Az egyik egyetemi napokra rendezett Scooter-koncert környékén rájöhettek a koncertszervezők, hogy bármilyen perverznek is tűnik, a németeket érdemes meghívni fesztiválokra. Ennek az országnak van egy rétege, akik számára valahogy tényleg a Scooter lett a világ legjobb zenekara, kicsit sem tartják kínosnak a hidrogénezett hajat, és még a kockaladájukra sem restek rápakolni az I <3 techno matricát. Ezek az arcok első látásra kissé nevetségesnek tűnnek, de aztán a németek első hangjainál kiderül: belül mindannyian kicsit Scooter-rajongók vagyunk. Szeretjük a tűzijátékot, az ízléstelenül táncoló közreműködőket, és a lángcsóvákat is.

Ha feltesznek egy körhintát is a színpadra, tényleg egy falusi búcsú válhatott volna HP Baxxter és két háttérembere produkciójából, így azért távolról emlékeztetett egy koncertre. Komoly változások nem voltak a tavalyi szegedi koncerthez képest, talán a németek valamivel jobban számítottak rá, hogy Magyarországon még tényleg sztárnak számítanak, ezért magabiztosabban hozták a lehető legbugyutább dallamokra épülő dalparkjukat.

A sörtől megbódulva többen is rájöttek, hogy ez igazából tényleg jó: egy másodpercig sem tűnt cikibbnek, mint egy ötezredik Faithless-koncert, voltak slágerek, amikre legtöbbünk már általános iskolás korunkban is felkértünk lányokat táncolni, és a Scooter pontosan ezt a naivitást hozta vissza másfél órára. Nem volt művészi, nem mutatott fel különösebb üzenetet, egyszerűen csak hangos volt, könnyen fogyasztható és hol vicces, hol megható.

Nehéz bármit mondani erről a performanszról, amit tavaly ne lehetett volna. A parasztvakításnak még mindig megvan az a szintje, ahonnan már szórakoztatónak számít, és Baxxterék itt tartanak. Ameddig léteznek emberek, akiknek mond valamit a turbo rágó, addig lesz közönsége a Scooternek, ráadásul olyan, ami az elfogyasztott sörökkel egyenes arányosságban növekszik.