Egyre kevésbé találom a helyem a fesztiválokon – ez talán már a midlife crisis kezdete, az ember felteszi magának a kérdést, hogy aki ott volt a legelső Volton, mi keresnivalója lehet a tizenhetediken. Egyre nehezebben kap el a fesztiválhangulat, és egyre jobban meglep, ha mégis összejön: tavaly a Tankcsapda koncertjén történt ez meg, most pedig szombat délután. A nap lenyugodni készült a soproni hegyek mögött, az égen cumulusok fodrozódtak, a távolban méltóságteljesen forgott néhány szélerőmű, egy srác pedig éppen beszart a bungee jumping-darun, és a tömeg lentről biztatta, hogy ugorjon már. Ja, és a színpadon Al McKay játszotta zenekarával az Earth, Wind & Fire Experience nevű show-t.

Hogy folytassam a szánalmas nemzedéki lamentálást, az Earth Wind & Fire-t én még szüleim szalagos magnóján hallgattam, illetve egyszer láttam a fekete-fehér Orion tévénken, ahogy Dévényi Tibor felkonferál egy bejátszást a tehetséges néger fiatalemberekről. Nyilván a Volton fellépett zenekarnak már semmi köze a hetvenes évek flitterruhás együtteséhez – Al McKay benne volt ugyan, de nem alapító tagként –, ezt jelzi is az „experience” szó. Nem is várok el tőlük flitterruhát, csak azt, hogy hasonlóan lelkesen játsszák az r’n’b-t, funkot, jazzt, meg még ki tudja, mit elegyítő csípőmozgásos zenét, mint annak idején az Earth, Wind & Fire, legyen határozott basszusgitár, gazdag fúvósszekció és néhány kappanhangú, tehetséges néger fiatalember.

És pontosan ez történik. Kiáll a színpadra egy tucat vérprofi zenész és három aranytorkú énekes, és megmutatják, miről szól az élő zene. A nehezebb utat választják, nem a Let’s Groove-val, a Septemberrel és a többi slágerrel nyitnak, mégis két szám után megmozgatják a tömeget, és hát franc se számít szinkronizációs élményre már délután hétkor. Egyszerre pontosak és lazák, ordít róluk, hogy nemcsak rutinból, hanem örömből zenélnek. Vannak ugyan esetlen pillanatok – erőtlenre sikerült közönségénekeltetés meg michaeljacksonozás – de ennyi bőven belefér.

Aztán kicsit elrontják. Egy legalább negyedórás lassú blokk megtöri a koncert ívét, a lábakból kiáll a bugi, többen elmennek sörért. Kár érte, de persze végül előkerül a Let’s Groove meg a September, és megmentik a helyzetet. Nagy össznépi ugrálás a vége jól megszolgált ráadással, fesztiválhangulattal, lenyugvó nappal, és végül a srác is leugrik a daruról. A midlife crisis még várhat.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!