön kis világa is. Aki Tolkien-rajongó, az újabb és újabb területeket utazhat be a Bakacsinerdőn innen és túl, új filmek és új könyvek jelennek meg, de aki történetesen Pink Floyd-függő, annak sem ér véget az utazás a Division Bell című albummal, hiszen sorra jönnek ki az évfordulós remaszterek, a kiadatlan anyagok (Endless River), de ott vannak az egykori zenekari tagok szólólemezeinek alternatív univerzumai is, amelyekben mindig jó elmerülni.
Nick Mason, a zenekar dobosa már 1979-ben, a The Wall felvétele idején rögzítette első szólólemezét, igaz, a Fictitious Sports csak 1981 tavaszán jelent meg. Az album most újra megjelent remaszterizálva, ahogy két másik szólólemeze, a Profiles (1985) és a White Of The Eye (1987) című filmzenealbum is.
Hogy van-e értelme a The Wall felől közelíteni a Fictitious Sportshoz? Nincs, Mason szólólemeze a poptörténet egyik első punk-jazz albuma, lényegében semmi sem köti össze a két munkát, a lemezen egyetlen olyan dalt hallhatunk, amely eszünkbe juttatja a Pink Floydot. Ez a Hot River, amely viszont nagyon is előremutató, leginkább azt a hangképet hozza, amit a már David Gilmour vezette Pink Floyd alkotott meg, és inkább a Division Bell időszakát juttatja eszünkbe. Chris Spedding gitározása olyan, mintha egy túl jól sikerült Gilmour-szóló lenne, Mason pedig minden olyan jellegzetes ütőstechnikát bevet, ami a Floydban is jellemezte játékát. Mindezen túl a Fictitious Sports a pop egyik legvalószerűtlenebb albuma. Még azt sem mondhatnánk, hogy ez egy Nick Mason-szólólemez.
A projekt elsősorban Carla Bley, a zseniális jazz-zongorista dalaira épült, így sokkal inkább Carla Bley's Fictitious Sportsnak lehetett volna nevezni az albumot. Mason inkább a producere és dobosa volt az anyagnak. Azt gondolta, hogy a nevével támogatja meg a lemez eladását. Szóval amikor a The Wall utómunkái elkezdődtek, New Yorkba repült, hogy Waters zsarnoki futamait kipihenve valami inspiráló dologban vegyen részt. A dalok valójában a Bley vezette Penny Cillin and the Burning Sensation nevű zenekar próbáiból születtek, és erősen tükrözik a hetvenes évek végének újhullámos, kísérletező korszellemét. Mason nem a prog-rock világ legjobb dobosa, de szeretnivaló fickó, ragyogó humorral írta meg az Inside out – kifordítva című kötetében a Pink Floyd történetét.
Vannak előadók, akik koncepciókban gondolkodnak, a rock and roll nekik inkább egy gondolatkísérlet, amire táncolni is lehet. A Kasabian számára a zene inkább kísérlet, különösebb gondolat nélkül, de legalább lehet a dalaikra bulizni a fesztiválokon. Úgy tűnik, a nyolcadik stúdióalbumuk, a Happenings nem otthoni fogyasztásra készült, még az is lehet, hogy nem is hangszedővel, hanem csak konfettiágyúkkal lehet lejátszani a fesztiválokon.
Nekünk mégis sikerült analóg módon is meghallgatnunk, és a végeredmény tarka összképet mutat, olyasmit, mint amilyenek a fesztiválmezőkön szétszóródott konfettibombák. A Happenings immár a második olyan Kasabian-album, ami a karizmatikus énekes, Tom Meighan nélkül készült, de sem a 2022-es The Alchemist’s Euphoria, sem a most megjelent új album színvonala nem éri el a Meighan-éra klasszikusait.
És ezt úgy sem sikerült összehozni, hogy a tíz számot tartalmazó album mindössze 28 perces, rövidebb, mint a Ramones legendásan karcsú debütáló albuma. És nem azért nem működnek bizonyos dalok, mert azokban Serge Pizzorno, a gitáros énekel, hanem azért, mert a producer, Mark Ralph iránymutatásai miatt az egész produkció popos fényt áraszt, és mert nincs meg a kötelező három-négy kirobbanó indie pop sláger, nincs meg az a barbár energia, ami a leicesteri zenekar korábbi munkásságát jellemezte. Az rendben van, hogy elutasították Meighan nőverő barbarizmusát, de a party rock és az indie pop közötti gazdátlan térben mozgó zenekar valahogy jellegtelen lett. És annak ellenére lett az, hogy a kényszeredetten frontemberré vált Pizzorno olyan szőrmók dresszekbe bújik, amelyeket megsüvegelnének az angol legénybúcsús turisták is.
Az albumon nincsenek hivalkodó akkordok, nagy teraszhimnuszok, leginkább a zenekar korábbi keltezésű közepes dalait idézik, azokat meg minek. Ugyanakkor az édesbús táncdalokra, a house harmóniákra, és a nyugatnémet diszkókra kacsintó Darkest Lullaby című nyitó felvétel, a Daft Punk Get Luckyját testközelbe hozó Coming Back To Me Good remek dalok, ezekből is látszik, hogy a Kasiabian elhagyta a rockot, nincs meg már bennük az a zsigeri, pulzáló indie rock, az Oaisis és a Prodigy közötti játéktér leuralása. Amikor pedig nagyon zúzni akarnak, akkor az olyan, mintha egy tini vígjáték házibuli életképeihez készült volna, ilyen például a Far Will You Go, ami maximum a kamaszkor kihívásainak háttérzenéjeként megy el.
Két év után új lemezzel jelentkezett az Imagine Dragons. Loom című albumuk követi sorban a Mercury Act nevű dupla lemezt, a csapat azonban teljesen más szellemiséggel állt hozzá az alkotáshoz, mint korábban. 2022-ben még 32 dallal jelentkeztek, ami magával hozta azt a problémát, hogy nem jutott egyformán elegendő reflektorfény – sem kidolgozási lendület – minden számra. Ez a korábbi albumoknál is visszatérő gond volt – talán az Evolve kivétel –,
de több mint 15 évvel indulásuk után szakítottak ezzel a stratégiával.
A Loom című korongon mindössze kilenc dal szerepel, ráadásul producerekből sem egy hadsereget kértek fel hozzá, hanem csupán egy jól összeszokott párost, hogy az eredmény stabil, biztos, minőségi és lényegre törő legyen. Az ötlet bevált, a kilenc szám mind egyformán igényes végeredményt képvisel, ezek után pedig leginkább zeneileg és lemezstruktúra szempontjából lehet megítélni a korongot, mivel minőségi panaszunk nem lehet.
Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról,
küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t.
Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben kiadó – sem PR-os, sem marketinges, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:
Paul Weller még a The Jam énekeseként az In The City című 1977-es keltezésű dalában a dühös ifjúság örök mítoszáról értekezett: a 25 év alatti, aranylón ragyogó srácokról, akiket jobb ha meghallgatsz, mert ők tudják, mi a helyzet. Most, a 66 című szólólemezén nemcsak életkorát, de a derűs nyugdíjasévek idilljét is tematizálja.
A Glimpse of You-ban már azt mondja, hogy talált egy padot, ahol a világ végéig várhat. Ez a pad, a hely, ahonnan a dolgokat szemléljük, az origó, a Black Barn névre keresztelt stúdiójában van. Ott, ahol otthonra lelt, kiterjeszthette kreativitását és a 66 című, elegáns popszimfóniákkal teli szólóalbuma is készült. Az album címe Weller életkorára utal, hiszen a megjelenés másnapján töltötte be a 66. életévét.
És persze utal 1966-ra is, ami számára is az egyik leginspirálóbb esztendő volt. Az 1980-as Scrape Away című The Jam-album például többek között a Beatles Revolverének igézetében fogant, de Wellerhez nemcsak a Beatles, a street-punk, a soul ihlette mod mozgalom állt közel, hanem a Scott Walker-féle underground táncdalok világa, és persze David Bowie is.
Weller nemcsak innovatív művész, de egyben remek hangszerelő is, a pop hatásait bámulatos módon integráló művész, ami kiolvasható a 66 című új albumából is. Bárhonnan indít egy dalt, az befutja a pályáját, például kiindul egy ABBA-féle hangképből, hogy egy adott ponton Bowie berlini korszakát is megidézze, miközben nem is lehet más az egész, csakis hamisíthatatlan Paul Weller.
Ha van szintetizáló képzőművész, akkor az Peter Blake, aki olyan ikonikus album covereket tervezett, mint a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band tasakja, a The Who Face Dances című borítója, és most pedig itt van a 66 is, hogy tovább növelje az album egyébként sem kicsi presztízsét. Legalább ilyen különös, hogy bár kimondottan szerzői albumról van szó, Weller mégis felkért vendég szövegírókat. A Ship of Fools című nyitó szám szövegét a Madness frontembere, Suggs jegyzi, a Jumble Queent az ex-Oasis-főnök, Noel Gallagher, míg a Soul Wanderinget a Primal Scream énekes, Bobby Gillespie. Kétségtelen, hogy Weller levette a lábát a gázról, meglehetősen elégikus a 66 hangvétele, ugyanakkor az albumot hallgatva mégis inkább csak a derű perceit számoljuk.
Könnyen lehet, hogy létezik a bosszúpornónak kereskedelmi változata, legalábbis bizonyos szempontból annak tekinthető Prince különös című, 1999-es The Vault: Old Friends 4 Sale albuma, amit a zsabós zseni legendásan nagy archívumát áttúrva állítottak össze. Most talán az anyag elnyeri méltó helyét az életműben, ugyanis először jelent meg vinylen.
A címénél csak maga a lemez a furcsább.
Egyes vélemények szerint a kiadó így akarta megbüntetni lelépő művészét, akivel persze legalább olyan nehéz volt, mint a Warner dörzsölt ügyvédeivel. Ugyanis a zsenijegyekkel rendelkező Prince csak a színpadokon és a franciaágyas hotelszobákban volt könnyű eset, minden más helyszínen gondok voltak vele.
Például 1985 elején nem ment el a We Are The World felvételére, mert ő gitárszólót akart feljátszani a dalhoz, nem szeretett volna a többi sztárral kórusban énekelni, ezért inkább a Carlos ’n Charlie’s mexikói étteremben várt, hogy hátha Michael Jackson vagy Quincy Jones producer meggondolják magukat.
Az 1999-es albumhoz kiválasztottak tíz 1985 és 1994 között rögzített dalt, amivel a Warner inkább magával szúrt ki, mert a lemez nem lett kereskedelmi siker, nem is keresett rajta senki. Vannak olyan vélekedések, miszerint a The Vault: Old Friends 4 Sale-t valójában Prince állította össze még 1996-ban, és akár így is lehetett, ugyanakkor nagyon úgy tűnik, hogy ebben a formában nem szánta kiadásra.
Pedig az album tele van gyöngyszemekkel, közülük néhány (She Spoke 2 Me, When the Lights Go Down) bekerült Prince setlistjébe a 2009-es Montreaux-i Jazz Fesztiválon. Ugyanakkor kétségtelen, hogy sem ő, sem a kiadó nem reklámozta a lemezt, Prince nem ment vele turnéra, maga a cover is olyan benyomást kelt, mintha egy sufniban előállított bootleg lenne.
Ráadásul, hogy Prince is bosszút álljon, az album megjelenésével egy napon adta ki a Beautiful Strange című, home videó jellegű klipjét, hogy elvonja a rajongók figyelmét a The Vault: Old Friends 4 Sale-ről. Így aztán a Warner és Prince is boldog lehetett, hogy az album csak a 85. lett a Billboard 200-as listáján, ami a pop egyik legnagyobb előadójától kellemetlen eredmény.
Manu Chao a világ- és könnyűzene egyik legérdekesebb és legértékesebb figurája. Úgy nyúl számos stílushoz és témához, hogy tartalmukat, kulturális és szociális hátterüket tiszteletben tartja, miközben a végeredmény mindig egyedi, kizárólag rá jellemző lesz. A legenda nemcsak új lemezének dalaiból adott ízelítőt, hanem egy húsz perces dokumentumfilmmel is meglepte rajongóit.
Az énekes-dalszerző 17 évig váratott minket új lemezével, korábban több nyelven, számos országban, rengeteg különböző művésszel alkotott közösen. 2023-ban pedig Magyarországon is fellépett.
Az új lemez, aminek Viva Tu lesz a címe, 2024. szeptember 20-án fog megjelenni, de a zenész már kidobott róla két dalt kedvcsinálónak. Az egyik a címadó Viva Tu, másik pedig a São Paulo Motoboy. Ahogy a Variety is írja, a lemez az énekes-dalszerző elmúlt 17 évének tapasztalatait összegzi, utazásainak emlékeit és az emberek mindennapi életének történeteit ülteti zenés formába. Ilyen a nemrég megjelent São Paulo Motoboy videóklipje is.
Rengeteg olyan dal pörög a rádiókban, amelyek (bármilyen fájó is) arcpirító másolatai az elmúlt évtizedek, vagy sokszor csak a korábbi pár év topszámainak.
Oké, ne legyünk olyan szigorúak, akad különbség a szándékos lopás és a véletlen másolás, hasonlóság között. A zongorán összesen 12 billentyű található egy oktávon belül, ami meglehetősen korlátozza a felhasználható dallamok számát – pláne, ha hozzávesszük, hogy ezek közül melyek a fülnek kellemes akkordmenetek, motívumok és harmóniák,
amelyekkel még tovább szűkül a sikeresen bevethető, slágergyanús dallamok száma.
Közhely, hogy a popzenében már mindent feltaláltak, nincs új a nap alatt. Ha ezzel nem is értünk teljesen egyet, akkor is kész tény, hogy már a klasszikus zene mesterei is felhasználták a fülbemászó dallamok zömét. A könnyűzenében használt hangszerkészlet egyszerűsödésével pedig tovább szűkültek a zeneszerzők lehetőségei. Szinte már kínosan vicces, ha megnézzük, hogy az olyan sztárelőadók, mint például Dua Lipa, vért izzadva próbálnak valamilyen eredetinek tűnő, kapósabb dallammal előrukkolni. Az eredmény pedig sokszor ugyanolyan, mint más pop- és rocksztárok korábban már bankot robbantó alkotásai.
Cikkünkben összeszedtünk néhány olyan slágert az elmúlt 15 évből, amelyek fájdalmasan hasonlítanak régi sikerekre, noha (remélhetőleg) nem valódi lopásról van szó, hanem csak kínos egybeesésekről. Listánk, mint azt olvasóink is sejthetik, a teljesség igénye nélkül készült.
Hiába lesz popsztár az ember és visszatérő vendég a hazai fesztiválok szinte mindegyikén, a friss koktélparadicsom és csemege paprika illata olyan erővel bír, aminek nehéz ellenállni. Ez történt az aurevoir. zenekar tagjaival is, akik a DélKerTÉSZ (Délalföldi Kertészek Szövetkezete) támogatásával valósították meg akciójukat, amiben rengeteg zöldséget sikerült megfújni, köztük a világ legnagyobb paprikáját is.
Új daluk, a Héjanász egy erdélyi népdalon alapul és igazi táncházas hangulatot idéz. A zenekar – előző, pontnem című dalával szemben – visszatér a klasszikus, rájuk jellemző stílushoz, a rádiós pophangzás számos tradicionális hangszerrel és pörgős népzenével keveredik.
Ahogy azt korábban is mondtuk, a pontnem egy egyszeri alkalom volt, egy buli, amiben újraéltük a gyerekkorunkat. A Héjanász egy sokkal átgondoltabb dal, ami viszi tovább a klasszik »oreóhangzást«, kicsit meg is újítva azt
– idézi Agócs Mártont, a zenekar egyik frontemberét a hozzánk eljuttatott közlemény.
Sokan úgy vélték, Smith jól tette, amit tett, mivel szerettét védte a verbális zaklatástól – főleg hogy Rock Pinkett betegségét figyelmen kívül hagyva tette megjegyzéseit. Mások szerint azonban az akkor frissen Oscart nyert Smith túllőtt a célon, mivel az ő pozíciójában senki sem engedhet meg magának ilyet, és számos egyéb módja is lett volna a helyzet megoldásának.
Színészi karriere, noha nem tört derékba, egy ideig megfeneklett, amire a frissen debütált, új Bad Boys-film jelentette a gyógyírt.
Ennek ellenére zenei pályája továbbra sem állt talpra. Bár a Coachella fesztiválon meglepetésfellépőként színpadra lépett, az első, igazi szóló megmozdulására a 2024-es BET-gáláigkellett várni. Most azonban megtört a jég, amihez új, You Can Make It című dala a sok direkt utalással rengeteget hozzátett.
Ne menj az erdőbe! – kérleli a hallgatót a The Decemberists énekese, Colin Meloy a Don't Go to the Woods című dalukban, amely As It Ever Was, So It Will Be Again című új albumukon hallható. A felvétel eszünkbe juttathatja az 1981-ben bemutatott, kempingező tiniket eltüntető horrort (Slasher), de a zenekar egy ír népdalra emlékeztető szerzeménnyel állt elő, az ő daluk a végzetes csábítás pusztító erejéről szól.
Persze a Portlandből származó The Decemberists is csábító ajánlat, ők a kivételes intellektusukkal és ünnepélyesen finom, fényes popzenéjükkel hívnak minket egy erdei utazásra, oda, ahol a lélek barokk popot kedvelő különös lényei laknak.
A 2000-ben alakult, az indie-folk és barokk pop hatásait integráló kollektíva afféle színházi zenét alkot képzeletbeli színdarabokhoz, amibe minden belefér, csak legyen, aki megrendezze az egészet. Colin Meloy tisztességgel elvégzi ezt a munkát is.
Különös rezgése van az egész albumnak, hiszen a kamara indie-folk mellett ott az albumot záró tizenkilenc perces prog-rock eposz, a Joan in the Garden négy tétele. És az sem zavarja meg az As It Ever Was, So It Will Be Again mikrokozmoszát, hogy a Joan in the Garden fejezetei között van, ami megidézi a Pink Floyd Have A Cigarját, illetve a nyugatnémet Eloy 1978 körüli prog-rock fantáziáit.
Vannak, akik akkor is a középpontban szeretnének maradni az éjszakában, ha már elmúltak ötvenévesek. Például a Dj-k. Mások csak akkor vannak fenn éjjel, ha a prosztatájuk miatt sűrűn járnak WC-re. Nem végeztük el Moby egészségügyi állapotfelmérését, erről nem tudunk referálni, de az biztos: készített egy új albumot Always Centered At Night címmel, ami erősen utal arra, hogy az éjjeleken még mindig a középpontban van.
Ehhez képest új lemezén kizárólag vendégénekesek vannak a centrumban, ő maga nem énekel. De Moby most nemcsak ezért érdekes, hanem azért is, mert 25 éve, 1999-ben jelent meg a Play, amelynek minden dala sláger lett.
Közismert, hogy a Play összes felvételét hallhattuk reklámokban, illetve a dalok feltűntek a 2000 körüli menő filmek soundtrackjein is, kijelenthetjük tehát, hogy a popkultúra egyik legnagyobb hatású albumáról van szó. Az ünneplés kellős közepén az a nagy kérdés, hogy vajon az Always Centered At Night is hasonlóan sikeres lesz-e.
A magyar fővárost is érinti Alan Walker most bejelentett 2025-ös európai turnéja. A színpadon arcát félig eltakaró 26 éves norvég DJ-producer 2025. március 12-én lép fel a Budapest Arénában.
Alan Walker 2025 márciusában Barcelonában indul egy európai turnéra. A kezdés a híres barcelonai Razzmatazz Klubban lesz, és a kontinens legnagyobb városait érinti majd, köztük Londont, Berlint és Párizst – közölte a szervező Live Nation az MTI-vel.
A fellépéssorozat délkelet-ázsiai/kínai szakaszán már több mint 60 ezer ember látta az Alan Walker show-t. Szeptemberben India tíz városában ad műsort a norvég DJ, ez lesz a legnagyobb turné, amelyet külföldi előadó valaha teljesített a hatalmas országban.
A vidámpark-koncepcióra épülő Walkerworld show 2025-ben tizennégy nap alatt tizenegy európai országba, a legnagyobb arénákba jut el. A turnéhoz kapcsolódik a Walkerworld Creator Games című játék is, amelyben a Fortnite-on belül lehet kapcsolódó kreálmányokat és tartalmakat bemutatni a DJ-producernek, aki interakcióba léphet az online alkotókkal.
Alan Walker komoly pénzjutalmat ajánlott fel a legjobb művekre, amelyeket a rajongók szavazatai alapján választanak ki.
Alan Walkernek májusban jelent meg Kylie Cantrall Disney-sztárral közös új dala, az Unsure, a múlt héten pedig a norvég Ina Wroldsennel együtt jegyzett Barcelona című szám került piacra.
A bergeni elektronikus zenei előadó 2015-ben robbant be Faded című slágerével, amely a Spotifyon már túl van az 1,3 milliárd streamen, a YouTube-on pedig 2,9 milliárd megtekintést hozott eddig, ezzel jelenleg a 19. legtöbbször látott zenei videó a platformon. A Faded-et a BRIT Awardsra is jelölték az év dala kategóriában. Alan Walkert közösségi oldalain több mint 125 millióan követik világszerte, havonta 1 milliárdan streamelik a YouTube-on.
A norvég DJ-producer eddig háromszor járt Magyarországon, 2017-ben a zamárdi Strand Fesztiválon, 2019-ben a debreceni Campuson, 2022-ben pedig a Szigeten.
(Borítókép: Alan Walker az Amsterdam Dance Event Amsterdamban, Hollandiában 2022. október 19-én. Fotó: Paul Bergen / Redferns)
Először jelent meg vinylen Cserháti Zsuzsa Hamu és gyémánt című, 1996-os keltezésű albuma, amely visszahozta a művésznőt a levegőtlen lokálok éjszakai frontvonalából a nagy koncerttermekbe. A Hamu és gyémánt Cserháti kárpótlási jegye, a rendszerváltás igazságszolgáltatása.
A kilencvenes évek közepén a magyar könnyűzenei piacon a dance-floor diszkó mellett mindent vitt a soulos, funkos alapú minőségi jazzy-pop, ebben az időben jött vissza Horváth Charlie is mint szólóénekes. Cserháti Zsuzsa visszatérése igazi szenzáció volt, hiszen a közmegegyezés szerint Kovács Kati mellett a legjobb hanggal rendelkező énekesnőnk volt.
Számos slágert énekelt fel a hetvenes években, és a nyolcvanas évek első felében (Kicsi gyere velem rózsát szedni, Árva fiú, Édes kisfiam, Könnyű, mint az 1x1, Pinokkió, Különös szilveszter, Boldogság, gyere haza, Száguldás, Porsche szerelem stb.), így szinte családtagnak számított. A rádió hajnali hírműsoraiban ugyanúgy hallhattuk ezeket a dalokat, ahogy a Slágermúzeum válogatásaiban is, része volt az életünknek, mint a csíkos hot dog, a pöttyös Rudi és a Kockás magazin. Cserháti 1996-os dalai prémium pop mesterművek, ugyanakkor a dalok örökítőanyagában ott van a táncdaloktól a Stúdió 11-féle funkig minden, ami addig jellemezte Cserháti zenés étlapját.
Ugyanakkor a Hamu és gyémánton is hallható, hogy a művésznőnek a kilencvenes évek elejétől a megbántottság lett a szexepilje. Nemcsak az interjúinak lett ez az állandó szólama, hanem a visszatérő album szinte minden dalának. 1981-ben megjelent a második nagylemeze, amivel turnézhatott még egy ideig, szerepelt a Táncdalfesztivál '81-ben, 1984-ben elénekelhette a Szálka hal nélkül című tévésorozat főcímdalát, a Száguldás, Porsche szerelem című duettet Charlie-val, amely a nyolcvanas évek egyik legnagyobb popslágere lett. De szerepelt kiváló magyar filmekben, Gothár Péter Arany Oroszlán-díjra jelölt Idő van című alkotásában (1985) éppúgy énekesnőt alakított, ahogy Bacsó Péter Banánhéjkeringőjében (1987).
A Bon Jovi Forever című új albumának borítóján a már ősz hajú Jon Bon Jovit látjuk, fekete bőrdzsekijének hátán a zenekara neve és a „Forever” felirat, ezek elrendezése megidézi a Bon Jovi egyik legsikeresebb, nyolcvanas évekbeli albumát, a New Jersey-t.
Persze nemcsak ezzel utalnak a nyolcvanas évtizedre, hanem az új dalokkal is. A két kislemezsláger, a Legendary vagy a Living Proof lehetne éppen a New Jersey-n is. Az album simán hozza a nagy korszak slágervilágát, és ez rendben is lenne, mert a Bon Jovitól pont az állandóságot, a pozitív energiákat várjuk, a nagy soft metal riffek mellé az ugyanilyen nagy mosolyokat.
Bon Jovi kiszámíthatóan fülbemászó, hajlakkal lefújt dalaira a mai napig óriási az érdeklődés, ami egyetlen más klasszikus glam rock bandáról nem mondható el. Ennek részint az lehet az oka, hogy ők Bruce Springsteen és a Journey felől közelítettek a rock and rolhoz, és nem a Sweet rockdiszkójának az irányából.
A lemez élő bizonyíték arra is, hogy a 62 éves Jon hangja még mindig vállalható, igaz, már nem olyan erőteljes, mint a nyolcvanas években. De ezt jobbára csak az veszi észre, aki megnézte a Disney+ dokumentumfilmjét, a Thank You, Goodnight: The Bon Jovi Storyt, ami bemutatja a hangszálműtétje utáni rehabilitációt.
Már az első hallgatás közben feltűnik az album pozitív energiája, a kötelező powerballadák mellett Jon szinte „végigrockolja” az albumot. Időtlennek tűnő, klasszikus munka a Forever, s aki szereti a Bon Jovi egyszerű, közvetlen világát, annak bejön az új album is. Persze fel lehet tenni a kérdést, hogy
mi értelme egy olyan lemeznek, amelynek bármelyik dalára rá tudnánk kapcsolódni egy korai sláger refrénével…
Ha mashupot szeretnénk a Bon Jovi vs. Bon Jovi jeligére, akkor könnyen összerakhatnánk egy laza fél órát. A kérdés a zenekart is foglalkoztatta, Jon azt kérdezi a Hollow Man című zárótételben,
hogy mit énekelsz, ha a dalt már elénekelték?
Ki ellen harcolsz, ha a háborút megnyerted?
Mit írsz, ha a könyv elkészült?
A szavak súlyát újságíróként brutálisan érezzük. Sokszor egy jó címen múlik, hogy a rengeteg befektetett munka eljut-e az olvasókhoz, vagy sem. Legutóbbi interjúalanyunk megerősített minket a címek fontosságában:
Még egy instrumentális kiadványnál is a dalok címén múlik az egész.
Amennyiben ezeket a sorokat olvassa, sikerrel jártunk, és ragadt ránk valami Lydia Lunch unortodox, őrült, határokat feszegető gondolkodásából. Az énekesnő, aki korábban foglalkozott már költészettel és vizuális művészettel is, 2024. június 20-án lép fel az A38 Hajón, ahol kiderül, szavai mennyire képesek átütni a falat közte és a közönsége között.
Úgy tekintek a zenére, bármilyen formában is használjam vagy alkalmazzam, mint egy gépfegyverre, amiben a szavaim a töltények
– fogalmazott Lunch.
Számtalan művésszel kooperált már a pályája során, ezúttal Marc Hurtadóval lép fel Budapesten. Az együttműködés elemi, nyers, mégis végtelenül intuitív, aminek az A38 Hajó orrstúdiója ad otthont. Az énekesnőnek nem ez az első alkalom, hogy a magyar fővárosban színpadra áll. Elmondta, hogy az A38 az egyik kedvenc klubja az egész világon, imádja a magyar közönséget.
Ahogy nem tudjuk megítélni, hogy Charli XCX Brat című új albuma lime-zöld színű-e (a New York-i székhelyű Special Offer, Inc. grafikusai szerint igen), vagy éppen pisztáciaszínű, úgy azt sem könnyű eldönteni, hogy mennyire vegyük komolyan a Brat Metacritic eredményét, amely szerint ez a 2024-es év legmagasabbra értékelt albuma. (A 2024-es listán a második Beyoncé Cowboy Cartere, míg a nagy konkurens, Billie Ellish Hit Me Hard and Softja a hetedik.)
Ezeknek a listáknak persze nincs különösebb értelmük, inkább csak trendeket mutatnak, annak viszont van értelme, hogy végighallgassuk Charli XCX új lemezét, már csak azért is, hogy megnézzük, hol tart ma az EDM hatású hyperpop hullámvasút.
A 32 éves művésznő úgy gondolta, hogy már a zöld borítójával is lázad, mert nem tetszik neki, hogy a rajongók szinte a tulajdonukként gondolnak a popsztárokra, és követelik a portréik kihelyezéseit. Persze ha valaki popsztárnak szegődött, bizonyára látta a Hard Days Nightot (oké, ha 1992-ben született, akkor nem biztos), és tudja, hogy ez a rajongás megy már 1964 óta, sőt amióta innovatív szakemberek 1954 körül feltalálták a rock and rollt.
Persze a játékos kedvű olvasók összeállíthatnak egy tízes listát az egyszínű borítókról is, az egyik első még 1968-ban készült, és a The Beatles nevű zenekarhoz kötődik. Charli XCX (lánykori nevén Charlotte Emma Aitchison) hatodik albuma szélsőségesen pop, ugyanakkor a rave-es pumpálások és a francia elektro duruzsolása mellett
megismerhetünk egy sebzett, némileg zavart lányt, aki tiszta erőből táncol hajnalig.
Ez persze számos fiatal popsztárra áll, hozzátéve, hogy mindenki megzenésíti a partnerkapcsolatait is, így a 2020-as években számos olyan album született, amelyeknél
mintha összetévesztették volna az énekesnők a hanglemez-formátumot a titkos naplóval.
Szerencsés esetben egy érzelmes popdal hallgatása közben el tudunk vonatkoztatni a magántermészetű közlésektől, de Charli XCX a Sziget Fesztiválon is fellépő, 1975 nevű formációban doboló George Danielnek írta a dalai egy részét, és valahogy azt érzi a hallgató, hogy a felvételek kizárólag Charli XCX barátjának szólnak.
És akkor is őszintének tűnik, amikor arról énekel a Rewindben, hogy bizonytalan magában, állandóan az arcát elemzi, és ehet ugyan jó éttermekben, de vacsora közben folyton a testsúlyára gondol, és hogy együttműködik a bulvársajtóval, néha ő hívja fel a paparazzókat.
Új albummal jelentkezett a fiatal énekesnő, Aurora. A norvég popsztár What Happened to the Heart? című ötödik stúdiólemeze az egyik legkiműveltebb és izgalmasabb alkotás, amellyel eddig meglepte a közönségnet, és amit a 2024-es Sziget Fesztiválon is megismerhetünk, ugyanis a Revolut Stage-en lép fel grandson után késő este.
Az előadó, akinek életét gyerekkorától belengi a veszteség, számos szeretett személy halálát élte meg.
Tizenegy évesen egy családi barát temetése komoly nyomot hagyott benne, beszédzavar alakult ki nála. Később elkezdett jelnyelvet tanulni, majd nyelvcsoportjából egyik barátja autóbalesetben vesztette életét. Egy másik barátja öngyilkosságot követett el, egy harmadik pedig a 2011-es norvég terrortámadásokban lelte halálát.
A most 27 éves énekesnőnek számos veszteséggel kellett megbirkóznia élete során, ennek lenyomata érződik dalaiban. Aurora stílusa változatos, könnyed, kísérletező, tartalmában mély és rétegzett. Az érzékeny előadó számos esetben énekel a világban zajló eseményekről, dalai aktuális témákat feszegetnek. Ez a helyzet mostani albumánál is.
Kapcsold be újra – biztat mindenkit a Genesis 25 éve megjelent CD-gyűjteménye, a Turn It On Again – The Hits, amely a negyedszázados évfordulóra végre vinylen is megjelent, az Invisible Touch című dalra utalva üvegszerűen átlátszó korongon is.
Rögtön keresnénk is valamit, ami villanykapcsolóra emlékeztet, de a borítón lévő hét kocka betűket rejt, nem kapcsolókat, a zenekar hét nagylemezének egy-egy borítórészletét. Egy válogatás olyan, mint a puzzle, vagy kirakod belőle a nagy képet, vagy nem. Ezzel a puzzle-koncepcióval felesel a hét, a zenekar nevének betűit rejtő kocka.
A G az 1978-as ...And Then There Were Three... albumról származik, az első E az 1991es We Can't Dance-ről. Az N a Collins utáni egyetlen albumról ismerős, az 1997-es Calling All Stations-ról, míg a második E a The Lamb Lies Down on Broadway-ről. Az első S-t az 1980-as Duke-ról kölcsönözték, az I-t az 1983-as Genesisről, míg a második S-t az egyik legsikeresebb albumukról, az 1986-os Invisible Touchról.
A teremtés hét nap alatt történt, illetve a hetedik nap a pihenésé volt, és nem meglepő módon maga a Genesis szó is hét betűből áll. Ha a hét kockából földre rajzolt iskolát csinálnánk, akkor ezekkel az albumokat jelző kockákkal ki is járhatnánk a Genesis-féle általános iskolát, de csak a hetedik osztályig. A legjobb az lenne, ha a Genesisből úgymond le is érettségiznénk, amihez szükségünk lenne az összes sorlemezre, azaz a Peter Gabriel-féle alaptanulmányokra is.
Ha diplomázni is szeretnénk a zenekarból, akkor elolvashatjuk hozzá Göbölyös N. László kiváló, 1987-ben publikált könyvét, ami abban az évben jelent meg, amikor a zenekar fellépett a Népstadionban (1987. június 18.). A koncert valahogy nem került emlékezetünk díszhelyére, valószínűleg mindent vitt az egy évvel korábbi Queen-show ugyanitt, és a másik nagy népstadionos koncert már nem szólt akkorát.
Különben is, nálunk a Genesisnek a Múzeum körúti kapualjakban sosem volt akkora keletje, mint mondjuk a Pink Floydnak, pedig a populáris regiszterhez egy idő után közelebb állt Phil Collins zenekara. És ha vizuális foltokról esik szó, érdemes megemlíteni, hogy az albumnak van egy önálló, a The Hits alcímhez rendelt logója is.
Pornóbajusz, belőtt séró, bőrkabát. Nem biztos, hogy ezekről mindenkinek azonnal beugrik a Royal Republic nevű zenekar, amelynek tagjai szinte csak a szerelemről énekelnek, mégsem lehet megunni őket.
Lenyűgöző erejű élő koncertjeik és korábbi albumaik után kíváncsian vártuk, mivel rukkol elő a svéd banda, a Royal Republic. A korábban Budapesten is többször koncertező négyes úgy vadul a színpadon, mintha nem lenne holnap, ez viszont az albumaikon is átjön, amit nem sokan tudnak megcsinálni. Most LoveCop címen dobták ki lemezüket, ami annyit tesz, hogy Szerelemzsaru. A korábban is szexuális túlfűtöttséggel átitatott dalaikat most új szintre emelték.
Úgy kezdik a lemezt, mintha egy Whitney Houston-dalt hallanánk, ám azonnal beindul a pörgős rockzene egy hatalmas sikítással, és a tetőfokára hág a hangulat. Ha kocsiban ül az ember, és ott hallja meg a My House-t, tuti, hogy egy szempillantás alatt gyorsabban fog menni, mint a megengedett sebesség. Tapsolós kiállás, ritmikus gitártéma, a 80-as évek szintihangzása. „Ez az én házam”, éneklik, és az a helyzet, hogy tényleg az övék. Olyan lazasággal indulnak neki a tíz dalt és egy bevezetőt tartalmazó lemeznek, mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne.
Eddig csak egy-egy külföldi koncertet jelentett be az idei szezonra Azahriah, most azonban a közösségi médiában osztotta meg a hírt követőivel: 10 állomásos európai turnéra indul szeptemberben.
Azahriah nem sokat pihen a tripla Puskás után, hamarosan indul a fesztiválszezon, június 14-én az ausztriai Nova Rock Festivalon lép fel, aztán sorra veszi a magyar bulikat, sőt Szerbiában és Szlovákiában is koncertezik.
Az utóbbi időben többször is elhangzott Azahriah kapcsán, hogy az előadó megpróbálkozik a külföldi hírnévszerzéssel is, hiszen egyre többen érdeklődnek a zenéje iránt a határ másik oldalán, valamint a tengerentúlon is.
Bár tavaly őszi európai turnéján szinte kizárólag magyar nézők buliztak, idén talán már több külföldit szólít meg a produkció. Érdekesség, hogy a városok listája szinte teljesen megegyezik a tavalyi felhozatallal, bár a bulik más koncerthelyszíneken lesznek.
Azahriah Barcelonában kezdi meg a koncertsorozatot szeptember 19-én, majd
A Kings of Leonnak már 2008 körül el kellett volna tűnnie a színről sietve, akkor, amikor a The Strokes és a többi retro new banda is hátrébb lépett egyet. De mivel az oroszlánkölykök southern garázsrockja melléküzemági tevékenység volt a poszt new wave ipari darálójában, és amikor a brit-popper hullám kifulladt, ők akkor értek a csúcsra olyan lemezekkel, mint a Because of the Times (2007) és az Only by the Night (2008).
A 2021-es, pasztellszínű, környezeti katasztrófát, erdőtüzeket és gazdasági összeomlást vizionáló When You See Yourself után itt a Can We Please Have Fun című új lemezük, amely kellemes meglepetésbuli, és bizony azok is meglepődtek rajta, akik a partit rendezték.
Az egykoron Southern Strokesnak becézett zenekar kilencedik albuma pályafutásuk csúcsteljesítménye, amihez nagyban hozzájárult Kid Harpoon producer, aki olyan művészekkel dolgozott együtt korábban, mint Harry Styles vagy a Florence + The Machine. Egy kellemes és változatos, a King of Leonra belassult riffeléstől eltérő, slágeresen popos dalgyűjtemény született, ami biztosítja majd a zenekar A kategóriás státuszát a legnagyobb nyári fesztiválokon.
A Mustang című, a Black Keyes korai garázsrockját idéző vintage zsánerű daltól a kimondottan rádióbarát, Actual Daydreamig vagy a Pixiest idéző Nothing To Doig van itt minden, mint egy westernmozi szatócsboltjában.
A Followill testvérek (Caleb, Nathan és Jared), valamint unokatestvérük, Matthew úgy újították meg a hangzásukat, hogy közben vissza is tértek az eredeti southern soundjukhoz is. Az albumon vibrál a zenekarra jellemző meleg melankólia, de mindent beleng a nyolcvanas évek minőségi popja is. Igen, kidobtak a léghajójukból néhány homokzsákot, és magasabban szárnyalnak. Már közel sem jellemzi zenéjüket a lassan hömpölygő, sokszor unalomba fulladó pumpálós rock, így még az a hülyeség is belefér a dologba, hogy a Mustang című dalnak az a visszatérő kérdése, hogy Mustang vagy cica? A sokszor erőltetett jópofaságok sem gyengítik különösebben az albumot, mert viszi a lendület, a változatos hangkép, a melodikus, szikrázó refrének.
Hundred Sinst, azaz Pócsi Botondot korábban nem lehetett maszk nélkül látni nyilvános helyeken, és a közeli ismerősein kívül senki nem tudta, hogy néz ki, ám szombaton Sajó Dávid, a Telex újságírója megosztott róla egy fotót, felfedve a zenész kilétét.
A Redditen megjelent beszámolók és képernyőfotók tanúsága szerint az ügy előzménye, hogy a két fél valamin összekapott, és Sajó Dávid először megfenyegette a zenészt, hogy leleplezi őt, majd pedig valóban közzé is tette Instagram-oldalán a régebbi interjúból kivágott, Hundred Sinsről készült fotót.
Az eset azért is érdekes, mert zenésztársa, Azahriah is megosztotta közösségi oldalán a történteket (a bejegyzés rövid időn belül törölve lett). Azt írta, ez élete egyik legnagyobb zeneipari csalódása, és „sajnos az idő igazolta, hogy a Telex is ugyanolyan manipulatív cikkeket ír, mindenáron mindenbe politikát csempészve”.
A történteket követően Sajó Dávid 24 órán át elérhető posztban közölte: belátja, hogy hibázott, átlépett egy olyan határt, amit nem kellett volna, sajnálja, és elnézést kér. Mint kiderült, „egy régóta húzódó, kissé egyoldalú konfliktusról” van szó, amire „a lehető legrosszabbul reagált”.
Eminem nemrég bejelentette, hogy nyáron új albummal jelentkezik, amelynek középpontjában korábbi alteregója, Slim Shady halála lesz. A rapper 2020 óta nem jelentkezett teljes stúdióalbummal – amikor Godzilla című dalával megdöntötte a korábbi, Rap God és Majesty című szerzeményekkel felállított világrekordját a leggyorsabb rappelésért.
Mostani lemezéhez már érkeznek a kedvcsinálók és a felvezető dalok, például a néhány napja megjelent Houdini. A szám, amelynek klipjében Slim Shady visszatér a múltból, ezért Eminem szembenéz vele, a 2002-es Without Me dalra reflektál számos geggel és a szuperhősvilággal, karikírozva az idő múlását, és felvetve a kérdést, hogyan vélekedne a 2002-es Slim Shady a 2024-es Eminemről.
A dal alapját és refréntémáját a Steve Miller Band 1982-es sikerslágere, az Abracadbra adja.
A számban rengeteg különféle híresség jelenik meg, többek közt 50 Cent, Snoop Dogg vagy Dr. Dre. A Houdini a YouTube-on egy hét alatt nagyjából 50 millió megtekintést ért el, Spotifyon pedig több mint negyvenmillió streamet. Ennek ellenére nem osztatlan a siker.
A Nap csak azért kel fel, hogy újra lenyugodjon? – teszi fel a kérdést Gary Clark Jr. a This Is Who We Are című dalában, és mi tudjuk a választ: persze hogy nem, hanem azért, hogy mondjuk megszülessen a rejtélyes című JPEG Raw című album, aminek nincs köze a digitális képfile-okhoz, a cím ugyanis a féltékenység, a büszkeség, az irigység, a kapzsiság, a szabályok, az alteregó és a világok szavak rövidítése.
Nos nagyjából ilyen szerteágazó az album is, nincs stiláris egysége, mégis valahogy összetartó, kompakt művel van dolgunk. A multiinstrumentalista gitárzseni a blues-rockból indul ki, de azt addig tágítja, míg belekerül Zappa, Hendrix, a hiphop, de itt van Prince pszichedelikus funkja és a Jackson Five ártatlan popja is.
Ha mindehhez hozzátesszük, hogy az albumon olyan zsenik játszanak, mint Stevie Wonder (What About the Children) vagy George Clinton (Funk Witch U) már végképp elveszünk a rock and roll városi dzsungelében. Világos, nemcsak az univerzum tágul, hanem maga a blues-rock is, a kérdés csak az, hogy karban tudja-e valaki tartani a zenei sokféleséget.
Nos a gitárfenoménok, amilyen például az idén 40 éves Gary Clark Jr. többszörös Grammy-díjas voodoovarázsló ezt könnyedén megoldja. Nekünk semmi más dolgunk nincs, csak engedjük át magunkon a nyers erőt, a virtuóz finomságot és pofátlan lazaságot.
Aki viszont gitárvirtuóz, az annak a terhét is cipeli, hogy ő „csak” egy gitárzseni, azaz a teremtő ereje elszáll a fergeteges gitárszólók közben. Talán ezért is van az, hogy Clark a To the End of the Earth című, alig egy perces kis közjátékban mintegy mellékesen hoz egy kis Nat King Cole-hangulatot a negyvenes évek végéről.
De ott van a filmzenés intróval felvezetett hiphopremeklés is, a This Is Who We Are (feat. Naala) egy parádés gitárszólóval, amit a végén ráteker a visszatérő intrójára. Aztán váratlanul egy retro soul dallal, az Alone Togetherrel áll elő, amit Keyon Harrold jazztrombitás játéka tesz sejtelmessé, hogy olyan legyen az egész, mintha egy művészfilm zenéjét hallanánk.
Egyeseket érdekelnek a történetek egy egész albumon át, mások csak dalokon belül figyelnek az efféle ívekre. A Twenty One Pilots a koncepciólemezek világát egy másik szinten értelmezi, hisz már albumok óta építi saját metaforikus, fiktív világát, ahol most végre körbeértek a dalok. A Clancy című kiadvány, amely a banda hetedik nagylemeze,
a címszereplő történetét meséli el, akit az ötödik albumon mutattak be a közönségnek.
A sztori szerint a főhős visszatér Trench képzelt világának Dema városába, hogy felszabadítsa a többieket, akik a kilenc püspök – köztük a vezetőjük, Nico – uralma alatt élnek. Ahogy a mostani történet is végigjárja a zenekar korábbi kiadványainál behozott sztorielemeket, úgy zeneileg is újraélik elmúlt albumaik legikonikusabb stílusirányait, miközben a zenekartól megszokott kísérletező gondolatiság van a központban. A Clancy című album azonban ennél is többet tartogat.
Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról, küldjenek akár lemezt, kislemezt vagy single-t.
Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem jár közben kiadó – sem PR-os, sem marketinges, legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. A mostani PickUp három előadója:
