Sopronban születtem és nőttem fel, ezért nekem a Volt olyan, mint a budapestieknek a Sziget: már az elsőn is ott voltam 1993-ban, amikor még (F)elszabadulás volt a neve, franc se gondolta akkor, hogy abból a bájosan béna buliból ez lesz. Én a Volton alapértelmezésben nosztalgiázó hangulatban iszom a Sopronit, vén szarosak érzem magam, és amióta a fesztiválokon egyre kevesebb az új fellépő, koncert közben is elkap a múltidézés, hej, azok a régi szép vörösboros kólák. És persze bármelyik Volton bármikor szembejöhet egy árny a múltból, ovis szerelem, kihagyott numera, egykori haver.

Csütörtökön például Lacika áll be mögém egy szimpatikus sörcsap előtti sorba – őt majdnem húsz éve nem láttam, anno én éppen tizennyolc lettem, ő még alsós volt, de a C64 összekötött minket, hej, azok a régi szép bitek. Persze asszony lesz a leányból, ember lesz a legényből, Lacika már László, alig ismerem meg, telefonszámcsere, sör, eufória. Ilyen hangulatban nekem általában minden koncert tetszik, de a Bëlga azért el tudja rontani a kedvem. Oké, nincs könnyű dolguk: fél hatkor kezdenek a nagyszínpadon, harminc plusz fokos melegben, műszálas öltönyökben, és ehhez képest tisztességgel végigugrándozzák a másfél órájukat. De a hangosítás szar (nem vagyok nagyon vájtfülű, de az vitán felül kínos, ha minden második számba belegerjed valamelyik mikrofon), meg a Bëlgával általában van egy olyan bajom, hogy éneklés vagy reppelés helyett ordibálnak. Hőbörögnek. A suhancok. Az új albumokmeg... nem találkoztam még emberrel, akinek tetszett volna bármelyik, egy szellemességét vesztett zenekar erőlködései ezek lemezen és színpadon is. Hát mi lett azokkal a helyes fiúkkal, akik olyan rafinált humorú nótákat danolásztak, mint a Jogépkocsi meg az Az a baj? Skandallum ez, kérem.

A nagyszínpadtól a Soerii & Poolek felé veszem az irányt, első koncertélményem velük, ennek megfelelően katartikus. Ugye felmennek a tagok a színpadra, ki Elvisnek, ki mexikói pankrátornak öltözve, de ők még normálisak ahhoz képest, ami utána következik. Mert jön egy rendőrruhás törpe, és elkezd abszintot osztogatni. Aztán megjelenik a Hónaljban Is Tarajos Csirke. Aztán Publo Palkó frakkban, fehér csokornyakkendőben, vörös orral, fehér fejfedővel és sátáni vigyorral – ha kisgyerek lennék, napokig rosszat álmodnék. Aztán jön két táncosnő, és hamarosan lekerül róluk a melltartó. Aztán a törpe fellendíti Kína könnyűiparát azzal, hogy bedobál a tömegbe több tucat felfújható dinoszauruszt és műanyag bunkót.

Könnyen lehet, hogy egyszer ütős poén csak a Soerii & Poolek, viszont most mindenképpen látni kell ezt a show-t. Hogy mi szól a hangfalakból, az szinte másodlagos, de egyébként főleg rockból és elektronikus elemekből építkező, tempós bulizene, amire jókat lehet ugrálni, olyan, azonnal elsajátítható és könnyen üvölthető refrénekkel, mint az „Elton John, Elton John, ez így nem mehet tovább / Elton John, csak még egy éjszakát”. A vicczenekar pedig valójában egy supergroup: Soerii és Poolek nem más, mint a HS7 billentyűse, Takács Zoltán és Kovács Gergely A Kutya Vacsorájából, de ott van még Publo Palkó, Papp Szabi a Supernemből, a pankrátorálarc pedig Kubányi Bálintot rejti. Tényleg, a Publo Hunny, az mekkora jóság volt, és milyen bitang jó koncerteket adtak, hej, azok a régi szép vicczenekarok.

Abban biztos vagyok, hogy a Soerii & Poolek 24 év múlva sehol nem lesz, az Ossian azonban még mindig itt van, pontosabban Paksi Endre. Ő személyiségfejlődésem azon egy-másfél éves szakaszából van meg, amikor válogatás nélkül hallgattam mindenféle metálzenét (hej, azok a régi szép sörények), de ha a tudósoknak hinni lehet, ez éppen akkor volt, amikor a későbbi „régen minden jobb volt” érzés megalapozódik. Szóval az Ossiannal szemben kicsit elnéző vagyok, még akkor is, ha ennek a zenekarnak már semmi köze a régi Ossianhoz. Oké, az tényleg nevetséges, amikor Paksi olyan részeg, hogy már mordori nyelven motyog a mikrofonba, de az idei Volton józan, tisztán énekel (annyira legalábbis mindenképpen, amennyire ebben a műfajban illik), a zenekar egyszerű üzeneteire pedig ma is vevő a közönség, és nem csak a régi rajongók. Az „amíg igény van rá, csináljuk” pedig teljesen védhető érv.

Billy Idol meggyőző koncertje után Airrel zárom a napot, meg fenntartásokkal: ez nekem mindig háttérzene volt, de annak nagyon jó – el nem tudom képzelni, hogy működni tud koncerten. Főleg egy olyan kis színpadon, ahova beszorították a zenekart: a keverőpulthoz még odahallatszik a Quimby-koncert vége, előre kell menni, és szorongani. A hangosítás viszont jó, a basszusok elkapnak – más nem nagyon, de ez nem az Air hibája. Nekem élőben egyszerűen lagymatag ez a zene, hiába van meg az összes nagy sláger a Kelly watch the starstól a Sexy boyig. Viszont a koncerten találkozom egy lánnyal, akit 15 éve láttam utoljára.

Azóta már asszony lett belőle.