Az első szám végére már nem járt a fejemben a meccs vége előtt kihagyott ziccer, és eddigre nagyjából le is tettem a tervemről, hogy baltával pusztítsak el Ikea-konyhabútorokat. Ennyi kellett, hogy magával ragadjon az XX szívbemarkolóan kamaszromantikus száma, az Angels a szeptemberben megjelenő új lemezről. Aminél egyébként nem sok lemezt várnak többen idén.

A londoni XX 2009-ben lett villámgyorsan nagyon nagyon szám - kevesebb, mint egy év alatt jutottak el a blogokon itt-ott felbukkanó kultstátuszból oda, hogy Nyugat-Európában és Amerikában rendszeresen több tízezer ember előtt játszanak. Ilyen felfutás persze csak az internet mesterséges túlpörgésében lehetséges, kicsit visszanézve mégsem ezt tűnik a legfontosabbnak az XX sikerében.

Hanem az, hogy az az első lemez tényleg annyira oda lett téve, ahogyan talán egyetlen más bemutatkozás sem az utóbbi években. Részben ugyan ismerős elemekből álló (a Cure-ból, a Cocteau Twinsből vagy mondjuk a Young Marble Giantsből), mégis teljesen saját, azonnal felismerhető hangzást, hangulatot és világot teremtett a zenekar már az első lemezén - ilyesmi pedig a legtöbbeknek teljes pályafutásuk alatt sem sikerül, nemhogy még tizenévesen.

Ráadásul nagyon szerethető világ ez, amivel könnyű azonosulni. A zenekar szíve két gyerekkori barát, Romy Madley Croft és Oliver Sim, a köztük lévő feszültség, felelgetésük, közös titkaik teremtik meg az erős intim hangulatot. Ahogy a legtalálóbb kritika írta a megjelenéskor, a lemezt hallgatni olyan, mint beleolvasni valaki más naplójába. A zene mindehhez finoman kicentizett gitárhangokból, óvatosan adagolt elektronikából és néhány remek dallamból áll, még ha messze nem is tökéletes minden számuk.

Igazi hálószobalemez volt, de nem abban az értelemben, hogy bármennyire is amatőr lenne. A hangzás letisztult és hibátlan. A hangulata az, ami ugyan nem kamaszos világfájdalom, mégis valami olyasmi, amit sötét hálószobában egyedül ülve, önmagunkba mélyedve lehet leginkább átérezni ebben az életkorban. És amit később már csak szeretnénk újra érezni.

Ez a zenekar trükkje. Játékszabályokat fektetnek le a hallgatónak ezzel. Beszűkítik a világot, nincs más, csak az egy sötét hálószoba. Minden, ami harsány, fényes, hangos, az kívül marad, a szoba falain belül viszont sokszorosan erősödik fel minden gitárpengetés, minden egyes finom hang.

Egy fesztiválon persze kockázatos trükk ez. A legtöbb embert itt annyi inger éri, hogy csak a legdirektebb, leghangosabb, legerősebb hatások fogják meg, különben továbbsétál ordibálni a pálinkaházhoz, amivel nincs is semmi baj.

Éppen ez volt érezhető az XX szigetes koncertjén. Biztosan sokan voltak, akik távolról éppen csak belehallgattak, de nem fogta meg őket, amit hallottak. A közönségben viszont éppen az ellenkezője történt - az első lemez nagy slágereinek kis gitártémái is úgy hatottak, mint a legszégyentelenebb stadionriff. Valahogy úgy, ahogy egy tinédzser napló egyetlen oldala minden naivitásával együtt is többet mond a Szürke ötven árnyalatánál.

És ez volt érezhető a koncert második felének elektronikusabb részén, ahol a zenekar harmadik tagja, a producerként szólóban is nagyot alkotó Jamie XX alapjai erősítették fel a felelgetős éneklést és az óvatos gitárokat. A Party Arénában persze ez is legfeljebb bemelegítésnek lett volna jó, de az eddigre már gondosan megteremtett intim hangulatban igazi döngölésnek tűnt. A végére pedig be is sötétedett, ahogy az XX meg is érdemelte, hogy ilyen körülmények között is megmutathassák.

Tényleg teljesen rendben van, ha valakinek nem volt türelme ehhez, és elment inkább sörözni, egy fesztivál sokszor tényleg inkább arra való. Pláne, hogy lehetett volna jóval hangosabb is a műsor.

De az is igaz, hogy ezzel lemaradt egy szuper koncertről. Aminek a végén már egyáltalán nem is fájt a vereség.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!