Mindenki jobban járt volna, ha a Portishead nem lép fel a Balaton Soundon. Mégis mit keresne a Hajógyári-sziget éves rendes kihelyezett közgyűlésén egy olyan fellépő, aki egyszer sem üvölti a mikrofonba, hogy Put your hands up int the air. Mit kezdjen a Coronita törzsközönsége egy olyan szettel, ami nem is szett, hanem koncert, és ahol nincsenek lüktető kiállások, amikre lelkes duckface-szel lehet pumpálni? És egyébként is, milyen lehet már bekatizva, vagy metilonozva tizenöt éves triphop számokra búsongani?

Az persze nem kérdés, hogy a Portishead három albuma sokkal többet ér, mint Tiesto es Guetta teljes diszkográfiája a raklapnyi platinalemezzel együtt, ennek ellenére a Balaton Sound törzsközönsége inkább az OTP-színpadnál szeletel a koncert alatt, vagy közelebb húzódik a bárpultokhoz, hogy a sörcsap mellől szóló lakossági technóval védje magát a bristoli zenekar világfájdalma ellen.

A Portishead már lassan három éve nem adott ki lemezt, és előtte sem árasztották el a rajongókat évente újabb albumokkal, és jól is van ez így. Éppen ezért azt sem foghatja rájuk senki, hogy maximálisan aktuálisak, így nem meglepő, hogy a koncerten legfeljebb annyian állnak a nagyszínpad előtt, mint Snoop Dog utolsó ráadásszáma után fél órával. A zenekartól száz méterre, a VIP-bejáratánál sokan már azt sem tudják, hogy mégis mi ez a nyomasztó basszus, és miért énekel rá olyan fájdalmasan egy nő. Biztos valami remix, gondolhatja az a piros, flitteres miniruhát viselő csaj is, aki még azzal is megpróbálkozik, hogy az Only You-ra rázza a seggét. De aztán inkább abbahagyja.

A színpad előtt pár ezren tolongtak, ők azok a harmincasok, akiknek a Portishead volt az első szerelmi csalódás, az első spangli, és az egész tinédzserkori depresszió a szobafogságokat osztogató szülőktől a végtelen és hideg világmindenségig.

Beth Gibbons pontosan és tisztán énekelt, és az egész produkció, a gitár és a lemezjátszó is úgy szólt, mintha a CD-ről menne, nem voltak felesleges hajlítások és elszálló szólók, csak a három  album számai egymás után. Csak a dübörgő basszusok nem lüktettek úgy, mint amikor tizenöt éve a hallójárat mélyére nyomtuk a fülhallgatót, hogy a Dummy szóljon újból és újból, és aztán megint.

A Wondering Starnál már nagyon hiányzott a női éneket ellenpontozó ipari dörömbölés, a 2008-as Third legjobb számánál, a Machine Gunnál aztán összeomlott a Balaton Sound hangosítása: a gépfegyvert idéző, kásás dobalap úgy szólt, mintha a telekre levitt, ósdi Videoton hifi-toronyból jönne, amin húsz éve már csak a Déli harangszót és a Jó ebédre szól a nótát hallgatták.

A hangerőt ezután még lejjebb tekerték, amitől akár bensőséges klubkoncertbe is fordulhatott volna a Portishead fellépése, már ha nem hallatszik át a számok között a Rádió 1 színpad dübörgése. Mintha egy dzsesszkvartett akarna koncertet adni a Bad Beach parkolójában.

Azért a ráadásként eljátszott Roads úgy szól, ahogy kell. Hiába tombolnak tízezrek a Balaton partján, hiába emeli magasba a kezét önfeledten megannyi bikinifelsős lány, hiába bólogat elégedetten a DJ a Burn Arénában, hiába vágják ketté a lézerfények az üveges szemekkel, mosolyogva szeletelő tömeget, azért a koncerten mégis mindent lefagyaszt a jóleső szomorúság. Hogy senki sincs velem, és biztos, hogy ez nem jó így.

Ha valamiért, hát ezért, mégis volt, aki jól járt, hogy a Portieshead eljött a Balaton Soundra.