Arról énekel a hatvan éve elhunyt Edith Piaf a Non, je ne regrette rien című slágerében, hogy nem érdekli a múlt, hogy az emlékeiből tüzet rak, mert nincs már rájuk szüksége. Szerencsére ezt ő sem gondolta komolyan, ahogy a hagyatékát kezelők sem, így aztán tavaly is megjelent négy lemeze, és idén is ugyanennyi, szóval ezeknek a publikációknak inkább az árufeltöltéshez van közük, mintsem az exkluzivitáshoz.
A Musicorama: Live At The Olympia Paris Mars 1958 című,a Europe 1 rádió felvételét tartalmazó korong mindenképpen különleges, kimondottan szép kiadvány.
A veréb századik lépése
Maga a korong piros színű, a tasak pedig megidézi az ötvenes évek végének vizuális karakterét, a Coltrane pop-artos jazz covereit, a Szajna-parti antikvitásokban kapható egykori plakátokat, a lefóliázott Paris Match-címlapokat.
Szóval pont olyan, mint egy emlék, amit Piaf tűzbe dobna.
A lemez bizonyára sokaknak csak afféle atmoszféra, olyan, mintha kinyitnának egy zenélődobozt, amiben egy balerina piruettezik. Vagy éppen beleszagolunk egy parfümbe, aminek üvegét valamiért nem dobta ki a feleségünk. Eszünkbe juthatnak Piaf filmjei, vagy éppen a Piaf halála után néhány évvel bemutatott, Jacques Tati-féle modernista burleszk, a Playtime is, vagy bármi más, ami megidézi Párizst.
Párizsi szuvenír
A Musicorama: Live At The Olympia Paris Mars 1958 tehát bizonyos szempontból olyan, mint egy nagy méretű hűtőmágnes, illetve egy olyan poszter, ami az erzsébetvárosi airbnb-lakások ún. párizsi szobáit díszíti a New York-i lakosztály mellett.
Az album dalai egytől egyig ikonikusak, a rajtuk szereplő felvételek nem egy esetben önálló lemezek címei is. Itt van a Comme moi, a La foule, a Les grognards, a Mon manege, a C'est a Hambourg, a Bravo pour le clown, a Hymne a l'amour és persze – jelenkori bónuszként és tisztelgésként – a Je ne regrette rien.
Persze, hosszan sorolhatnánk a hiányokat is (Padam, padam, La vie en rose, Milord), de a lemez így is reprezentatív gyűjtemény.
