Ugyan idén nyáron semelyik fesztiválra nem sikerült lekötni itthon a Slayert, a Hegyalján az Exodus  - és majd Fezenen a Testament - elég korrekt pótléknak számít, hiszen a nyolcvanas években nagyjából egy időben indult be mindhárom zenekar karrierje, hogy később a Slayerből legenda, a másik kettőből pedig kevesek által tisztelt ősapa legyen.

Az Exodus ős-gitárosa, Gary Holt ráadásul pont a Slayert segíti ki újabban, amíg Jeff Hannemannak valahogy össze nem foldozzák a pókmarta karját (egyes rossz nyelvek szerint az a pók igazából heroin volt, de ezt sose fogjuk megtudni), helyére pedig pont azt a Rick Hunolt jött kisegíteni, aki annak idején a zenekar másik kulcsfigurája volt: Holttal együtt kettejüket becézték H-Teamnek, hiszen a korai Exodus-lemezeken legendásak voltak azok a kaotikus gitárszólók és riffek, amelyeket a két, egymást habzó szájjal spanoló, akkor még fiatal gitáros magnószalagra vett. Hunolt 2005-ben lécelt le az Exodusból, és az ő helyére érkezett a Heathen egykori gitárosa Lee Altus, akivel most valószínűleg közölhették, hogy Hunolt szólamai helyett lesz szíves betanulni Gary Holtéit is erre a turnéra.

A koncerten mindenesetre nem látszik, hogy egy alkalmi felállás játssza: a megszólalás ugyan olyan, mintha egy óriási bádogdobozt döngetnének fakanalakkal, de a zenekar tökéletesen egyben van. A jócskán megöregedett és megkopaszodott Rick Hunolt különösen elemében van a jobbára rutinból játszó társai mellett: úgy jön-megy a színpadon, mintha egy megkergült, gitározó Hókuszpókot látnánk, és láthatóan örül, hogy a közönség tudja, kicsoda ő. A koncertet nézve aztán az is világossá vált, hogy miért nem lettek Slayerhez méltó legendák ők. Ugyan a zene hasonlóan agresszív és a dalok sem gyengébbek, a sorozatgyilkosokról és hasonlókról szóló Slayer-szövegeknek az ember hajlamos minden sorát elhinni, ha szembesül Kerry King kérlelhetetlen figurájával, az Exodus ezzel szemben pedig kicsit olyan, mintha jókedvű, öregedő melósemberek hobbizenekarát látnánk, és a csapat legmarconább figurája, a pátriárkaszakállt viselő, zömök énekes, Rob Dukes sem tud ijesztő lenni, inkább csak olyan, mint a szomszédban lakó, kicsit alkoholista autószerelő.

Az Exodus után a nagyszínpadon az Alphaville aztán bemutatta, hogy mennyire unalmas tud lenni egy nyolcvanas évekből itt ragadt, már akkor is elég ergya szintipopzenekar másfélórás koncertje, amiből a Big In Japan és a Forever Young kivételével senki nem ismer egy dalt sem (és nem is érdekli). Aki viszont igazán szerencsés volt, az az egyik partisátorban akár együtt is verethette a koncert után vélhetően azonnal kereskedelmi mennyiségű LSD-t elfogyasztott Rick Hunolttal, akire a szintén eléggé beszívott Jack Gibson basszusgitáros felügyelt, és a teljesen más világban lebegő gitáros mozdulatait ő sem volt képes röhögés nélkül kibírni.