A Public Image Limited és Tony Allen csütörtöki koncertjei a Szigeten egyáltalán nem hasonlítottak: az egyik punkos, new waves zajongás, a másik ortodox afrobeat. A két zenekarvezető között mégis találhatunk egy nagyon fontos közös vonást: a 30 évvel ezelőtti lázadás örökségét. E párhuzamból kiindulva azt vizsgáljuk, hogyan lehet méltón megöregedni provokátorként a színpadon. Az derül ki, hogy többféleképpen is.

„Good night, good luck and good future!” – búcsúzott a csütörtöki alkonyatban a Sziget nagyszínpadától John Lydon, aki Johnny Rotten néven vált poptörténeti ikonná. A közönség egy kicsit visszaskandálta, hogy „No future!”

„This is afrobeat. You're listening to afrobeat now” – adott műfaji definíciót koncertje felénél Tony Allen a Sziget világzenei színpadán, bő két órával később.

Megforgatták az egész világot

Lydon és Allen is a 70-es évek közepén változtatták meg a világot, hatásuk a mai napig nagyon erős. Műfajteremtők, vagy legalábbis műfajuk legjelentősebb népszerűsítői voltak.

A két 50 feletti előadónak sok köze nincs egymáshoz, pályájukbban azonban mégis feltűnőek a párhuzamok. Lydon 1978-ban, Allen 1979-ben hagyta ott azt a zenekart, amelyben forradalmat csináltak, és amelyek hírnevéből a mai napig élnek (Lydon a Sex Pistolst, Allen az Africa '70-et). Mindkét zenekar provokatív volt, politizált és élesen támadta a helyi elitet. Mindkettő zenei világa forradalminak számított.

Csütörtökön Lydon a Sex Pistols után alakított zenekarával, az egyszer már feloszlott Pubic Image Limitedfel lépett fel, Tony Allen pedig az önmagáról elnevezett, állandóan változó tagú formációjával.

A cikk elejére tett két idézet azért fontos, mert megmutatják, hogy hová jutott a két lázadó, és közvetetten azt is, hogy mit jelent az ízlés lázadása, és mit az elnyomás elleni küzdelemé. És hogy mit lehet kezdeni a hősi múlttal a színpadon.

Üzenetek

Azzal, hogy Lydon a végén azt mondta, hogy „good future” (jó jövőt), nyilvánvalóan viccelt, magából csinált bohócot. Hiszen a Sex Pistols énekeseként egyik legismertebb sorában azt kiabálta, hogy „no future”, vagyis nincs jövő. Erre utalt a közönség reakciója. Tony Allen velős definíciója az éppen játszott műfajról szintén önreflexió volt: "ezt a stílust én találtam ki, most is ezt csinálom, ez az igazi belőle" - üzente vele.

A Sex Pistols, Európa valaha volt legnagyobb punkzenekara alapvetően meghatározta a könnyűzene történetét, alig tucatnyi száma szinte mindenkire hatott, aki a 70-es évek óta gitárt vett a kezébe. A Fela Kuti vezette Africa '70 (amelyben Tony Allen dobolt és zenét szerzett, kiválása után véget is ért az együttes legnagyobb korszaka) pedig a dzsessz, az afrikai zene és a soul ötvözetéből megteremtette az afrobeat műfajt, amely máig virágzik szerte a világban. Újabban fehérek is játsszák.

Mindkét zenekar odaszólt a politikának. A Sex Pistols a brit királynőt fasisztázta le, a Buckingham Palota előtt botrányozott . Az Africa'70 egy valódi diktatúrával vette fel a harcot, a zenekar tagjai önálló államot kiáltottak ki Fela Kuti irányításával Nigérián belül.

A Sex Pistols megírta a God save the Queen című, a brit himnuszt gyalázó számát, az Africa '70 pedig a Zombie-t, ami a nigériai diktatúra katonáit gúnyolta. A több mint 10 perces szám dal hatással volt a nigériai lakosságra, és annyira sértette a rezsimet, hogy 1978-ban ezer felfegyverzett katona támadta meg a zenekar kommunáját, mindenkit megvertek, volt, akit megöltek.

2010-ben is jó fejnek maradni

A csütörtöki koncerteken mindkét előadó tele volt játékossággal, viccelődtek a zenészek. Lydon provokált (eljátszották a Religion című, az egyházakat durván gyalázó dalukat), de Allenék senkibe se tapostak, állandóan megköszönték a figyelmet, szó sem volt lázadásról.

A Public Image Limited zenéje ha nem is kifejezetten avantgárd, de egyáltalán nem a tipikus refréneken alapuló popszámokból áll. Az elsőként játszott This is not a love song és a ráadásnak előadott Rise című dalukon kívül nem is nagyon volt mit együtt énekelni a zenekarral, torzított összemosódó hangkollázsok és Lydon nyújtott énekbeszéde volt a meghatározó.

Tony Allen zenekarával vizont szinte ugyanolyan számokat játszott, mint annak idején Fela Kutival. Hosszú percek alatt kibontott, végig feszes ritmusra támaszkodó témákat, sok hangszeres szólóval.

Ahogy a Sex Pistols két évvel ezelőtti Szigeten tartott koncertjekor írtuk, Lydon úgy élte túl hitelesen Johnny Rotten figuráját, hogy még önironikusabbá vált. Most kevesebbet gúnyolódott a popbizniszen, mint akkor, de feltupírozott, vörösre festett hajával, élénk gesztikulálásával, köpködéseivel jelezte, azért nem gondolja halálosan komolyan magát. A Sex Pistols eredetileg is legalább annyira volt vicc, mint igazi lázadás. Inkább a kispolgári ízlés paródiája, a tiszteletteljesség és álszentség köpködése volt. Nem a hatalom, hanem a bornírtság elleni lázadás.

Az Africa '70 miközben szintén zenei forradalmat vitt végbe, valódi, igazi vérre menő forradalmat is jelentett. Tony Allen 1984-ben végleg elhagyta Nigériát, azóta Európában (jelenleg Párizsban) él. Az ő forradalma tét nélkülivé vált, nem is játszik rá. Örömzene, amit előad, zenekarvezetőként is a háttérből irányít a színpadon, az egyetlen hosszabb dobszólója pont a koncert közepén, a 45. perc körül volt, a fináléban is a rézfúvósok és a gitárok kaphatták a főszerepet.

Lydon forradalma a viccről szólt eredetileg is, és ahhoz, hogy hiteles maradjon, nem könnyen befogadható, néha a zajzene irányába hajló muzsikát csinál, és a korábbiaknál önironikusabbá vált. Fela Kuti és Tony Allen forradalma valódi ellenállást jelentett, és ahhoz, hogy ennek legfontosabb túlélője hiteles maradjon az ügy képviselete után 30 évvel is, a harcosságnak ki kellett múlnia, és maradt a zseniális zene, „ügy” nélkül, és a személyiség háttérbe vonásával.

Mindketten nagyszerű érzékenységgel maradtak hiteles és szórakoztató előadók. Jó koncertet adott mindkét zenekar, magával ragadót és aktuálisat, egyikük esetében sem volt szó nosztalgiaműsorról. A 70-es évek két zenei forradalmára egyszerre maradt hű önmagához, és volt képes arra, hogy érvényes maradjon műsora 2010-ben is.