A Hegyaljának már hossszú évek óta rossz a píárja. Elterjedt a tévhit, hogy metálfesztivál, ráadásul pl. a Soundal ellentétben itt soha nincs megemlítve, hogy tele van fasza nővel. Pedig: a Hegyalja, ha az ember jól csinálja nem csak bakancsban élvezhető, és a nőfelhozatal sem csak lehányt Tankcsapda-pólós lányokból áll. Igaz, kicsit jobban kell figyelni, mint a többi helyen, de én felvállaltam a küldetést: felveszem a narancssárga napszemcsimet, divatgecivé vedlek, és diszkózni kezdek. Na jó, Ossianra azért elmegyek.

Végleges trendibojjá válásom előtt még bátran belenéztem az Esclin Syndoba, aminek majdnem sikerült tönkretennie a tervemet. Míg a lemezen egy elektro-rock zenekart ismertem meg, az elektrora téve a hangsúlyt, élőben olyan, mintha Björk énekelne a Linkin Parkban. Berger Dalma jó énekesnő, akármit is állít az NME (igaz, az affektálós énekstílus visszaszorításáért elég hálás lennék), de a közönséggel valamivel többet kéne kommunikálnia, mert ez így elég izzadságszagú, bár ez utóbbi lehet, hogy a mellettem bólogató raszta srác volt. Szépen szólt meg minden, kicsit jellegzetesebb dalokkal sokra lehetnének hivatottak. A kiálláson ugyanakkor lehetne alakítani, a billentyűs-kütyüs srácnak pl. kicsit rúdtáncos-jellegű volt a mozgása. Nagyjából ugyanaz volt itt a gond, mint a lemezen: 3-4 számon keresztül szerethető ez a banda, az ötödik környékén elkezdek unatkozni, a hetedik után meg már erősen távolodom a színpadtól.

Kis szünet után kezdődött a Neo, ami már kielégítette új énem új igényeit. Férfiasan bevallom, hogy a körülrajongott Maps for Voyagers lemezüket nem kultiválom túlzottan, élőben viszont sütöttek ezek a dalok is. Pontosan azt a gépies lendületet sikerült belegyömöszölni a dalparkba, ami a stúdiófelvételekről nagyon hiányzik. Hodosi Enikő énekesnőbe még mindig szerelmes vagyok, mint ahogy az összegyűlt férfitömeg nagyrésze is eltervezte már fejben a közös jövőt. Kőváry egyre jobban hozza a glam-rocksztár figurát, jelenleg talán ő az egyetlen Magyarországon, akitől nem tűnik béna pózolásnak a hereszorító naciban történő hangszeremelgetés. A kellőképp megtelt A38 színpad meg lett véve, senki nem panaszkodott a régi szerzemények alacsony száma miatt. Otthon még mindig nem a Neo lesz az első ötletem, ha felvetődik a „mit kéne hallgatni" kérdésre, de ez a zenekar koncertről koncertre bizonyítja, hogy bármelyik fesztiválon jó opció.

Pláne hogy utánuk közvetlenül érkezett Parov Stelar, és nem tudom épp milyen fantázianevet használó zenekara. A faszi baromi jól csinálja a karrierjét, mert úgy tud az összes magyar rendezvényen világsztárként fellépni, hogy sehol sem sztár az MR2-n kívül. Cserébe tényleg magas színvonalat nyújt, ha kicsit jobb helyen laknánk, ez lenne a tipikus klubzene. Minden, amit csináltak, lerágott csont, megszámolhatatlanul sokan ellőtték már ezt a négynegyedre szaxofonozás dolgot, de olyan jó hangulatot teremtettek, hogy a már tényleg csurig megtelt sátor talapzata is reagált az amúgy nem túl változatos ütemekre. Lehet picsogni, hogy lassan a falubúcsúban is Parov Stelar a külföldi sztár, de amíg ezt a minőséget hozza, addig nem érdekel, hogy hallgatják-e a brit tinik.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!