Az érzékelhető tébolyító hőség talán kifejezetten jó hatással van a fesztiválra, bár a söröskorsók kisebb űrmértéket fogadnak be, a fesztiválozók annál többet gurítanak le. A magukat rutinosnak gondolók szándékosan a napra állva igyekeznek, hogy minél előbb fejbe vágja őket a szesz - így indítanak a koncertekre. Sokan a Tiszában úsznak a kacsákkal, miközben az első fellépők szépen behangoltak.

Érzékelhető, hogy nem éppen lázban ég a tömeg délután 17 órakor, de a SZIN sosem a nagy délutáni pörgésről szólt, mikor a legnevesebb zenekaroknak is sokszor beletörik a bicskájuk, hogy extázis közeli állapotba hozzák elsősorban magukat, valamint a közönséget. Figyelembe véve, hogy nemzetközi nagy nevek nem éppen fémjelzik a fesztivált, csendes magyar módra, a hőséget tűrve - képzavarral élve -  melegednek be az emberek. Első utunk Copy Con koncertjére vezetett, egy fülesre alapozva leánykérést szimatoltunk, mely a kérő hiányában meghiúsult. Nem ez volt az első leánykérés, tudtuk meg Pintér Gábor énekestől - „Az úriember munkából érkezve késett, ha Copy Con-koncerten szeretné ezt megoldani, akkor mindenképp összehozzuk. Pártoljuk is, az ember belekerül így a párnak az életébe és ez egy mérföldkőnek számít nekik is. A férfi mindig agyal rajta, ha ránk gondolnak, akkor ez nagyon megtisztelő. A legutóbbi lány egy üvöltő igennel válaszolt a kérőnek."

Így végül másba szagoltunk bele. És ezen a ponton sikerült egy érdekes, ám annál pozitívabb jelenséget megfigyelni. A korrekt részegség határát súroló zenészek kifejezetten kulturált megnyilvánulásaiból csokrot lehetne kötni, miközben az újságíró helyenként támadó kérdéseket tesz fel a közelmúltbeli Keressük az ország legnyomorultabb városát versenyről. Az Index olvasóinak körében a legélhetőbbnek Szolnok bizonyult, Pintér Gáborék úgy meséli, hogy „Mindenki tátott szájjal nézett, hogy ez mi a franc?! Valószínűleg azoknak az érdeme ez, akik nem ott élnek. Megnéztem a videót és elég kemény volt, az emberek sem tudták hova tenni. Pozitívumnak nehéz betudni, hiszen a tény, hogy erről szavazás volt már elég fura. Nem így képzelek el egy élhető várost, de nem válaszolnék, hogy akkor mi az. Remélem Szolnok az."

Az igen szolid válasz több gondolatot indított el: mennyire lehet messzire elmenni úgy, hogy közben mindenki jól jöhet ki belőle egy interjúban. Így vártuk be a Punnany Massif koncertet, az Edda megmarad számunkra a már sokszorosan megéltek között, a Rackajamet beáldoztuk - mondhatnánk. Koncertre várva érdekes elméletek merültek fel, hogy egy-egy perc erejéig megingathatatlanok dőlhessenek meg, mint a fizikai alaptörvényei. A fesztiválozó sátrak között ugyanis egy gramm fűnek nagyobb volt a tömegvonzó képessége, mint bármilyen matériának a Földön az emberekre.

A Punnany koncert a vágható párában örömittasan táncoló fiatalokkal klasszikusnak mondható kellemes pezsgést és lábbizsergést váltott ki mindenkiben, egy bizonyos számra azonban tényleg felpörögtek és százak tódultak be. Az Élvezd c. nagysikerű végén azonban el is szivárgott a tömeg. A jelenséget Felcser Máté a „Bekapták a legyet! – kijelentéssel nyugtázta. Farkas Roland már messzebbre ment, miszerint „Kétféle rajongótáborunk van, az egyik az Élvezdet szereti, a másik az Élvezdet is szereti. Az "élvezdes" közönségnek fogalma sincs a Punnany Massif-jelenségről, de ez által hallhatnak egy pluszt, amit be tudnak rakni a hétköznapjaikba és meghallgatják a többi számot is. Hallgasd meg az Élvezd-et és utána szeresd meg a zenekart, ilyen a jó marketing."

Az estének még korán sem volt vége, mikor Szabó Balázzsal beszélgettünk az Összművészeti Tér mögött. Itt térhetünk vissza ahhoz a gondolathoz, hogy milyen magvas és megsüvegelendő dolgokat hallhatunk a megfáradt zenészektől akkor is, ha megviselte őket a meleg és pár kóbor fröccs. A produkciójukról kérdezve, hogy egy bensőségesebb térben egy mellkaszsibbasztó lágy népzenét játszik-e el szívesebben, vagy inkább a pörgős odacsapós műfajt, úgy reagált, hogy „Mindkettőben hiszek, de az a kihívás, hogy a nálunk hallható népzenei elemeket saját magunk írtuk, és feladatként kezeljük, hogy kiragadjuk az akváriumból a magyar népzenét. Itt el lehet juttatni egy embert addig, hogy a kezdeti álldogálós, belehallgatós helyzetből a koncert végén eufóriába kerüljön, és én is meg a zenekar is. Ez a remegő érzés a mellkasban nem feltétlen a basszustól van, hanem megmozdul egy kiirthatatlan dolog, csak nem mindig marad meg az embernek, hogy ez népzene. Más az útja és a sorsa, mint egy metál koncertnek."

A SZIN összművészeti programjait és civil falus tevékenységét boncolgatva Szabó Balázs megjegyezte, hogy „Az emberi léptékű fesztiválokon szerintem mindig van érdeklődés azokra a dolgokra, amelyek a szívre és nem a májra hatnak, mint szervekre. Ez egy jó cél, nevelő és előremutató, ezért is örülök mindig az ilyen kis szigeteknek a fesztiválokon, főleg, ha változatosak. Fontos, hogy a zenekarokon kívül a különböző művészeti ágak is találkozhassanak egy helyen – legyen szó színházról, képzőművészetről, fotóművészetről – és nem csak a hagyományőrzés, a múlt, vagy éppen a jelen értékeinek bemutatása miatt, hanem mert az alkotásban való hit is talán itt erősödik meg igazán. Kis és nagy csodákat lehet felfedezni az ilyen helyeken, követendő példákra lelni, tehát nem árt, ha a közönség ebből is kap valamit. Talán a SZIN létjogosultságát is magában hordozta a válasz. Persze lehet vitatkozni, hogy melyik hazai fesztivál számít nyárzárónak, de a szegedi szervezés remekül példázza, hogy kisebb költségvetéssel mit lehet kihozni a szezon végén. Ugyan több sebből vérzik a fesztivál, de mivel utolsó bulinak fogja fel mindenki, ezért kiadják magukból a népek anyagi és energiatartalékukat.

A Yellowcard lágy zúzása duruzsol a háttérben, lassan a Dj-k veszik át a partysátrakat és a néma csendben táncolgatók néha-néha vidáman kiáltanak fel a Silent Party Stage-ben. A bemelegítés jól érzékelhető, hogy sikerült az izzadságszagú helyzet ellenére.