Több szempontból is féltem Mika fellépése miatt: képes lesz az előadó rendesen betölteni a nagyszínpadot, kihúzzuk-e unatkozás nélkül a teljes koncertet? Bár néhány vidám slágere mellé be-becsúszik pár gyenge darab, Mika lenyűgöző volt: vidám és cuki koncertet adott, aminek egy szervező eleme volt: a túlzás.

A színpadot napraforgókkal és temetői keresztekkel borították be, középre Hold-felületű színpadot tettek, fölé Napot, köréjük két rózsaszín koponyát, mintha Tim Burton tervezte volna. Ez már önmagában is elég túlzó volt, de mivel a koncert elején erre rápakolva felfújtak egy hatalmas magas sarkút benne egy lábbal, nem mondhatunk semmit. Mika műfaja a túlzás, túl jóképű, túlságosan aranyos, a hangja is túl jó, ráadásul a színpad a kedvenc játszótere. És még biszexuális is, amiből szintén képes viccet csinálni a Billy Brownban. A ki ez a buzi kérdésre, amit a Relax, Take It Easy című dal alatt tettek fel mögöttem, konkrét választ nem kaptak, de két szám alatt feloldódott karcos macsóságuk a boldog homoerotikában, így képesek voltak végigbulizni a koncertet.

A Scissor Sisterstől és a musicalek világából kedvesen nyúló előadó koncertjét a nagy sikereket hozó Life in Cartoon Motion című 2007-es albumára építette fel, mi mást is tehetett volna, minden jó szám azon van: Love Today, Big Girl, Happy Ending, Lollipop, Relax, Take It Easy. Érthetően ment el nagyon sok millió példányban a lemez, míg a második, gyerekkorával leszámoló (The Boy Who Knew Too Much) program kevésbé sikerült. De az is biztos, hogy sokkal jobban és erőteljesebben szólt a Blame It On the Girls és a Blue Eyes élőben, mint a lemezen.

Baj akkor van, amikor Mika balladákat kezd énekelni, mert azokkal is túlzásba esik, és lehet, hogy sokakat megindítanak, de ezek nem a legerősebb dolgai (Happy Ending, Rain), neki a vidámság áll jól, és az elviccelt színház.

Vannak előadók, akiknek a gyengébb számait is elviszi a jó színpadi fellépés, Mikára ez nagyon igaz, a koncertjén nem lehet unatkozni, amit mondjuk a 30 Seconds To Mars elején lehetetett, de olyan önfeledten bulizni sem, ahogy a Vive La Féte-en.

"Rosszul beszélek magyarul" - mondja Mika, aki később zenekarát is magyarul mutatja be. A koncert végén nagy teatralitással lelő mindenkit egyesével, a gitáros, mint valami Chaplin-filmben, vidáman menekül, végül Mika saját magát is kinyírja, hogy utána ebből a halott állapotból jöjjenek vissza a ráadásra. A legvégén a Lollipopot szemetesen dobolva kezdik el, rendes finálé ez egy olyan előadótól, aki nemcsak tehetséges, de pontosan tudja azt is, mire van szükség, hogy a zenéje működjön.  A túlzás szuper dolog, ha valaki okosan él vele.