Az Exiten töltött harmadik nap legnagyobb eseménye, hogy láthattuk a hetvenes-nyolcvanas évek fordulójának két klasszikus punkzenekarát, a Discharge-ot és az Anti Nowhere Leauge-et, így, egymás után. Van-e ennél nagyobb álom egy igazi punk számára? Nem nagyon.

A Discharge az első hardcore punk zenekarok egyike volt, sőt, nekik tulajdonítják a d-beat megteremtését, számos együttesre bevallottan óriási hatással voltak. Ilyen módon kötelező őket megnézni legalább egyszer az életben. Még akkor is, ha mára ronda öregemberek lettek, akiket harsányan kiröhögnénk, ahogy tarhálnak a K-híd bejáratánál augusztus elején.

Egy Discharge-koncert olyan, hogy felmennek, darálnak, darálnak, darálnak, majd lejönnek. A Patkány becenevű énekes ideges szaladozásánál több nem is kell látványban hozzá, még a béna lángcsóvák is teljesen feleslegesek voltak, sőt, elég lett volna egy spotlámpa, akkor is ugyanúgy kedve támad az embernek egy jót pogózni rájuk. Az utánuk következő, szintén klasszikus, de már jóval dallamosabb Anti Nowhere League ugyanez: látvány nulla, csak a rugdalózós punkslágerek egymás után, cicoma nélkül, aztán kész. Ennél jobb tényleg már csak akkor lett volna, ha az első sor félholtra veri egymást nagy örömében, de láthatóan csak a színpadon voltak igazi punkok, a közönség között nem.

Egyébként mindkét csapat azon zenekarok közé tartozik, akiket pl. James Hetfileld Metallica-énekes a mai napig istenként tisztel. Méghozzá annyira, hogy mindkettőtől dolgoztak is fel számokat. Az ANL So What dala például már-már Metallica-klasszikussá avanzsálódott, a Discharge Free Speech for the Dumb szösszenete pedig egyenesen a Garage Inc. című dupla feldolgozáslemezük nyitódala, de a The More I See is rajta van az albumon az első lemez zárásaként. Szóval ilyen nagyhatású legendák is járnak az Exiten.

És legenda az utolsó napon színpadra kerülő Portishead is. A Balaton Sound-os fellépéssel ellentétben az Exiten egy hiba nem volt a megszólalásban. Feltéve, ha nem vesszük a hangzáshoz, hogy olyan halk volt, hogy akár normál hangon is beszélgethetett az ember a mellette állóval, akkor sem zavart be a zene, sőt, simán lehetett hallani az öt méterre lévők szavait is sokszor. Tökéletes lett volna az egész koncert, ha annyira felcsavarnak mindent, ahogy például a Machine Gun alatt tették, mert akkor a belső szerveink rezegtek a basszustól. Ideális esetben itt holtan kellett volna összerogynunk, miután Beth Gibbons kiénekelte belőlünk az összes életerőt, és csak a kegyelemdöfésre várunk. A koncertzáró We Carry On alatt, mintegy feloldáskén a mögöttünk lévő másfél órára, Gibbons leszaladt a fotósárokba, hogy mosolyogva végigsimogassa az első sort. Na ekkor nyugodtunk meg, hogy mégsem omlott össze a világ, minden a helyén van, csak megmutatták nekünk, hogy létezik a keserű fájdalom is.

Szükség is volt erre a feloldásra, mert depressziósan nem lehetett odaállni Nick Cave Grinderman zenekara elé. Gibbonsszal ellentétben Cave nem várt az utolsó számig, már a másodiknál beleugrott a közönségbe, onnan kiabálta le egyenként az emberek fejét, majd miután végzett, felrohant a színpadra, ahol rombolta egy kicsit a mikrofonállványt, nyikorogtatta a gitárját, meg visszakérte az övét, amit valaki lazán leszedett róla, mikor a korlátnál osztotta az észt.

A Grinderman a zajra épül. Az őrület zajára. Ezt a tébolyt Cave-en kívül a kettes számú frontemberként működő, néha egy egész szám erejéig a földön fetrengő Warren Ellis is bemutatta. Cave-é volt az teljes színpad, sőt a közönség is, Ellis viszont, mint egy ketrecbe zárt állat tombolt a saját területén, néha rumbatökkel hadonászva, néha hegedűt kínozva, néha meg gitárt szaggatva, Cave pedig olykor-olykor odabökött neki hangszerével, ezzel is tovább hergelve a nagyszakállú zenészt. Egy pillanatig nem álltak meg, sosem tudta az ember mi jön a következő pillanatban, ráül-e megint Cave valamelyik szerencsés néző fejére, vagy Ellis elkezd-e el ismét fekve vergődni, hogy onnan ordibáljon a mikrofonba, miközben a rumbatököt is a földhöz csapkodja.

A Grindermanre nem lehet ráfogni, hogy slágeres, befogadható zenét játszik, de ellenállhatatlan élőben. Ahogy a Bed Seedsnél, úgy a Grindermannél is Nick Cave prózai szövegeit zenésítik meg, csak itt a nem a széplelkű poéta, hanem tomboló vadállat szabadul el. Még a csendesebb részeknél is gerjed a feszültség, amikor viszont beindul a reszelés, akkor még Jim Sclavunos dobosból is olyan hangok szakadnak ki, mintha valaki tényleg a tökét csavargatná. Egyszerűen az egész koncert egy nagy csúcspont volt, amit már nem lehetett semmivel megfejelni.

Ennél tökéletesebben véget sem érhetett volna a 2011-es Exit fesztivál, még akkor sem, ha a buli most is reggelig tartott a lenyűgöző péterváradi erődben.