A legszomorúbb dalok képzeletbeli versenyén bizonyára olimpiai kvótát érne az Interior Space című Everything But The Girl-dal, amely a Fuse című új albumukon található. A felvétel szerint nemcsak a világ, de a saját fejünk is egy idegen hely, és csak az ad némi megnyugvást, hogy nem vérzünk. És igaz ugyan, hogy szabadok vagyunk, de mit ér mindez? – teszi fel a kérdést Tracey Thorn, a zenekar énekesnője. És persze fokozni mindent lehet, ezeket a gondolatokat is.

Szóval, az elbeszélő nem tudott sírni, de sosem tűnődött el azon, hogy miért. Még szerencse, hogy a 24 (!) év után visszatérő duó munkája alapvetően tánclemez, igaz, csak egy nagyon lassú koreográfiát tudnánk elképzelni hozzá. De nem kell táncolunk sem, akár úgy is felfogjuk a Fuse-t, mint afféle meditációt, amelyhez nem füstölőt gyújtjuk be, hanem fényűző art-popot.

Visszatérni érdemes

És persze a dalok DNS-ében van egy csipetnyi lounge-os jazzkoktél, olyasmi, amiből a zenekar a nyolcvanas évek elején érkezett, és van benne perzselő ambient, soul-pop, deep house, drum and bass, és az új albumon még mindaz, ami a tánczenében a kétezres években történt, amikor Tracey Thorn és Ben Watt duója a közös gyerekeiket nevelte.

A Fuse ott folytatja, ahol a Temperamentallal abbahagyták a közös kreatív munkát, a lemez stilisztikája nem tér el a megszokott hangzásuktól. Mintha 23 év után újra elővették volna az űrszemét feliratú, régi kábelekkel teli IKEA-s dobozból az özönvíz előtti laptopjukat, és rányitottak volna a félbehagyott munkák feliratú file-ra. Egyszerűen befejezték a dalokat, de nem tudták figyelmen kívül hagyni az elmúlt negyed század digitális effektjeit, Auto-Tune-manírjait.

Család ellen nincs orvosság

Negyed századdal ezelőtt a duó éppen visszautasította a U2 előzenekari ajánlatát, mert sokkal izgalmasabb kreatív kihívást találtak: családalapítással, három gyerek felnevelésével járó izgalmas feladatokat. Maguk sem gondolták, hogy egyszer még fantáziát látnak a zsibbasztó elekropopos downtempóban, az akusztikus minimálban, amit már csúcsra járattak a kilencvenes években.

De aztán 2021 márciusától dolgozni kezdtek a reunion albumon, amelynek az alapjait titokban rögzítettek az otthonukban. A Fuse szépenkidolgozott zenés történetekben meséli el, milyen túlélési technikákat ajánlanak a 2020-as évekre a mindennapi életünket dehumanizáló diskurzusokkal szemben.

A pop nagy kalendáriumában a legnagyobb piros betűs ünnep a karácsony, ilyenkor kötelező legyártani a fenyőillatú albumokat, ami a szórakoztatóipar nagy mézeskalácssütése. Ilyenkor az alapanyag nem mézes tésztából készült, hanem jórészt vinylből, és nem konyhaszigeten formálódik a finomság, hanem présüzemekben. Ahogyan a Duran Duran albuma is.

Valentin-napra is sokan időzítenek lemezmegjelenéseket, de erre az ünnepre inkább a filmipar repült rá, mintsem a lemezgyártás. Most viszont megjelent a Duran Duran tizenhatodik stúdióalbuma, a halloween tematikájú Danse Macabre, amely három új dalt, számos saját szerzemény dekonstrukcióját tartalmazza, illetve sok-sok feldolgozást is.

Szellem a gépben

Nem olyan könnyű ezt eldönteni, már csak azért sem, mert az átiratok egy részében komolyak a beavatkozások, így kis túlzással akár önálló Duran Duran-dalokról beszélhetünk. De inkább mondjuk úgy, hogy egy zenés segédanyagról van szó a halloween zsánerű bulikhoz.

Az albumot ugyanis a 2022. október 31-i, Las Vegasban megrendezett halloweeni Duran Duran-koncert inspirálta, és ha már összerakták a show-t, akkor ki is adták a zenei anyagát. A dolgot csak a három új dal bonyolítja, amúgy egy biztos ízléssel összerakott feldolgozásalbumról van szó, a dolog se több, se kevesebb.

A lélek hosszú, sötét teadélutánja

Olyan ez, mint amikor egy híres író kiadja a tárcanovelláit vagy a válogatott műfordításait, részint a kiadója baráti noszogatása miatt. A rajongók és monográfusok élvezni fogják a Danse Macabre albumot, ami arra mindenképpen jó, hogy lökést adjon a back catalogue albumok további értékesítéséhez. Nem mellékes az a körülmény sem, hogy a lemezen játszik a zenekarból 2008-ban távozott Andy Taylor, akivel – ahogy a Duran Duran a Billboardban egyszer nyilatkozta – túl nagy szakadék van közöttük, és már nem tudnak együtt dolgozni.

Talán az is közrejátszott az egymásra találásban, hogy Taylor négyes stádiumú rákban szenved. Már nem tudott ott lenni a Duran Duran Rock & Roll Hall of Fame-beiktatásán, de állapota stabil, így néhány dalban játszott is a Danse Macabre albumon.

A napokban megjelent OMD-album, a Bauhaus Staircase leginkább azt mutatja meg, hogy a politika és a művészet viszonya közel sem olyan, mint a szintipop-harmóniák rendje vagy éppen a színek rendje. A politika – különösen a harmincas években – nem így képzelte el a rendet.

Erre utal Oskar Schlemmer német festő képének – Bauhaustreppe (Bauhaus lépcsőház) – megidézése, amit Schlemmer tiltakozásul készített, miután a nácik azzal fenyegették Walter Gropius művészeti iskoláját, hogy ha hatalomra kerülnek, betiltják azt. (Ez 1933-ban meg is történt.) Az album komoly tárgyi bizonyítéka annak, hogy a szintipop az új polbeat, azazhogy relatíve egyszerű zenei eszközökkel fogalmazhatunk meg közéleti kommentárokat.

Agitpop

A Bauhaus Staircase-t többek között a közelmúlt világpolitikája inspirálta, a Kleptocracy című dal célba veszi Donald Trumpot, Putyint és Boris Johnsont is, míg az Anthropocene és az Evolution of Species ökológiai látomásokat fogalmaznak meg. Hogy jól állnak-e a szintipopnak a megzenésített politikai publicisztikák, az egy másik kérdés, ugyanakkor a műfaj mindig is foglalkozott a kisebbségeket, többek között a meleg szubkultúrát ért sérelmekkel, lásd például a Bronski Beat Smalltown Boy című slágerét.

A Bauhaus Staircase a 2017-es The Punishment of Luxury óta az első új OMD-album, a szintipop-szubkultúrában tehát nagy ünnep, hiszen a hetvenes évek végén, az első nagy szintipopbumm idején feltűnt zenekar nem érte be azzal, hogy képzeletbeli nosztalgiavonattal utazzon el a haknigyanús nosztalgiafesztiválokra. Meglepő, hogy Andy McCluskey és Paul Humphreys duója nálunk sosem volt igazán népszerű, miközben a Depeche Mode minden koncertje telt házas Magyarországon.

Ismeretlen ismerősök

Míg az OMD-hez hasonlóan a szintén az édesebb szintipopban utazó Pet Shop Boys kimondottan népszerű itthon, és komoly rajongói klubja van Budapesten a Bronski Beatnek vagy éppen a Communardsnak, addig az OMD-t csak azok ismerik, akikhez 1990 körül bekötötték a Music Televisiont, és kifogták az 1991-es Sugar Tax album két klipjét, a Sailing On The Seven Seast és a Pandora’s Boxot, illetve az 1996-os Universal album szerethető popgiccsét, a Walking On The Milky Wayt.

A zenekar nagy korszakában, a nyolcvanas években jórészt ismeretlen voltak nálunk, annak ellenére, hogy világszerte 15 millió albumot adtak el. Igaz, nem tűntek fel sem a Zenebutikban, sem a Poptarisznyában.

Szebényi Dániel dala, a Vigasztaló, nem ismeretlen a közönség előtt. A DAL 2023 televíziós versenyén Dani már – nem versenydalként – elénekelte. Amiért most mindez újból a figyelem középpontjába kerül:

Nem is akármilyen. Olyan, amely szépen halad, szinte folyik, pontosabban csordogál. A történetet egyetlen nézőpontból ismerjük meg, s ha nem volna animáció, Lehel Olivér rendezésében vágás nélkülinek mondanánk. Merthogy így is az.

A helyszín egy börtön, vagy nem az, csak ahhoz hasonlatos, és az sem biztos, ebben a sztoriban az a fogoly, a rab, akiről elsőre azt gondolnánk. Még az is lehet, mi, akik nézzük és hallgatjuk a Vigasztalót, mi élünk rácsok mögött – vagy között. 

Egy szál zongorára, majd…

A Vigasztalót Szebényi Dániel Szepesi Mátyással közösen írta, az eredeti elképzelés szerint egy szál zongora-énekre. Lehet, ebben az is szerepet játszott, hogy éppen december volt, késő éjszaka, és a lélek ilyenkor többnyire elcsendesül.

Majd, ahogyan ezt Daniék írják, miután megszületett ez a zongorás változat, összeült a banda, hogy megnézze, hogyan is szól ez. Csak miután elkezdték játszani, az eredeti verziót, csak azzal, ahogyan hozzányúltak a zenei anyaghoz, egy egészen varázslatos világba repítették. A végső verziót a Gudics ikrek (Marcell és Martin) és Lugosi Dani által alkotott ritmus- (és gitár-) szekció mellett Gotthárd Misi szólója teszi teljessé. Szebényi Dani erről így fogalmaz:

Azt gondolom, hogy a legőszintébb ajándék, amit az ember adhat, az az önzetlen szeretet és a bizalom, a dal is (bár kimondva nem) ezt a témát járja körbe, és keresi az értelmét, vagy éppen azt, hogy milyen az, amikor valamiért nincs.

Aki a dalt élőben is szeretné meghallgatni, Szebényi Dániel 2023. november 17-i koncertjén, az Instant-Fogas Komplexum színpada előtt megteheti.

Újra összeállt az SZTK-szemüveges proletár-pop legnagyobb zenekara, a Pulp, koncerteznek is, 2023. december 31-én elcsíphetjük őket Edinburghban. És persze újra megjelent vinylen a Diffrent Class, a kilencvenes évek britpopjának koronaékköve, a narkolepsziás fehér indie-diszkó nagy meséje. Az album elnyerte a Mercury Prize-t, és mindig előkelő helyezéseket ér el a „minden idők legjobb lemezei”-féle magazinlistákon.

A Pulp a britpop-bumm nagy nevető harmadikja. Az évtized közepén minden az Oasis és a Blur közötti rivalizálásról szólt, és ez olyan kitüntetett szerepet kapott a híradásokban, mint a Premier League-összefoglalók. Az angol társadalom is beszállt a vitába, frontvonalak területi régiók és társadalmi osztályok között is húzódtak. 

Osztály, vigyázz!

A manchesteri Oasis volt a munkásosztály zenekara, a colchesteri Blur a déli középosztályé lett, de mindezek felett állt a Sheffield iparvárosából származó Pulp, amelynek tagjai tényleg komolyan vették a részint szocialista elköteleződést. Mindezt úgy, hogy leginkább a művészeti iskolás arisztokratákat irigyelték, és modorosabbak voltak a szobrász szakos milliomos csemetéknél. Pont úgy, ahogy kell.

Az album címét, a Different Classt kifejezést Jarvis Cocker, a londoni Regent Street-i Eve's Club egyik Smashing klubestjén hallotta, ami abban a kontextusban azt jelentette: valami, ami külön osztályba tartozik. És persze a brit társadalom merev osztályrendszerére is utalt, amely az album egyik központi témája lett.

A proletariátus diszkrét bája

Ugyanakkor – ha élénk a fantáziánk – utalhatott akár az Oasis és a Blur zenés osztályharcára is. A Smashing klub műsora egyébként a hatvanas évek kultuszában gyökerezett, de ezer helyről kölcsönzött motívumokat, és részben afféle keltetője is volt a britpopnak. Megfordultak itt a Suede, a Blur és a Pulp tagjai is, de aztán a szcéna leáldozott, a gyerekek más partikra vágytak, a kokain helyett az extasy lett a népszerű étrend-kiegészítő. Már ebből sejteni lehetett, hogy véget ért a britpop, nem kellett megvárni az Oasis Be Here Now albumát vagy a Pulp This Is Hardcore-ját.

Albumkritikát életúttörténettel kezdeni elég nagy ostobaságnak tűnik. Mégis, van az a lemez, amit lehetetlen megérteni anélkül, hogy ismernénk a nyomort, amelyet az alkotónak fel kellett falnia, hogy az ilyen formában hasznosulhasson benne. Szóval van ez a csávó, Ren Erin Gill, vagy alkotói nevén szimplán Ren. Valószínűleg a többség nem hallott róla annak ellenére, hogy 2009 óta aktív, mostani lemeze pedig

Ennek egyszerű oka, hogy egyszer már felfedezték, csak eltűnt. Még be sem töltötte a húszat, már a három legnagyobb zenei kiadó egyike, a Sony Music kínált neki szerződést. Majd Ren beteg lett, nem is akárhogy. 24-ből 23 órát ágyban fekve töltött, az orvosok pedig sokáig nem tudták, mi baja van. Évek teltek el, mire a félrediagnosztizált fiúnál rájöttek, hogy valójában Lyme-kóros.

Hiába indult el annak idején a lemezírás, a fellépések, az interjúk, miután felgyógyult, ott állt egyedül. Mindent megkapott, amire a legtöbb zenész vágyik, majd önhibáján kívül mindezt elvették tőle. Ekkor kezdődött Ren igazi története, új albumán is erről mesél. Ez a Sick Boi.

Folyamatos boksz a függetlenségért – ez Taylor Swift élete, amióta 2018-ban kiadót váltott. Korábbi otthona, a Big Machine Records rendelkezik az énekesnő dalai felett, mivel a számok végső kiadói változata hozzájuk tartozik. Hiába Swiftté az összes dal szellemi tulajdona, piaci értelemben nem sokra ment vele. A 2019-es tulajdonváltás után az énekesnő hiába próbált megegyezni a kiadó új fejével arról, hogy visszavásárolhassa a jogokat, olyan feltételeket szabtak meg, ami még neki is sok volt.

Végül úgy döntött, a Big Machine elmehet a búsba, inkább felveszi újra az összes lemezét, amit anno a kiadónál tett közzé. Tavaly már írtunk egy ilyen megmozdulásáról, amikor a Red című albumot élesztette újjá, most pedig az 1989 című lemezéből csinált saját verziót. A kettő között a Speak Now korong is „taylorosodott”, de mégsem írhatunk minden lemezéről disszertációkat – elkopna a billentyűzet.

Ahogy az előző albumnál is kiemeltük, nem kell igazán nagy zenei újraértelmezésre gondolni. Ezek a dalok kvázi ugyanazok, mint az eredeti lemezen. Minimális eltérések vannak, amiket a keményvonalas rajongókon és szakavatott füleken kívül nem sokan szúrnak ki.

Már látni a kritikusi értékeléseken és a hallgatottsági számokon, hogy valójában mennyire is érhette meg ez a fajta meló az énekesnőnek. Ahogy az 1989 címe is Taylor Swift születési dátumára utal – egyfajta újjászületést szimbolizálva –, úgy a mostani egy második újjászületés, ezúttal nem zenei, hanem függetlenségi szinten. És hogy mekkora a siker? Máris mondjuk.

A DJ a dalszövegekben volt már Isten, most pedig, Mike Skinner – művésznevén The Streets – új, hatodik albumán, a The Darker the Shadow the Brighter the Lighton egy noir krimi zsaruja.

Skinner szenvedélyprojektje nemcsak egy lemez, hanem részint kortárs noir film is, amelynek Skinner a főszereplője, de ő játssza a DJ-t, ő írta a forgatókönyvét, ő rendezte az alkotást, ő a producere, sőt maga finanszírozta az egészet. Így aztán az már tényleg semmiség, hogy csinált hozzá egy afféle filmzene-albumot is.

Tíz éve folyamatosan készült a nagy vállalkozás, így érthető, hogy több, mint egy évtizedet kellett várni az új albumra is. Igen, Skinner a 2011-es Computers and Blues óta először ad ki teljes hosszúságú lemezt The Streets néven.

Nappalok és éjszakák

Skinner afféle történetmesélő, aki a 2000-es évek szlengjében beszél a járdaszéli konfrontációkról, a bedrogozott londoni éjszakákról, a másnapos reggelekről, a Playstationről, a telefon nyomkodásáról. Szerinte a DJ az, aki az éjszakában mindent lát, kicsit talán olyan, Philip Marlowe figurája, csak nem kalap van a fején, hanem fülhallgató. Bizonyára azt gondolja, hogy a partik világa ugyanúgy vonzza a bűnt, ahogy a lemezbarázdák a port. A dolog semmit nem változott a kétezres évek eleje óta, vidámnak álcázott haditudósításokat hallhatunk az éjszakai létezés frontvonalából, a csajozásról, a pénztelenségről, a koponyarepesztő fejfájásokról.

Az utca hírmondója

A nagy kérdés, hogy az egykori nemzedéki kikiáltó, aki húsz éve olyan alapossággal térképezte fel egy generáció attitűdjét, korszellemét, fogyasztási szokásait, viselkedésmintáit, hogy akár ajánlott irodalom is lehetne a szociológiai tanszékeken, nos, ő negyvenes évei közepén mit tud mondani az utcáról és a kocsmai odüsszeiákról. Elég sokat. Ebben a filmben az éjszakai élet szinkronhangjait halljuk, és persze abban is van valami, hogy nem csak a húszéveseké az éjszaka, ahogy a világ sem – miért ne lehetne bárkinek véleménye, akár az éjszakákról.

Ezzel a címmel leginkább egy black metal zenekart lehetne eladni, de félreértés ne essék, a cikk főszereplője egy tündéri popénekes lány – így legalább teljes a zavar. Holly Humberstone két év alatt elég sokra vitte – javarészt önerőből –, most pedig eljutott addig, hogy első, teljes albumát is kiadja. Eddig számos kislemezt dobott piacra, amik zavartak némi vizet, ’21-ben pedig őt választották a brit popipar egyik legígéretesebb nevének is. Valóban jó döntés volt?

Akkori versenytársait elnézve igen, mert a két másik jelölt hozzá képest sehol sincs, viszont a cím korábbi birtokosaival ellentétben – Adele, Rag'n'Bone Man, Sam Smith – nem tudott akkora szintlépést elérni. Eddig majd két tucat dalt lőtt ki az éterbe, plusz egy válogatáslemezt – hogy utóbbival mi volt a cél, zavaros, de egészségére –, szóval mostani albuma mérföldkő. Útelágazás előtt áll, ahol egyik ösvény felfelé visz, a másik meg senkit sem érdekel.

Kamuzunk és nem is

Stílusa stabil. Úgy írnám le, mint post-bedroom pop. A bedroom pop egyébként olyan ágazat, amit leginkább úgy lehetne leírni, mintha minden popénekes kiadogatná demolemezeit, amelyek nem láttak se stúdiót, se producert. Ennek a post változata, amely mindkettővel elhálta a szükséges éjszakákat, és hiába tartott meg valamit eredeti hangulatból, tulajdonképpen egyszerű popzene – de legalább bekamuztunk egy új stílusnevet.

Humberstone első albuma – aminek becses címe Paint My Bedroom Black – a következő összetevőket fixen tartalmazza:

• Elvis-imitátorok,
• úszómedence,
• Antikrisztus,
• rengeteg hálószoba.

Hogy ezek mellett megjelenik-e az a bizonyos „X vegyszer″? Ezt mi is szeretnénk tudni. Íme Holly Humberstone első nagylemeze, a Paint My Bedroom Black.

A Blink-182 a pop-punk műfaj egyik legismertebb zenekara. A kilencvenes évek óta hozzák a poénos szövegeket, a pörgős ritmusokat. A banda végre megint az eredeti felállásban játszik, kilencedik stúdiólemeze pedig a humort és a tragédiákkal járó fájdalmat  vegyíti .

A One More Time… igazi Blink-album. A szexuális viccek, a melankolikus dalszövegek és Travis Barker egyedi dobjátéka mégis valami újszerű, akár megkomolyodottnak is nevezhető köntösben kerül a hallgatók elé.

A Blink úttörő volt a kilencvenes évek punkzenéjében, és a pop-punk műfaj kialakulásában is meghatározó szerepük volt. Az Enema of The State című, 1999-es lemezükkel betörtek a mainstreambe, majd 2001-ben a Take Off Your Pants and Jacket albummal beágyazták magukat a popkultúrába. Dalaik szinte az összes, kétezres években készült, fiataloknak szóló filmben megszólaltak, a tagok pedig mindannyian pop-punk ikonokká váltak.

Azt énekli a nyolcvanéves Mick Jagger a Sweet Sounds of Heaven című balladában, hogy álljunk fel büszkén, hadd higgyék az öregek, hogy még fiatalok, yeah. A felvétel a 2023. október 20-án megjelent új The Rolling Stones-albumon, a Hackney Diamondson hallható, amely a zenekar második, saját dalokat tartalmazó albuma a XXI. században, a 2005-ös Bigger Bang óta.

A túl fiatal a rock and rollhoz, túl öreg a halálhoz programja a Stones esetében tehát másképp néz ki, ők a hatvanas évek elején is a veterán bluest választották, idős korukra pedig már mindent tudtak a bluesról, megismerték örök fiatalság receptjét is, de ha így túl bonyolult, mondjuk inkább azt, amit Jagger is, azaz: yeah.

Az album több mint kellemes meglepetés.

Nyelvében él 

A Hackney Diamonds az elmúlt negyven év legjobb Rolling Stones-lemeze, utoljára az 1981-es Tattoo Youn hallottunk ekkora életigenlést, ilyen fickós dinamikát. És hogy miért jut eszünkbe folyton a Tattoo You? Nos, nemcsak azért, mert a Get Close-ban visszaköszön a Slave riffje, hanem azért is, mert az albumot az az energia jellemzi, ami utoljára a Start Me Upban szólalt meg, juthat eszünkbe például az Angry című nyitódalról.

És lehet, hogy az album afféle búcsúszimfónia is egyben – Keith Richards is hamarosan betölti a nyolcvanat –, de állítólag a Hackney-sessionök számos felvétele maradt le az albumról. És ugyebár a Földet elpusztíthatja egy becsapódó meteorit, de a Stones azt is túlélné, szóval nagyobb tétekben is fogadhatunk arra, hogy nem a Hackney Diamonds lesz az utolsó Stones-album.

Idősebbek is elkezdhetik

Még akkor sem, ha a Rolling Stones biztos, ami biztos alapon elköszönt tőlünk Muddy Waters Rolling Stone Blues (Catfish Blues) című dalának tisztelettudó feldolgozásával. Ez a lemezfelvétel volt többek között az, amit Jagger a hóna alatt tartott, amikor 1961. október 17-én Richardsszal összefutott a Dartford állomás kettes peronján.

Mick kezében lemezek, Richardséban egy Höfner cutaway elektromos gitár. Mindez jó alap volt egy beszélgetéshez, jó alap volt egy zenekar alapításához, amit később úgy hívtak, hogy The Rolling Stones. Azóta eltelt 62 év, és a zenekar nem véletlenül mutatott rá az album utolsó felvételén a kezdőpontra, a Rolling Stone Bluesra.

Ötvenéves a poptörténelem egyik legsikeresebb albuma, a Pink Floyd The Dark Side Of The Moonja, amelyből Roger Waters a nyolcvanadik születésnapjára készített egy hangoskönyvet.

Ez nem más, mint afféle meditatív workshop, az eredeti mű végtelenül lelassított, gyéren hangszerelt újragondolása. Az album Waters zenés narrációja, lábjegyzete az eredeti műhöz.

Ebben a kellemes hömpölygésben el tudunk időzni a dalvázlatok fölött, és persze találunk anyagnyomokat, hajszálakból kinyert DNS-t – igen, ez az 1973-as monolit sajátos újragondolása.

Holdbéli táj

Olyan az egész, mintha Waters bevett volna valami fájdalomcsillapítót az ízületi fájdalmaira, amitől nagyon belassult. Az eredeti album arculati elemeiben alapvetően a sötétség és a színek sajátos játéka érvényesül. A sötét ezúttal a hiányt is jelenti, azt, hogy Waters kiiktatta a zavaró tényezőt, magát a Pink Floydot, de főleg David Glimourt, hiszen a szólói nélkül olyan a lemez, mint

Gitárszólók helyett sok esetben spoken world kommentárokat hallunk. Waters úgy gondolta, hogy visszaveszi azt, ami az övé. A The Dark Side Of The Moon szerinte nem egy tesztlemez a hangkarok beállításához, nem is ikertorony, a Time és a Money albuma, The Dark Side Roger Waters drágaszága.

Tánc a sötétben

A Redux verzió az ő 2023-as kommentárjait tartalmazza egykori fő művéhez, ami persze meghökkentő, hiszen a The Dark Side Of The Moon egy zenekar produkciója, nem pedig Roger Waters szólólemeze.

ami 981 hétig szerepelt az amerikai Billboard Top 200-as listáján. Waters nem csillogó emlékműsort akart, nem szerette volna ünnepélyesebbé tenni az eredeti anyagot, hanem pont az ellenkezőt tette. Lecsupaszította, kibelezte az anyagot, meg akarta mutatni az album tényleges mondanivalóját. Szerinte a csilingelő gitárszólók és a szélesvásznú nagy vokálok miatt elvonták a hallgató figyelmét az eredeti gondolatoktól.

Ott vagyunk már? – kérdezi Rick Astley az új albuma, az Are We There Yet? címében, ami jogos felvetés, hiszen ő az, aki több millió eladott album után sincs a helyén.

Rick Astley olyan, mintha önmaga mémje lenne, nem véletlen, hogy hozzá köthető az internetes kultúra egyik legismertebb átverős gegje, a Rickrolling, ami azt jelenti, hogy egy link nem a releváns tartalomra mutat, hanem Rick Astley Never Gonna Give You Up című videóklipjére.

Ha ez veled is megtörtént, akkor téged is rickrolloztak már. Szóval, Rick Astley – mondjuk ki – a szerethető ciki szinonimája lett, valami olyasmi ez, mint a Korda György-jelenség, mert ugyebár a Reptér előadója is szinte önmaga vicces amin gifje.

Soha ne add fel, Rick!

Innen szép fölállni, és ez Rick Astley-nek sikerült. Az 1987-ben született dalai, a hozzájuk készített videós kisülések beégtek a retinákba, és igen: Rick Astley bizonyos szempontból maga volt a nyolcvanas évek második fele, a Never Gonna Give You Up Kylie Minogue I Should Be So Luckyjának ikerpárja.

Rick Astley egy feminim James Dean volt, aki – miután 1991-ben megszabadult rockabilly hajától, és lenövesztette azt – úgy nézett ki, mint Axl Rose kishúga. Ciki volt? Igen. Ugyanakkor egy remek hangú énekes, kvalitásos zenész és színpadi előadó, aki némi joggal úgy érezte, hogy mégis el kell tűnnie a rock and rollból.

Dallal, albummal visszatérni érdemes

1993-ban Astley 27 évesen visszavonult, hogy minden idejét a családjának szentelhesse, ami lefegyverzően elegáns gesztus volt. Később, persze többen utána nyúltak, a Foo Fighters is, Dave Grohl 2017 szeptemberében a londoni O2 Arena színpadára invitálta, hogy megmutassák, hogyan szól igazán megküldve a Never Gonna Give You Up.

Grohl nem akart hülyét csinálni Astley-ből, aki jól jött ki a show-ból. Éppen úgy, ahogyan az idei Glastonburyn is, amikor is a Blossoms nevű indie zenekarral újragondolták a Smiths There Is A Light That Never Goes Out című indie himnuszát. A Guardiennek ezzel kapcsolatban azt nyilatkozta, hogy egy másik univerzumban egy kocsmai Smiths tribute zenekarban fog játszani.

Addig is, itt van a néhány napja megjelent a Are We There Yet? című új albuma, amelyen szinte minden hangszeren ő játszik, és persze a dalokat is ő írta.

Annyit változott az évek során az ingerküszöb, hogy az már szinte nevetséges. Az olyan zenei videóklipek, amiket 30-40 éve betiltottak vagy erőszakosan cenzúráztak, korlátoztak, ma már nem vernék ki a biztosítékot.

A felvételen több tucat – pontosan 65 – modell látható (meztelenül), akik körbebiciklizik a Wimbledon Stadiont, közben a zenekarról mutatnak felvételeket, ahogy zenélnek. Noha az eredeti videót próbálták úgy cenzúrázni, hogy a direkt meztelenséget valamennyire kitakarják, provokatív jellege miatt számos országban betiltották, még Kínában is. Külön érdekesség, hogy a csapat nem szólt a biciklikölcsönzőnek, pontosan mi is készülődik. Ám amikor a bérbeadó megtudta, felszólította a zenekart, hogy vásárolja meg a felhasznált biciklik üléseit, mert a pucér fenekek után nem olyan egyszerű kikölcsönözni a drótszamarakat.

A dal megjelenésének évfordulóján úgy döntöttünk, elmerülünk néhány olyan klipben a Queentől, amely nagy port kavart. A brit banda mindig az élen járt a progresszivitás tekintetében. Ez nem csupán zenéjükben jelent meg, hanem videóikban is, amelyek jelentősen eltértek a megszokottól – vagy szimplán tiltólistásak lettek. Ezzel nem egyszer verték ki a biztosítékot a tévécsatornáknál.

Nem pont az kaptuk, amire várunk. Persze nem egy 5D-s mozi élmény, amit egy multiszenzoros koncerten tapasztalni szeretne az ember, de mégis kilépne kicsit a valóságból. Hogy mi a lényege egy multiszenzoros bulinak? Az 5D már alapból spoiler, mivel ez olyan koncert, ahol a fények, az illatok, az ízek, a tapintás tágít az érzékelési faktoron. Ezzel próbálkozott meg a The Anahit zenekar –  több-kevesebb sikerrel.

Szó se róla, a koncert maga profi és hibátlan, csak valami intenzív, velős és spéci élményt kerestünk a buliban. A banda próbált hozzátenni, hogy kilépjen a tipikus klubkoncertimázsból, de inkább csak extra feltétet kaptunk egy teljesen új fogás helyett – igaz, lehet, hogy csak mi vártunk többet.

Koncerten már jó néhány alkalommal voltunk, láttunk őrült élményparádét lángoló zenészekkel, stage divinggal meg interaktív bulival, így ha újdonság a cél, abban kell némi lehengerlő hatás.

Jó volt a zene, szép a látvány, az Akvárium klub pedig mindig jó helyszín egy koncerthez. A zenészek ugráltak, táncoltak, kommunikáltak a közönséggel. Ha ez most csak koncertkritika volna, pacsi a csapatnak. Ám mivel a multiszenzoros csali úszott el az orrunk előtt, más a gyerek fekvése. Hogy mit takart ez az ötlet a The Anahitnál? Mondjuk is.

Szeretem bevenni a gyógyszereimet, ahogy az orvosom felírta – énekli Jeff Tweedy, a Wilco énekese a Levee című számukban, amit a Cousin című új albumukon hallhatunk. Ha az orvosság maga a zene, és annak összetevőiről a Wilco gondoskodik, mi is szívesen vesszük magunkhoz a pirulákat. Tökéletes antidepresszánsok, hatásuk a régóta fennálló tapasztalatokon alapul, azon, hogy a Grammy-díjas Wilco olyan tökéletes indie-pop albumokat készített, mint a már klasszikus, 2001-ben publikált Yankee Hotel Foxtrot vagy a tavaly megjelent Cruel Country.

A Cousinban leginkább az a jó, hogy megmutatja: azért, mert az elmúlt húsz évben megalkottál egy makulátlan életművet, még nem kell hogy azzal teljen a hátralévő életed, hogy a kert egyik végéből a másikba gereblyézed az avart az őszi napfényben.

Orvosát, gyógyszerészét

Azaz lehet és kell is dolgozni úgy, hogy semmi ne vessen árnyékot az eddigi teljesítményre, sőt keresni is kell a megújulás lehetőségét. És a Wilco ezúttal is sikerrel vette a kreativitás gonosz akadálypályáját, ami annyira rafinált, hogy nem tartalmaz mást, csak üres papírt és szintén üres hangszalagokat. Ötven fölött Tweedynek és zenekarának sem kell bizonyítania semmit, de hát nem is azért készít valaki új lemezt, hogy azzal bizonyítson, hanem mert közlendője van a világgal. Hátradőlhetnének, hiszen a Yankee Hotel Foxtrottal definiálták az alt-countryt, bőven elég lenne, ha már csak a Wilco zenei örökösei készítenének albumokat, de ők dolgoznak, és igazuk van: miért hagynák elveszni a fejükben cikázó dallamokat, témákat?

Édes és bús

Annyira az ember ne legyen fásult – akármennyire is tűnik melankolikusnak az életmű egésze –, hogy nem kel ki a kádból azért, hogy beírjon a laptopjába egy jó gondolatot, azzal a felkiáltással, hogy ha elfelejtem törölközés közben, akkor az annyit is ért...

A Wilco még létezik, ami azért is nagy dolog, mert már azok a bandák sincsenek a színen, amelyek az ő gyűrött zakójukból bújtak elő a kétezres évek elején. Aki azt hiszi, hogy egy évvel a Cruel Country megjelenése után valami hasonlót kaptunk, az téved. Ezúttal szerződtettek egy producert, mégpedig a walesi énekes-dalszerzőt, Cate Le Bont, akinek bevallottan az volt a feladata, hogy kissé felrázza és új kreatív impulzusokra sarkallja a zenekart. És ez azért is nagy szó, mert a 2009-es Wilco (The Album) óta, azaz 14 éve először alkalmaz a zenekar külsős producert.

A zene ott van körülöttünk, a levegőben, a világ tele van zenével, és egyszerűen csak annyit veszünk belőle, amennyire szükségünk van – olvasható az Edward Elgarról szóló, Egy élet levelei című kötetben. Elgar leghíresebb zeneműve az 1899-es keltezésű Enigma-variációk. Bevallottan ez a darab volt hatással Ed Sheeran legújabb, 2023. szeptember 29-én megjelent, Autumn Variations című albumára, amely idén már a második lemeze.

Négy hónappal ezelőtt megjelent, Subtract című albuma volt az utolsó az idegesítő matematikai jeleket tartalmazó munkák sorában. Az új album is olyan, mint a levegő, Sheeran csak annyit használt fel belőle, amennyire épp szüksége volt. Se többet, se kevesebbet.

Változnak az évszakok

Sheeran hetedik stúdióalbumát tehát az Enigma-variációk ihlette, amely 14 zenés portrét tartalmaz a hozzá közel állókról, a feleségéről, a barátairól. De míg Elgar nem árulta el a variációk középpontjában álló rejtélyt, vagyis hogy kiket idézett meg a zenéje, addig Sheeran kendőzetlenül beszélt arról, milyen hatások érték az utóbbi időkben; mennyire felzaklatták felesége egészségügyi problémái, valamint a legjobb barátja, Jamal Edwards hirtelen halála. A lemez egy nagy baráti tabló, de a szereplők nem mosolyognak rajta, hiszen különböző életválságokon mentek keresztül. 

Őszi tárlat

Az Autumn Variations legnagyobb meglepetése, hogy elhagyta a matematikai jeleket, helyettük a borítón tucatnyi fekete-fehér rajzot látunk. Az egész olyan benyomást kelt, mintha egy nagyon menő specialty kávézó tálcaalátétje lenne. Illetve emlékeztet azokra a grafikákra is, amelyeket az airbnb lakások konyháiba tesznek ki a lakberendezők.

Ed Sheerannel kapcsolatban sokaknak leginkább a rendezvényszervezés jut először eszükbe, hiszen a Perfect és a Thinking Out Loud még mindig a legnépszerűbb esküvői dal az Egyesült Királyságban.

A jazzgitáros szerint a táncoló sárkány olyan, mint az elefánt a porcelánboltban: annak ellenére kerül a parkettre, hogy semmi keresnivalója ott.

Ha Kínában dobnánk be ezt a gondolatot, nem biztos, hogy értő fülekre találnánk. A táncoló sárkány ikonikus, tradicionális előadásforma, amihez profi táncosokra van szükség. Pont úgy, ahogy a Dancing Dragon című dalt sem adhatják elő botfülű zenészek.

A luxus a muzsikus életében, ha azt tehet, amit akar, ez a három előadónak most megadatott. A fennkölt teremtmény fennkölt barlangjában, élőben vehették fel a számot. Az Operaház Vörös Szalonjának eleganciája tökéletesen illik a győzelem szimbólumához.

Sárkány a porcelánboltban

Persze az is lehet, hogy az elefántos vicc miatt a sárkány megsértődött, és szerencséből már kevesebbet adott a zenészeknek, akiknek vaksötétben kellett elemlámpával kipakolni az Operaház fogságából. Az épület ugyanis 23-kor automatikusan leoltja a fényeket, ez ellen a zenészek nem tehettek semmit.

Azért a mitikus lény annyi szerencsét hozott, hogy lámpaoltás előtt hat perccel elkészült a felvétel, így csak kipakolásnál kellett válságmenedzselni.

A Dancing Dragon a januárban érkező, Vortex of Silence című album első előfutára, ráadásul az egyetlen olyan dal a lemezen, amely kizárólag elektronikus platformokon jelenik meg. Rendhagyó módon a német kiadóval úgy határoztunk, hogy az elektronikus zenei felületeken kívül 180 grammos bakelitlemez formájában is elérhető lesz az album

– mesélte Gyémánt Bálint az Indexhez eljuttatott közleményben. Hozzáteszi:

Azt gondolom, hogy jelenleg mindenkinek nehéz érvényesülni, még a saját közegén belül is, egy új zenei piacra belépni pedig tényleg komoly feladat. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazz Tanszékének tanáraként sokszor kérnek tőlem tanácsot fiatal, tehetséges művészek. Nekik sem tudok mást javasolni, mint amit saját magamnak is mantrázok. Hiszek abban, amit csinálok, és az egész életem munkájával teszem ezt, a legnagyobb igényességgel és szakmai tudással. Hogy kinek? Abban nem lehetek biztos, de talán erre nem is az én dolgom választ találni.

Új lemezüket német kiadónál adják ki, így remélik a legjobbakat a nemzetközi siker tekintetében – hátha a sárkány szerencséje ebben is segít nekik. A klipet egy snittből vették fel – amely Darvas Bence keze munkáját dicséri –, így nem volt lehetőség utómunkában javítani a zenén. Egy dobásuk volt, amit kimaxoltak. A profi zenei kivitelezésben Bartók Vince basszusgitáros és Szabó Dániel Ferenc dobos vett rész Gyémánt Bálint gitáros mellett.

Miért várjuk el egy zenésztől, hogy nyomorultul érezze magát, amikor szomorú dalt ír? A közönség úgysem azt hallja bele, ami inspirálta, akkor meg minek fejtegetni, mire gondolt a költő? És az sem biztos, hogy épp annál törik el a mécses, aki bánatos zenét ír. Erről és még néhány fontos haszontalanságról beszélgettünk az Algiers tagjaival. Az experimentális zenekar negyedik nagylemeze, a Shook idén, február 24-én jelent meg, a csapat ennek népszerűsítésére éppen az Európa-turnéját tolja.

Minden fáradtságot leküzdve ül kamera elé a csapat énekese, Franklin James Fisher, valamint a banda gitárosa, Lee Tesche. Meg se merem kérdezni, hány órát aludtak. Az arcukról sugárzik, hogy a laptop helyett ágyat, a pofám helyett meg párnát látnának szívesebben. Mégis erőt vesznek magukon, amiért minden tiszteletem.

Aki volt már nemzetközi turnén – parádés... mintha tíz embernek írnám a cikket –, az tudja, hogy egy zenekarnak minden este a legjobb formáját kell nyújtania. A folytonos jelenlét nem keveset vesz ki az emberből, és az arcokra néha bizony – minden igyekezet ellenére – kikönyököl a fáradtság.

Van egy kis keveredés

A legtöbb ember, ha a zenéjüket hallgatja, zavarba jön. Van ugyanis négy nagylemezük, ám mind a négy totál más világ. Így nem egyszerű megmondani, mit is nyom az Algiers. Fisher erre csuklóból válaszol:

Az embereket, úgy tűnik, nagyon foglalkoztatja ez, amit abszolút nem értek. A The Beatles is mindent csinált, és mégsem jött senki se azzal, hogy milyen stílusú zenét játszanak. Ezt el kellene engedniük.

A közönség, persze, éppen attól közönség, mert kérdéseik vannak, kíváncsiak, a rajongók pedig, valami miatt, talán mert tényleg kíváncsiak, éppen az ilyen kérdésekre várnák a választ. Tesche meg is próbálkozik ezzel:

Mi mind nagyon különböző dolgokat hallgatunk. Modern zenekar vagyunk, nálunk az olyan stílusok, mint a rock, a rap, az indie, összekeverednek.

Éppen ezért nem is túráztatják magukat azzal, hogy önmagukat keretezzék. Úgy vannak vele, hogy aki az első album alatt szeretett bele az Algiersbe, az alternatív rockot kapott soul beütéssel, aki most teszi fel az új lemezüket, az egy indie-hiphop csapat albumát pörgeti.

A páros egyetért abban is, hogy az elmúlt időszakban a kísérletibb zenei ötletek egyre inkább teret kaptak. Ennek ellenére nem gondolják azt, hogy valaha is eljönne az idő, amikor a nagy, híres fesztiválok fő színpadai adnának otthont az Algiersnek.

Az emberek szeretik a jó ritmusokat, az elcsípős melódiát, valamit, ami megragad. Az atonalitás mindig a periférián ragad

– összegzi Tesche.

A közösségi oldalak tele vannak Jared Leto felképezett bölcsességeivel. Az egyik legtöbbször megosztott gondolata szerint vannak, akik Istenben hisznek, de ő a zenében hisz, és vannak, akik imádkoznak, de ő inkább bekapcsolja a rádiót.

Az biztos, hogy az Oscar-díjas színész a zenekarával, a Thirty Seconds to Marsszal nagyon sokszor kapcsolta be a rádiót. Az öt év után megjelent új lemezük, az It's the End of the World but It's a Beautiful Day valójában az elmúlt évek rádiós slágereinek sajátos újragondolása.

Leto két éve azt nyilatkozta az NME-nek, hogy a karantént kihasználva 200 számot írtak a készülő lemezükre. Ha ezt komolyan vennénk, akkor sem kérdezhetnénk mást, mint hogy milyen lehet az a 189 talonban hagyott dal, ha ez a 11 volt a legjobb?

Támad a Mars!

Még szerencse, hogy a csapat hatodik albuma csak 33 perces. Ám ha valóban 200 számot írtak a Leto testvérek, akkor miért nem lett legalább 40 perces az album? A lemez címe szerint itt a világvége, de ez leginkább a munka minőségére utal, a kreatív kudarcban nyilván benne van az is, hogy egykori gitárosuk, Tomo Milicsevics 2018 júniusában távozott, feszes riffjei, hozzászólásai nagyon is hiányoznak a zenekarból.

Nem az történt, hogy elhívtak volna egy havert, hanem inkább a digitális hangzásokkal, divatos loopokkal kísérleteztek, amikkel valójában le is írták az egykor szebb napokat látott, de valójában mindig is hobbiformációként létező egydimenziós zenekart.

Világvége, tessék kiszállni!

Persze az önmagában is figyelemre méltó, hogy itt egy csapat, amely még húsz év után is a piacon van, és igaz, hogy csak 4-5 évente adnak ki egy-egy lemezt, de alapvetően headlinerek a nagy fesztiválokon. Persze, mindezt úgy érték el, hogy alkalmazkodnak az új hangzásokhoz, trendekhez.

Lehet azt is mondani, hogy folyamatosan fejlődnek, de ez csak eufémizmus, valójában a Thirty Seconds to Mars úgy lett a rocktörténet egyik legarctalanabb zenekara, hogy az énekesük saját jogán is világhírű színész. Jared Leto kimondottan karakteres színpadi jelenség, nem is olyan szűk, szektás rajongótáborral. Hiába, ha jellegtelen az arénabarát kamurock, nehéz eljátszani a rocksztárt, akinek a sminkmesterek olyan szexire húzzák ki a szemét, hogy a női magazinok licitálnak a címlapfotókért.

Az Index szerkesztősége gyakran kap zenei anyagokat feltörekvő és kezdő együttesektől, előadóktól. PickUp néven elindított sorozatunkban időről időre beszámolunk három új névről, csapatról,

Fontos: az Indexet az előadók keresik meg, érdekükben nem járt közben kiadó, sem PR-os vagy marketinges – legfeljebb kapcsolattartó. A hármas listát a Kultúra rovat – stílusbéli és tartalmi korlátok nélkül – kizárólag saját belátása szerint állítja össze. Az első PickUp három előadója:

• Felleng,
• ICENAP,
• Russian Girl.

Végül is miről szólt annak idején a diszkó? Részben arról, amit Kylie Minogue is megénekel a Tension című új albumának Padam Padam című dalában. Ez a klub zsúfolt, itt az ideje, hogy kivigyél innen... Tudom, hogy haza akarsz vinni, tudom, hogy le akarod venni a ruhám. Látni akarom, mi van a pólód alatt... tudom, hogy benne vagy.

Kylie Minogue karrierje a nyolcvanas évek végén kezdődött, amikor a videómagnó többet ért, mint az az 1500-as Lada, amivel a diszkóhoz szállították szombat esténként. És igen, Kylie még mindig tud olyat mondani, amitől egy retró lemezlovas zavarában leverné a sörösrekeszekre állított Jácint tévét.

Disco, disco, disco...

Kylie Minogue sosem akart többnek látszani annál, mint ami, ő a nagybetűs diszkódíva, aki sosem került a helyére, pedig mindig mindenki tudta, hogy hol keresse. Persze, a diszkókban. Elég, ha csak annyit mondunk, hogy ő az első női előadó, akinek öt egymást követő évtizedben volt első helyezett albuma az Egyesült Királyságban. És már csak az a kérdés, hogy a 2020-as években is sikerül-e csúcson maradnia, mit kezd vele a TikTok-korosztály, tud-e mondani valamit azoknak, akik olyan lelkesen táncoltak 1988-ban az I Should Be So Luckyra, hogy kiesett a rózsaszín klipsz a fülükből. Szóval kinek szól 2023-ban a Tension? Lehet-e méltósággal öregedni? Ezek itt a kérdések.

Forrónadrág, forró rágógumi

Nem kellett volna-e visszavenni a tempóból és előállni a Rebekka Bakken vagy Melody Gardot hangulatait idéző füstös, jazzy-popos balladákkal? Miért kell az eurodiszkó Medveczky Ilonájának és a house-pop Ungár Anikójának lenni?

Kylie Minogue a diszkó nagy showgirlje, aki a Padam Padam című nagy nyári slágerével ismét összehozott egy brit top 10-es slágert. A Tension a művésznő tizenhatodik albuma, és bár tisztelgés a diszkógömbös bálkultúra előtt, mégsem egy afféle konceptlemezzel van dolgunk. Persze ennek egy diszkósetlist esetében amúgy sem lenne értelme.

Arról nem beszélve, hogy bár jól áll a Tensionnek az albumformátum és a különböző színű, szuvenír jellegű vinylek és műsoros kazetták, mégis úgy tűnik, hogy a dalok inkább önálló versenyszámokban állnak rajthoz a különböző digitális platformokon.

A címben jelzett műfaji besorolás persze leginkább arról szól, hogy amikor arról kérdeztük Gibbont, vagyis Nádasi Istvánt, az egri The Wallkids banda alapító frontemberét, hogy a punk rock lényege egykor az volt, hogy a dalokkal bátran és merészen beszóltak bárkinek és mindenkinek, és a szövegek nem is annyira mélyén nem is annyira titkolt társadalomkritika húzódott, erre 2023-ban előállnak egy szerelemről szóló nótával, akkor Gibbon így felelt:

Sohasem akartam politizálni, ettől mindig távol tartottam magam, és ez így van a mai napig. Megmondóember sem akartam lenni. Véleményem van a világról, de azt megtartom a barátaimnak vagy a páromnak. Van az életemnek az a része, amit megmutattam a közönségnek, és van, amit megtartok magamnak. Az új dal egy kis visszakanyarodás a tinédzser éveimhez, tisztán eljött az, amit akkor gondoltam a szerelemről.

Na, erre mondjuk mi, hogy tadááám, megszületett az új műfaj, a diplomatikus punk, és ráadásul keletről érkezik. Bár az is igaz, hogy a bandát ezzel most csak húzzuk, pöcköljük, mert tényleg azt szeretnénk, hogy a you and me romantika világában ne csak a szíveket zúzza porrá, hanem a világ működését megakasztó dolgokat is.

De szóljon a zene, így mindenki tudni fogja, mit jelent ma az, hogy Ketten.

Azért a punk rock él és virul 

Gibbon persze azt is elárulja, hogy őt soha nem a siker motiválta, az nála csupán a „zenélés mellékterméke”. A lényeg szerinte mindig ebben van: „Lemenni próbálni suli után, lógni a bandával, beszélgetni, aztán meg csak zenélni. Jó hallani, amikor összeáll egy dal, majd meghallani, mit is alkottunk. Mi, együtt. Aztán jöhetnek a koncertek, a közös utazások. Mindig is ez volt a fő csapásvonalam.”

Gibbon nem is akar másfelé menni, és ezért sem bánja azt, ha egy igazi, régi vágású, ’90-es éveket idéző, Green Day-hangulatú dallal rukkolnak elő, merthogy, ahogyan mondja:

Ez nem is kérdés. A The Wallkidsnél a nyár amúgy a klipkészítés jegyében telt, szórakoztató kisfilmet forgattak Szabó Norman rendezővel. A klippremierre ugyan még várni kell, és ahogyan az egri srácok ígérik, lassan összeáll egy új lemez is – igaz, ahhoz még írniuk kell néhány dalt.

Újra meg újra meg újra végigjátsszuk ugyanazt, de semmi sem változik. Az érvek nélküli véleményháború örök fogócska, ahol a játék végén nincs győztes, mert mindenkit kizártak. Akadnak megosztó lemezek és előadók, de az egyik leginkább pálcatörős korong idén mindenképp Corey Taylor új albuma.

A Slipknot és a Stone Sour énekese 2020-ban dobta ki első szóló lemezét, a CMFT-t, amely már akkor is véleményfrontok tucatjait nyitotta meg, ahol a fegyvereket elsősorban a klaviatúra adta. Új albuma most stílszerűen a CMF2 nevet kapta,

Láttunk már olyat, hogy a hallgatóság összerúgja a port, hogy a kritikusok és a közönség nem ért egyet, de olyat, mint most, hát, erre kevés példa van. Míg a szakmai oldal azt hangoztatja, hogy Corey Taylor ütős kis lemezt rakott most össze, amely az első szóló albumánál klasszisokkal jobb, addig a hallgatóság ugyanúgy a földbe akarja döngölni az anyagot.

Átrágtam a lemezt – emberi fogyasztásra alkalmas. Közben az járt a fejemben, hogy ez se nem fantasztikus, se nem tragikus, hiába ezt a két végletet hallani. Szóval ahelyett, hogy próbálnám – valószínűleg sikertelenül – megfejteni, hogy az énekes miért döntött úgy, hogy összekever tucatnyi olyan stílust, ami talán működhetne egyben – de valahogy inkább csak szétzúzza a lemezt –, inkább arra kerestem a választ, hogy a szakma miért szereti, a közönség egy vaskos része meg miért szidja. Ez Corey Taylor új lemeze, a CMF2.

A Black Bartok The Last Disco című albumán egy fekete, özönvíz előtti villanykapcsolót látunk, azon a zenekar neve, körülötte matricák, fekete, fehér, piros színekben. Ezt a villanykapcsolót, amely a zenekar próbatermében található, most jelképesen lekapcsolják, mert a formáció második albuma egyben a búcsúzás gesztusa is,

Illetve a tényleges búcsú 2023. október 6-án és október 7-én lesz az A38 hajón. A 7-i fellépésre már elfogytak a jegyek, a 6-i utolsó diszkóra még van néhány belépő. Szóval ez egyszerre szomorú dolog, és egyben vidám is, hiszen itt van négy év után az új album, hurrá, viszont szomorú, hogy egy ilyen minőségű formációt hosszú távon nem bírt el a pesti éjszaka.

Diszkóbaleset

A Black Bartók ugyanis az egyik legjobb magyar indie-pop zenekar volt (igen használjuk csak bátran a múlt időt, legfeljebb valamikor majd újra összeállnak), határozott víziókkal, remek kiállással, arculattal, életerős színpadi jelenléttel, ami ezen túl van, az nem is tartozik rájuk.

Itthon van két karakteres indie-pop zsáner, az egyik a táncdalfesztiválos eredővel rendelkező, szégyellős bölcsész beat, és ott van a zsöllyés, kuplés, hintalovas, bulgakovos, giccsbe hajló sanzonpop. De az, ami üdítően cool, ami a honi keskeny nyomtávú rock and roll helyett a Trans Europe Express szolgáltatásait kínálja, és áramvonalas, mint amilyen a Krafwerk volt 1977-ben, nos, az sosem tudna egy sportcsarnokban telt házat összehozni.

Fekete élmény

Ezzel a trenddel az ún. nullás években indult inde-pop hullám előadói, az Amber Smith, a Hangmás, az EZ-Basic, és a Moog is tisztában voltak – ahogyan a Black Bartók is az indulásukkor, a 2010-es évek közepén. Nem baj, itt vannak helyettük azok, akikre elővételben elfogynak a Budapest Parkban a jegyek, ezek mi vagyunk, a szabadság vándorai, ilyenre sikerült a haza, vagy amit akartok.

A Black Bartók nem tehetett mást, méltósággal abbahagyta, megmutatva, hogy lehet olyan zenét csinálni, amitől jobb hely lett Magyarország, amire valóban büszkék lehetünk. A The Last Discóban az a jó, hogy benne van minden, amitől izgalmas a rock and roll, tele van meglepetésekkel, váratlan alakításokkal, és olyan referenciákkal, amelyekre itthon nem különösebben szokás hivatkozni.

Nem vagyok olyan típus, aki dalra fakad és táncra perdül – énekli Róisín Murphy a Two Ways című új dalában, amelyet a Hit Parade című új, becsapós című albumán találhatunk. Szerencsére ez csak egy pehelysúlyú popdal, nem kell  komolyan venni a kijelentést.

Ahogy azt sem, hogy a művésznőnek problémái lennének az úgynevezett pubertásblokkoló gyógyszerekkel, amelyek gátolják a kamaszok nemi érését, azaz a testük nem fejlődik tovább, hogy legyen idejük átgondolni, fiúként vagy nőként szeretnének tovább fejlődni.

Az összezavarodott gyerekek sebezhetők, és meg kell őket védeni

– mondta Murphy, majd miután a queer közösség felháborodott ezen, megijedt, és a Ninja Tune kiadó az eladásokból származó bevételét a transzaktivizmust támogató szervezeteknek ajánlotta fel.

Diszkódonor 

Később  mentegetőzve azt mondta: „Tudnom kellett volna, hogy átléptem a határt.” És már csak egy kérdés maradt: melyik a valódi Róisín Murphy?

Maradjunk annyiban, hogy a zenéjében is átlép bizonyos határokat, ami jobban áll neki, mint a közéleti kérdések. Az extrém fellépőruhákban „gálázó” Murphy a sheffieldi DJ Parrottal készített 2020-as Róisín Machine igazi diszkódonor album volt, amely a brit lista 14. helyén landolt. Ez egyértelmű vállalás volt, viszont a becsapós című Hit Parade már inkább elektro balladákat tartalmazó, zajos, effekttel teli excentrikus alt-pop. 

Erős férfiak

Murhpynek mindig jó érzéke volt ahhoz, hogy megtalálja az erős férfit, aki dalokat készít a számára. Közismert volt molokós zenésztársával, Mark Brydonnal a kapcsolata, a korábbi albumán DJ Parrottal dolgozott együtt, a Hit Parade-en pedig a német techno mágussal, DJ Koze-zal lettek alkotótársak.

Inkább azzal lehet a baj, hogy nincs a lemezen egyetlen olyan meleg, mámorító ritmusú felvétel sem, mint amilyen a Moloko Time Is Now-ja vagy a Sing It Back, hogy csak a Murphyhez köthető legismertebb felvételeket említsük.

Az album karaktere alapvetően szintetikus, a Two Ways-ben Murphy hangját úgy manipulálják, hogy Alvin, a mókus is csettintene egyet, és érződik az is, hogy a hangfile-ok ide-oda postázása közben alakult ki az anyag. A Hit Parade esztétikai horizontján felülírt retro soulos balladákat találunk, amelyeket Murphy a maga szerethetően modoros módján, affektálva interpretál.

Írj dalokat, vedd fel a zenét, készíts lemezt, töltsd fel Spotifyra, adj koncertet, hozz közönséget, told a social media marketinget, légy népszerű, csinálj vírusvideót, fuss be! „Köszi”, feleli az átlagzenész, majd végigfutja fejben, hogy a konkurencia „csupán” az egész induló zenei piac. Önerőből sztárrá válni épp csak akkora feladat, mint a semmiből egy cégbirodalmat felépíteni. Az ember pumpálja bele a tőkét abban a reményben, hogy egy nap rentábilis lesz a buli, majd megtérül a befektetés.

De mi van, ha sosem térül meg? Mi van, ha egy zenész élete legszebb éveit szélmalomharcban őrölte fel? Mondanék példákat, hogy kik azok, akiknek nem sikerült, de egy sem jut eszembe – valószínűleg pont ezért. Ellenben olyanról tudunk, aki megcsinálta, akit nem a gigakiadók toltak meg intravénás zsozsótöltéssel. A semmiből indult, az utcán zenélt, abból élt, hogy eladogatta a járókelőknek a lemezét. Addig tolta, míg az underground szcénát megugrotta. Sosem lett belőle a Sziget Fesztiválon fő fellépő, de egy A38-at bármikor megtölt – már most telt házas a budapesti, 2023. szeptember 28-i koncertje.

Épp most érkezik a fővárosba, de két koncert között online interjút adott nekünk, biztos, ami biztos. Elmondta, hogyan áll a zenéhez, miben volt más neki a kétezres évek elején, mint a mostani induló művészeknek, miért tartja fontosnak az oktatást, azt, hogy a tanárok méltányos fizetést kapjanak, valamint hol fog Budapesten meglepetésfellépést adni. Ő Dub FX.