A Neo már egy ideje nem csak a csapból folyik, de ők csöpögnek minden repedésből is, akár a Corvintetőn lépnek fel, akár egyetemi napokon, a csápoló köz jelenléte gyakorlatilag biztosított. A Balaton Soundon a Nagyszínpadig jutottak, utánuk a német indusztriálkirályok, a Kraftwerk - illusztris közeg, no. Ennek ellenére a 8-as kezdés előtt pár perccel még alig gyülekeznek a hívek, az idő annyira nem rossz már, talán csak kollektíven nem hiszünk még mindig a pontosságban. Így mindenesetre viszonylag kevesen vesznek körül, amikor a zenekar megjelenésekor rádöbbenek: Kőváry Péter gitáros-énekes úgy látszik, sokat vivódott, hogy Robert Smith dekadens bőrébe bújjon, vagy inkább haladjon a korral, és vasalja be magát az AFC tagjai közé. Értelmetlen az erőltetett langymeleg trendkövetés, tekintve, hogy önmagában akár eredeti is lehetne a figura az aggasztó Dorian Gray-áthallás ellenére is.

Napsütésben nem igazán szerencsés a villódzó fények élettani hatásaira hangulatot alapozni, a közönség is elég lassan gyülekezik - így a koncert első fele meglehetősen vérszegényre lett. Hiába kerül elő a manapság kötelező megafon, hiába elbűvölő Hódosi Enikő, az álldogálókról leginkább az jut eszembe, hogy néhány órával ezelőtt valószínűleg mind egy szálig engedtek a programkarikázgatás fesztivál-kísértésének és ezért, mintegy reflexszerűen, idehordta őket a lábuk, de most már maguk se értik, minek.

Pár kéz árválkodik a magasban, egymásnak döccen kisszámú test: ami nagyon nincs, az az eksztázis. Az sem segít, hogy az első sorokban alig hallom az énekhangokat, a basszushoz és a táncoltató elektronikához egymagában viszont egyelőre sok a napsütés és kevés az energia.

A zenekar nem zavartatja magát, úgy tűnik, ők is a naplementében bíznak: a közönséggel alig érintkeznek, bár a ritka izgatásra eleinte nem is érkezik túl sok visszacsatolás.

A sötéttel együtt aztán adrenalin kerül a kolletiv véráramba, és végre érvényesülhet az elektropop ugrándozós bája. Előttem néhány sorral orbitális banánt lenget egy picike lány, napszemüveges fiúk imbolyognak ütemre önfeledten, sikítozás is lesz hirtelen. A friss szerzemény Serial Killer alatt már a nagyszínpadhoz méltó a hangulat, sűrű a tenyérerdő a közönség fölött. Sok már a jóból, úgy tűnik, Kőváry felbukkanó rendőrsapkája visszacsalogatja az értetlenkedést a fejembe és az émelygést a gyomrom jobb alsó sarkába. Bilincse is van.

A Pizzás betétdalát ez sem tudja teljesen elrontani, szerencsésen emelkedett hangon ér véget a buli. Áj-jáj-ó, seggrázás és szívdobogás: szóval igen, erről kéne szólnia. A korosodó pozőrség és a saját sztárstátuszukba vetett indokolatlan hit nélkül ugyanis tényleg azt nyújtja a Neo, amit kell: horizontba elsétáláshoz kiváló, felhőkön tapicskoló minőségi popzenét.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!