Székelyföldi Rockmaraton – Székelyudvarhely, 2009. július 11.

A reklámokkal kapcsolatban sokat emlegetett közhely a turnézásra is kitűnően alkalmazható: a zenekar előmenetelét tekintve a koncertek jó ha felének van bármi haszna, csak előre senki nem tudja megmondani, hogy melyik is lesz az az ötven a lejátszott százból, ahol a mulatságon túlmenően is történik valami. A Székelyföldi Rockmaraton egyike a ritka kivételeknek, ahol az ember biztosra megy. Itt már a dátum lekötésének pillanatában a tévedés legcsekélyebb veszélye nélkül kijelenthető, hogy a szép nagy idézőjelek közé tett karrier szempontjából a fellépésnek egyáltalán semmi értelme, a zenekar produkcióját pont ugyanúgy szinte teljes érdektelenség övezi majd, mint bármikor korábban övezte és várhatóan az elkövetkezendő százötven évben is övezni fogja. A Szejkefürdőn töltött este ezzel együtt a mindenkori nyár egyik legjobb élménye, ami semmi szín alatt ki nem maradhat. Nincs a világon még egy olyan hely, ahol az embert ismerve és ismeretlenül is ilyen szeretettel fogadják és ahol zenész a közönséggel és a szervezőkkel egymás hátát lapogatva és ölelkezve reggelig mulat, leszámítva a koncert röpke óráját, ami nagyjából mindenkit hidegen hagy. Szögezzük le persze azért, hogy a Moby Dicket, a Pokolgépet, Kalapácsot és általában a régi magyar metálzenekarokat torka szakadtából énekli végig a publikum, nekünk viszont kár lenne arra hivatkozni, hogy bezzeg Pesten a Dürerben, meg az otthoni fesztiválokon. Székelyföld köszöni szépen, jól érzi magát és nagy ívben szarik Magyarországra, vagy legalábbis az itteni trendekre. De aki barátsággal közeledik, azt barátsággal fogadja.

A liezon valamikor három évvel ezelőtt, egy asztallapba állított késsel és egy felhördüléssel kezdődött. „Tudjátok ti, mi a székely személyi igazolvány? Ez itt, bazmeg, a bicska, és most pedig iszunk reggelig!” Hát, jó... A szíves kínálás elhárítására irányuló bátortalan kísérlet ilyenkor hamar elhal (mondom, iszunk reggelig!), és az adekvát végső válasz még az alkoholt csak nagyon ritkán, és akkor sem túl nagy élvezettel fogyasztó rockzenésztől sem lehet más, mint az, hogy oké, hogyne, mivel kezdünk, áfonyalikőrrel vagy a házipálinkátokkal? Kísérőnek pedig - bár nekem igazából egyre megy, mert úgysem tudom megkülönböztetni őket - az évente változó sörszponzor miatt 2006 óta alkalom nyílt megkóstolni a Csukást (a többiek szerint nem jó), az Ursust (a többiek szerint elmegy), a Csikit (a többiek szerint jó) és idén a Temesvárit (a többiek szerint kimondottan jó).

Ebben az évben a szombati napon, ami a miénk, a magyarországi és az erdélyi zenekarok mellett három német fellépő (Brainstorm, Coronatus és Perzonal War) is van, öltöző viszont csak kettő, így várni kell, amíg valamelyik felszabadul. Ennek eredményeképpen a menetrendszerűen érkező vihar elől az egyetlen menedék a bárpult, a beszoruló tömeg miatt pedig annak is a belső oldala. És ha már ott van az ember, akkor meg kell tanulni sört csapolni, ami szerintem egyébként sokkal élvezetesebb, mint inni. Szénsavcsapocska beállít, kar meghúz, poharat félig dönteni, a négydecis vonalig, közepes mennyiségű habbal, tessék, két lej ötven. Százhetven forint. Bőven belefér, hogy dr. Hartmann Kristóf metálkiadó-igazgató, aki különben szintén egy évben egyszer iszik, itt, gálánsan ne kérjen vissza háromból. Kezdünk rábredni, mindenki jobban járna, ha a színpad helyett a sörcsapnál maradnánk inkább, és a bolt szépen pörög is, egészen addig a pillanatig, amíg valaki oda nem lép a pulthoz: hello, egy pufulécet kérek... Pillanatnyi fennakadás, óvatos körbenézés, ööö, parancsolsz, mit is? Utoljára akkor éreztem valami hasonlót, amikor tizenpár éve először koncerteztünk Debrecenben még egy másik zenekarral, és a pólóárulós asztalkánál egy srác levonót szeretett volna, én meg segélykérőn tekintgettem körbe, amíg ki nem derült, hogy az a matrica. Azóta, immár Szűcs Péter dobossal kiegészülve kettesben előszerettel gyűjtjük a körülbelül száz szóra redukálódott fővárosi kommunikációs eszköztárunkhoz képest új kifejezéseket, és olyan szépeket is tudunk, mint a Borsodban használatos kácsongani (székkel hintázni) vagy pacuha (rendetlen, kitűrt ingű), illetve az éppen Erdélyben hallott kanalizálás (csatornafektetés) vagy hajtási (jogosítvány). És most már a pufuléc is, amiről hamarosan kiderül, hogy a nálunk azt hiszem kuki néven ismeretes, kukoricapehelyből készülő sörkorcsolya. Egy lejért, száz százalékban természetes anyagból, mint a zacskón lévő feliratból megtudjuk.

Bárpultszolgálat ide vagy oda, előbb-utóbb eljön a koncert ideje is, és persze nem olyan rossz itt játszani azért. Tulajdonképpen sehol sem rossz játszani, különösen, ha az ember képes valamennyire függetleníteni magát a külvilágtól. Ha kevesen nézik, akkor kevesen, mi attól még élvezhetjük. Sőt, az a furcsa, hogy néha még jobban is, mint ha tele a nézőtér. Utóbbi esetben ugyanis elsősorban a közönséget kell szórakoztatni, ilyenkor viszont csak a magunk üvöltését halljuk. Ha sokan vannak, nem nagy kunszt jó hangulatot teremteni, mert az emberek eleve azzal a megmásíthatatlan szándékkal jöttek oda, hogy most kirúgják a ház oldalát, és ha ház oldalának kirúgásához használni kívánt médium (adott esetben egy rockzenekar) nagyon nem nyúl mellé, akkor ki is fogják. És igen, nyilván leírhatatlanul eufórikus érzés, amikor ezren egyszerre ugranak fel vagy kiabálnak egy refrént, de ha mindig ez lenne, és nem kellene újra meg újra megküzdeni érte, akkor nem is lenne már értelme az egésznek. Akkor munka lenne, nem rakendroll. Kell az, hogy időről-időre lekeverjen egy pofont a valóság, klubokban három érdeklődővel Kaposváron, nyolccal Párizsban vagy fesztiválon ötvennel Székelyudvarhelyen. Kell, hogy amikor már azt kérdezed magadtól, hogy mit keresek én itt, ahelyett, hogy mégis inkább mérlegképes könyvelőnek mentem volna, akkor valahogy mégis összekapard magad, felmenj a színpadra és végigcsináld, amit egyszer elkezdtél, ha már úgy alakult, hogy nem lettél mérlegképes könyvelő. Nem baj, ha rájössz, hogy példának okáért azt nyüszíteni, hogy „last call, I’m bleeding everywhere” nem csak azért jó, mert a végén gázsit kapsz érte. Nem baj, ha néha tényleg fáj. Legalább tudod, hogy még érzel. És különben is, ordíts, erre esküdtél fel, most legalább valami okod is van rá. A végére egészen könnyűnek érzed majd magad, ha mindent kiadsz magadból, és miután lejöttél, megszáradtál és felöltöztél, boldogan majszolsz el még egy zacskó pufulécet a bárpultnál.