A barcelonai Primavera Sound akkor is a világ egyik legizgalmasabb fesztiválja, ha nincs közben BL-döntő. Ha van, akkor meg pláne elfogynak az ellenérvek. Pedig itt sem működik minden tökéletesen, sőt, a világ legrosszabb zenekara is lehetőséget kapott. Nagyívű hálószobarock, meglepő zajongás, pofátlanul nagy buli, hipszterzavargások, szerelem és basszusgitár. Az idei Primavera tíz pontban.

A világ legjobb popzenei fesztiválja, írtuk legutóbb az angliai ATP-ről, amiben van is valami, de azért a barcelonai Primavera Sound minimum erős kihívó. A fellépők névsora nagyjából hasonló mindkét helyen, de míg az ATP a táborhangulat miatt tényleg vezet egy kicsit (sátrak helyett szobákban lakik mindenki, a fesztivál területén), cserébe itt azért mégsem egy hervadt angol nyaralófalu, hanem a barcelonai tengerpart a helyszín. Ha hozzávesszük, hogy 2011-ben a fesztivál idején volt a BL-döntő, a városban pedig bohókás forradalom zajlott, már egyáltalán nem túlzás, hogy ha jobbat talán lehet is, olyat, ahol összességében jobban tudjuk érezni magunkat, nehezen lehet találni a Primaveránál.

Ettől függetlenül vannak bejáratott nevek is, de azok általában a poptörténelem tényleg meghatározó alakjai, és nem feltétlenül a legsikeresebbek. Tavaly fellépett például az újjáalakult Pavement és a Pixies is, korábban eljátszott egy teljes lemezt a Public Enemy, volt Devo-koncert, idén pedig például az a Suicide jött, aminek hideg, monoton szinticsuszatolását először hirdették azzal, hogy punk. 1970-ben.

Egy igazán erős fesztiválhoz mindkét kategória kell. Csak súlyos, nagy nevek koncertjei között mászkálni fárasztó, de a tavaly feltűnt blogzenekarok között jól esik néha egy együttes, amelynek tagjai láttak már több ezer embert egyszerre magukkal szemben. Arról nem beszélve, hogy mégiscsak az a legjobb fesztiválélmény, ha egymás után lehet menni egy mocskos garázsrockzenekar koncertjére, aztán egy szégyentelenül túldíszített óriáspopshowra, végül valami minimáltechnó bulira. Itt láthatóan senkinek nincs is igénye arra, hogy stílusgettókba zárja magát. A Primaveránál jobban ezt az arányt sehol sem találják el, és bár tavaly kicsit elcsúsztak a fehér ember rockzenéjének túlsúlya felé, idén ez sem volt igaz. Változatosság, minden igénynek megfelelő fellépőnévsor és ideális helyszín: a feltételek a lehető legjobbak. Most már csak arról nem volt szó, milyen volt konkrétan az idei fesztivál.

1. A legjobb koncert: Deerhunter

Mégpedig azért, mert ők egyesítették legjobban az előbb felsorolt tényezőket, és tökéletesen bemutatták, hogyan lesz blogokon pörgő hálószobazenészekből nagyívű rockzenekar úgy, hogy közben az őszinteségüket, az ötletességüket és a hitelességüket sem veszítik el. Bradford Cox zenekarának nagyszerű popdallamokból, zajból, zakatolásból és elszállásból álló, sokszor álomszerű, mégis feszes rockzenéje ebben a kultúrkörben teljesen érthetően lett annyira népszerű, hogy az egyik legnagyobb színpadot is teljesen megtöltötték, és tudtak is kezdeni valamit a helyzettel.

A koncert befejezése pedig a tavaly elhunyt Jay Reatard emlékére írt He Would Have Laughed című hosszú, de egy pillantra sem unalmas számmal olyan, minden idézőjel nélküli felemelő pillanat volt, amire csak az igazán nagy rockzenekarok képesek. Csak általában ők túlságosan el vannak foglalva saját nagyságukkal.

2. A legjobb meglepetés: Animal Collective

Ugyanennek a kultúrkörnek egy másik hőse az Animal Collective, amelyet eddig is főleg az ezerarcúság és az önfeledtség miatt lehetett szeretni - voltak már zajosak és kísérletezők, voltak euforikus popdalokat játszó hippitáraság, voltak mindezt technóalapokkal feldobó, a zajt és az örömöt önmaga körül ezerszer megcsavaró indie-sztárok, és persze mindezek egyszerre is.

Most mintha megint a zajosabb, elborultabb irány felé mennének, a koncerten legalábbis ez dominált, és ez jó húzás: valószínűleg mindenki azt várta, hogy eldobja az agyát a négynegyeddel felturbózott szivárványos dallamokra, ehelyett jött a furcsán bugyborékoló, kerregő-kattogó zene, aminek a mélyén azért ott voltak a jó dalok. De hát ez már nem a Ramones generciója, akik azt szeretik, ha mindig ugyanazt kapják a hőseiktől.

3. A kölykök egységben

Persze az Animal Collective és a Deerhunter már bejáratott, szinte bebetonozott nevek ebben a szcénában, az igazán forró és igazán 2011-es koncert az Odd Future hiphopkollektíva fellépése volt. A balhézó fekete fiatalok befutása az utóbbi idők egyik legörömtelibb fejleménye - ők aztán tényleg nem törődnek semmilyen politikai korrektséggel, van számuk arról, hogy kokain helyett Hitler hamvait szívják fel, általában minden nőt megerőszakolnak a dalokban, és ez még mind semmi ahhoz képest, amit a rendőrök szoktak kapni. Mindezt azonban olyan kamaszosan szórakoztatóan, elsöprően és egyébként izgalmas zenével adják elő, hogy a nagyközönség reakciója álszenteskedő műbalhé helyett egészen más lett. Tyler és barátai szuper hangulatú mainstream tévéműsorokban bohóckodnak és hipszterzavargásokat robbantanak ki.

Ilyen volt a primaverás fellépés is - aki szerint azon például, hogy az egyetlen fehér ember a színpadon az volt, aki a számítógépet kezelte, a többiek csak kiabáltak, nem lehet nevetni, nem kapta el a műsor lényegét. Nem minden szám volt egyformán erős, de ezért nagyjából kárpótolt, hogy a utolsót nem is tudták eljátszani, mert több százan rohantak fel a színpadra, amikor zengeni kezdett a KILL PEOPLE BURN SHIT FUCK SCHOOL jelszó. Pedig ilyen nem nagyon szokott történni ezen a fesztiválon.

4. Ezren a garázsban

A Primaverán még a legkisebb színpadok sem kifejezetten kicsik, ez pedig sokszor nehézséget okoz azoknak a zenekaroknak, amelyek leginkább egy izzadságtól csöpögő klubban tudnának érvényesülni. Amikor viszont mégis megoldják ezt a feladatot, annál nincs jobb buli: a Ty Segall zenekar épp az említett Jay Reatardhoz hasonlítható garázsrockkal, a karibi Black Lipsnek nevezett Davila 666, vagy a szomorkás-zajos csajpopot játszó Warpaint (Jenny Lee Lindberg baszsusgitárossal, akibe tényleg nem lehet nem szerelmesnek lenni), vagy a bájos Cults mind nagyon jól szerepeltek viszonylag nagy színpadokon, sok ember előtt is.

5. Amikor a legnagyobb túlzások sülnek el a legjobban

A Girl Talk néven dídzséző Gregg Michael Gillis műsora régóta ellensége a világ civilizált popbarátainak. Amit csinál, az tényleg az egyik legnagyobb hazugság: a legtriviálisabb slágerek rövid pillanatait vágja össze, amiből lesz egy pofátlanul hatásvadász, egyáltalán nem eredeti, viszont idegesítően nagy arccal előadott bulifolyam. Aztán a tengerparton, hajnali ötös kezdéssel, több ezer tomboló emberrel, konfettiesőben mégis működni kezd ez. Bármennyire olcsó ez az egész, ez volt a fesztivál legnagyobb bulija.

Ahogy nagyon jól működött a Tune-Yards zenéje is, pedig Merril Garbus énekesnő első ránézésre még Björknél is furább tud lenni, ukulelés-dobolós-szaxofonos-kiabálós zenéje pedig sülhetne el rosszul is, de olyan játékosan kedves és szertelen az egész, főleg, amikor a kísérőzenekar is támogatja, hogy nemhogy Björk nem jut eszünkbe, de legszívesebben a nyakába ugranánk a koncert végén.

6. Néha meg nem

De a túlzás a legtöbbször mégiscsak simán túlzás. Hiába a Flaming Lips az egyik legizgalmasabb a nagy, intézményesült rockzenekarok közül, ha most ez annyit jelent, hogy a számokat végtelenül elnyújtják, és elfolyik az egész produkció egy teátrális masszában, ami azért különösen fájó, mert különben egy csomó jó számuk van. Éppen ilyen, amikor egy rockzenekar már túlságosan el van foglalva saját nagyságával.

A Balaton Soundon is fellépő Big Boi is akkor volt igazán jó, amikor egyszerűen csak eljátszotta tavalyi lemezének legjobb számait és az Outkast-slágereket, és akkor volt fárasztó, amikor jöttek a hiphopmanírok. És így járt a nyolcvanasévek-nosztalgiára egész karriert építő Ariel Pink is, akinek szintén nagyon jó számai vannak, amíg nem kezd elszállni. A tanulság nem túl meglepő: semmi baj nincs a teátrális dolgokkal, sőt, de csak addig, amíg van valami tartalom is  mellé.

7. A világ legrosszabb zenekara

Egy fesztiválon nagyon rossz koncerteket kiröhögni kötelező program, de amit a Salem zenekar csinált, az mégis túlzás. A Salem egyébként lemezen is elképesztően rossz produkció, lelassított hiphoppal, horrorszintikkel, nevetséges effektekkel és rave-szirénákkal, valamint kísértetiesnek szánt foszlányos ének-rappeléssel (ráadásul, ahogy ez a csodálatos kritika is rámutat, nagyjából egy perc alatt állítható elő ugyanilyen zene), megdöbbentő módon mégis egész sokan szeretik. Élőben mindez még sokkal rosszabb, ritmustalan károgás a legócskább szintetizátoralapokra, gomolygó füstben, és azzal a még zavarba ejtőbb érzéssel, hogy így is tetszik sok embernek. Aki szeretne hipszter barátaira megsemmisítő csapásokat mérni popkulturális vitákban, feltétlenül nézzen Salem-videókat a Youtubeon. Ennél rosszabb produkcióval talán még nem játszott soha senki sok ezer ember előtt neves fesztiválon.

8. Messi, Messi

Fesztivál ide, fesztivál oda, a BL-döntőt azért nem lehet kihagyni, még ha sokáig kétséges is volt, hogyan lesz ez megoldva, a hivatalos Facebook-oldalon pedig szórakoztató viták zajlottak a focipártiak és -ellenesek között, akik azt mondták, akkor már a helyi Alekosz műsorát is vetítsék ki. Végül az egyik nagyobb színpadon volt kivetítő, és ezért ugyan ki kellett hagyni például a 2011 legjobb számát játszó Gang Gang Dance-t, azért ez még akkor sem lett volna kérdés, ha véletlenül nem épp az Index szerkesztőségének legnagyobb Manchester- és legnagyobb Barcelona-szurkolója van a fesztiválon. A meccs végén érthetően nem pont ugyanabban a hangulatban keltek fel ők a betonról, de a naplemente a tengerparton, a spanyol trónörökös össznépi kifütyülése, vagy az ember és a kivetítő közé beállók kurva anyjába küldése mind olyan lélekemelő kis részletek, amik miatt akkor se tudott ez rossz élmény lenni, ha valakinek éppen nem az a vágya, hogy körülötte egyszer csak több ezren ugorjanak fel azt kiabálva, hogy Messi, Messi.

9. Ami kimarad

Ha pedig már kimaradók: csak azokból, amiket nem sikerült megnézni, össze lehetne állítani egy élvonalbeli európai fesztivált. Sufjan Stevens óriási ívű kamarapopja, a nagyszerű, de a poptörténelemben soha igazán el nem ismert Monochrome Set, a világ legstabilabban torokszorító zenekara, a Shellac, legstabilabban cuki zenekara, a Belle and Sebastian, a singer-songwriteres dalolászást és a zajongást jól kombináló Kurt Vile, PJ Harvey, az Interpol és a National mind kimaradtak, de egyszerűen lehetetlen mindent megnézni, amit előre elterveztünk, és sok dologról már előre látszik, hogy nem lesz lehetséges. De ami a legjobb, hogy mindez egyáltalán nem csökkenti az élményt.

10. A dolgok azért itt is elromlanak

És persze hiába minden, a világ legjobb fesztiválján is el tudnak romlani nagyon csúnyán a dolgok. Idén bevezették a kártyás fizetési rendszert, a belépőkártyára lehetett pénzt feltölteni, majd ezzel fizetni. Vagyis csak lehetett volna, mert a kártyákat kezelni képes Ipadek nem érkeztek meg a pultokhoz. Eddigre már sokan hosszú sorállás után feltöltötték a pénzt a kártyára, amik viszont ezután szinte egyáltalán nem működtek. Néhol igen, néhol pedig átállt a rendszer készpénzre. Végül persze minden megoldódott, és a pénzét is visszakapta mindenki, de itt a lehetőség: ha másban nem, ebben egy kis odafigyeléssel jobb lehet a Sziget.