Index Vakbarát Hírportál

Pontosan így kell jól pofára esni

2010.08.30. 17:04 Módosítva: 2010.08.30. 17:13
Az Index fesztiválblogja

A Kornról ma már a legtöbb embernek nem a valaha volt nagy nu metal úttörő jut eszébe, hanem inkább egy kínlódó, szerencsétlen zenekar. Kezdődött ott, hogy Brian „Head” Welch gitáros kiszállt, mivel megtalálta Istent, ezt a többiek nem nézték jó szemmel. Mármint azt, hogy emiatt kilépett, mert Istennel amúgy nincs bajuk, olyannyira, hogy mostanában már Reginald „Fieldy” Arvizu basszusgitáros is vallásos vizekre tévedt. Csak Jonathan Davis énekesnek kell megtérnie, aztán jöhet a nagy reunion. Igaz, a teljes örömhöz kellene még David Silveria dobos, aki 2006-ban unta meg a szerencsétlenkedést, de őt azóta már hivatalosan is pótolták a többiek Ray Luzier személyében. Viszont új, állandó gitáros azóta sincs.

Ráadásul ennél a posztnál kezdődtek a nagyobb bajok. Sokan emlékeznek a kínos szigetes fellépésre, ahol a pótgitárost eldugták a hangfalak mögé, amit nem sokkal később azzal kompenzáltak (például a Volton is), hogy egy egész hadsereget felzavartak a színpadra, de fényt csak a három eredeti tag kapott. Jelenleg az a helyzet, hogy már Luziernek sem kell sötétben zenélnie, de a pótgitárost, illetve a billentyűst továbbra is homály fedi.

Egyébként ez a kínlódás a felállás körül annyira nem is lenne baj, ha közben jó lemezek születnének, de az utolsó három album enyhén szólva is hagy kívánnivalót maga után. A rossz dalok csak rímelnek a folyamatos tagcserékre, az látszik belőlük, hogy a Kornnak fogalma sincs, merre kéne haladni. Pedig vannak rajtuk ígéretes próbálkozások, hallhatóan nem akar a zenekar a múltjából élni, bár erre pont a nemrég megjelent, Korn III: Remember Who You Are című albumukkal cáfoltak rá, amit amolyan vissza a gyökerekhez lemezként hirdetnek. Ettől viszont még nincs benne több erő, mint például a harmatos, cím nélküli 2007-es lemezben. Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy jelen cikk szerzője Jonathan Davist legutóbb egy trónon ülve, folyamatosan oxigénpalackot csapolva látta színpadon, akkor a félszigetes koncerttől az égvilágon semmi jót nem lehetett várni.

Igen, odaálltam cinikusan, hogy „na gyerünk, szerencsétlenek, égjetek le újból, belőletek én már semmi jót nem nézek ki”, erre mi történik? Jól pofára esek. Az egy dolog, hogy tökéletesen szólt a zenekar, mert ezen a szinten azért már illik jó hangzást keverni bármi is van, de az egyenesen megdöbbentett, hogy nyoma sem volt a kínlódásnak, a zenekar tagjai egytől egyig kirobbanó energiával zenéltek. Davis ment át a legnagyobb változáson, eltűnt a súlyfelesleg, nincs nyekergés, nincs hamis hang, már-már annyira perfektül énekelt, hogy felmerült bennem a playback gyanúja. Konferálás nélkül is vitte a zenekart látványban, hergelte a közönséget, egyetlen mozdulattal leguggoltatta az egész nézőteret stb. Fieldy ugyan próbálta őt lenyomni a hülye pózolásaival, de Davis végre ismét igazi frontemberként viselkedett, nem egy szánalmas pojácaként.

Persze nem volt tökéletes a koncert így sem. A játszott dalok nagy részét az új szerzemények tették ki, amik ugyan sokkal jobban szóltak élőben, de messze elmaradnak a régi ugráltatós klasszikusoktól. Na meg arra sem volt szükség, hogy a kétségtelenül kiváló dobos Luzier két (!!) szólót is eleresszen, amik helyett akár két régebbi dalt is lehetett volna játszani.

De ezekkel együtt is pozitív csalódás volt a Korn Marosvásárhelyen, és még azt is elnézem nekik, hogy a koncert előtti sajtótájékoztatót is rendkívüli sztárallűrökkel tudták csak megvalósítani. Például a biztonsági embereik percekig tanácskoztak a nagyszínpad hátsó kijáratánál, hogy milyen útvonalon jussanak el a tíz méterrel arrébb levő, de csak a nyílt fesztiválterületen keresztül elérhető sajtósátorhoz. Szükség is volt rá, egy rajongó ugyanis mindenáron szeretett volna autogramot tőlük, amit megkapott, de csak tíz perc várakozás után. Sztárok ők, na!