A SZIN utolsó napján minden adott volt ahhoz, hogy ez legyen a négynapos fesztivál minden szempontból legerősebb napja. Egyrészt a szombat, másrészt pedig a program garantálta, hogy ekkor legyenek a legtöbben a napijegyesek, akikből azért szerdától péntekig jóval kevesebbet lehetett látni. Azt, hogy a nagyszínpad programja gyakorlatilag telitalálat volt, már a programfüzet első lapozgatásakor sejteni lehetett, szombat este pedig be is bizonyosodott. Délutántól egészen késő estig a 30Y, majd a Kiscsillag, aztán pedig a Quimby zenélt, amitől a magukat nagyarányban képviseltető bölcsészkaros lányok biztosan úgy érezték, karácsony van. Egyrészt mindhárom zenekar hozta a tőlük megszokottat, ami egy ilyen fesztiválon már bőven elég három remek hangulatú koncerthez, másrészt tavaly se a Kiscsillag, se a Quimby nem lépett fel itt, ami nagy szívfájdalma volt sokaknak, úgyhogy most megkaphatta az elmaradhatatlan Lovasi- és Kiss Tibi-adagját, aki csak akarta. Külföldi sztárfellépőnek erre az estére a hazai nyári fesztiválok kötelező kellékének számító Parov Stelar Band, valamint a programfüzetben vicces módon a latin pop fejedelmének nevezett Lou Bega jutott, teljesen egy időben, a fesztivál egymástól két legtávolabbi színpadán.

Parov Stelar, vagyis Marcus Füreder producer swinges, funkos, néhol kissé nujazz-be hajló, vokális, house alapú számait, úgy tűnik, egész egyszerűen nem tudja megunni a hazai közönség. De hát miért is tennék: a zenekari felállás ugyan zeneileg semmi nagy megfejtést nem produkál, egy hangulatos, lendületes, táncos fesztiválfellépést bármikor könnyedén levezényelnek. Így tettek most is, gond pedig csak egy volt a koncertjükkel. Mint azt két évvel ezelőtt, szintén a SZIN-en adott fellépésük kapcsán írtuk: előadásukban külön élvezetes, hogy nem csak könnyedén, ugyanakkor kifejezett magabiztossággal játszanak élőben, hanem még képesek baromi is jól megszólalni egy-egy fesztiválszínpadon. Ezzel most sem volt gond, a hajnal egyig tartó fellépés hangerejével viszont már annál inkább. Értem én, persze, hogy mivel a fesztivál kis túlzással bent van a belvárosban, ezért a környékbeli lakókra tekintettel kell lenni, ugyanakkor azt is be kell látni, hogy az elektronikus tánczenéhez – legyen az akármilyen stílusú – kell a megfelelő hangerő. Annak hiányában ugyanis jelentősen csökken az élvezeti értéke. Ez ráadásul az idei SZIN-en már nem is először okozott gondot. Bár egy nappal korábban ATB produkciója több más okból sem volt jó, azért valamivel kevésbé lett volna kiábrándító, ha 20 méterre a színpadtól nem lehet simán, kiabálás nélkül beszélgetni. Panasz tehát a Parov Stelar Band játékára nem igen lehetett, de azért valamivel nagyobb hangerő jót tett volna nekik is.

Az utolsó nap másik külföldi fellépőjéről nem csak azt túlzás állítani, hogy ő a latin pop fejedelme, de azt sem tartom túl valószínűnek, hogy különösebben sokan lennének 2012-ben olyanok, akik szánt szándékkal hallgatnák őt otthon, vagy mondjuk bárhol máshol. Lou Begának, bár mostanáig összesen négy nagylemezt adott ki, általában egy-két számát szokás csak ismerni (Mambo No. 5, I Got A Girl – amik közül az előbbi, legnagyobb slágere ráadásul feldolgozás), azokat is még az ezredforduló környékéről. A híresen nagy mambónemzet, Németország gyermeke tehát tipikusan azok közé tartozik, akiről jó tíz éve a fanatikus rajongókon kívül nem hallott a kutya se, éppen ezért előzetesen nem egyértelmű, mire lehet tőle számítani a színpadon. Én konkrétan egy bazári haknitól kezdve a tisztességes nagyzenekaros koncertig bármit el tudtam képzelni, amiből szerencsére az utóbbi jött be. A csinos táncosnőkkel kiegészített koncert ráadásul laza volt, stílusos, kifejezetten a könnyed szórakoztatásra kihegyezve. A hatására ugyan biztosan nem fogom a jövőben sem Bega lemezeit hallgatni, de a még sötétedés után is jócskán fülledt Tisza-parton nem volt ezzel koncerttel az égvilágon semmi gond. Egy jó fröccsel a kézben simán lehetett hallgatni egy ideig még anélkül is, hogy azt éreztem volna a mindenféle latin táncsztenderdekre emlékeztető alapokat hallgatva, hogy valami harmadosztályú társastáncversenyen vagyok egy izzadságszagú középiskolai tornateremben. Láthatóan egyébként a közönségnek is bejött, amit csinált, egy csomó csinos fiatal lány ropta lelkesen a Pepsi Színpad előtt, ami szintén nagyban hozzájárult ahhoz, hogy azt mondhassam a koncertjére, hogy az sokkal jobb volt, mint amire számítottam. Így akár a fesztivál meglepetésének is lehetne nevezni, bár azért túl sokáig még így sem sikerült lekötnie a figyelmemet.

Volt egyébként persze még egy csomó más koncert ezen az estén is. A Supernem például valószínűleg az elmúlt négy nap egyik legnagyobb tömegű és legugrálósabb buliját hozta össze a Jate Klub Sátorban. Komoly tömeg volt a Kerekes Band koncertjén a nem túl nagy Összművészeti Téren, és eléggé jól sikerült Mystery Gang fellépése is a Music Channel Arénában, még úgy is, hogy az elején technikai problémák miatt pát szám után vagy negyed órát állt a koncert.

Hajnalban a Jate sátrában szállós, könnyed, többek között LTJ Bukemre emlékeztető drum & bass szólt a Blu Mar Tennek köszönhetően, az Axe Party Stationön egy csomóan buliztak felejthető slágerhouse-ra, az Inmedio & Drink Barban meg a legtöbbször, a korábbi napokhoz hasonlóan kevesen voltak. A silent disco helyszínen eközben úgy lettek egyre többen, ahogy szép sorban elhallgatott a többi helyszín hajnal négyhez közeledve. Itt a korábbi években általában még reggel hat-hétkor is ment a buli az utolsó napon, most azonban úgy tűnik, annyira fontos volt a hajnalban alvók nyugalma, hogy még itt is bezártak valamivel öt előtt.

Sok minden volt egy kicsit más ezen a SZIN-en az előző évekhez képest, az azonban a megszokott módon alakult, hogy az első pár nap néha erősen bemelegítéses hangulata után a hétvégére szokás szerint megérkezett a tömeg és vele együtt az egyre nagyobb buli és az egyre jobb hangulat is.

Bár a bevető cikkünkben azt írtuk, hogy több más fesztiválhoz képest itt még mindig barátiak az árak, talán még soha korábban ennyi embert hallottam a drágaság, például az egységesen hatszáz forintba kerülő dobozos Heineken, vagy a napijegy helyszíni, 9500 forintos ára miatt panaszkodni. Aztán olyanok is akadtak, meglepő módon nem is kevesen, akiknek a fesztiválkártya nem nőtt éppen szívükhöz. Pedig utóbbival egyébként nem volt gond, ugyan lehetett volna több feltöltőpont, de a be- és kifizetés is gördülékenyen ment általában, a helyzet legalábbis máshol sem szokott jobb lenni. Úgyhogy, csak azt tudom elképzelni ezzel kapcsolatban jelentkező problémaként, hogy valaki félrészegen, épp a következő sör előtt eszmél rá, hogy már csak 100 forintja maradt, és így ivás előtt állhat sorban a feltöltésre várva, ami mondjuk tényleg elég szívás, cserébe viszont jelentősen kevesebbet kellett várakozni később a sörcsapoknál.

Ami pedig a külföldi fellépőket illeti: bár az utolsó este kifejezetten jól alakult, azért az idei és az elmúlt évek tapasztalatai alapján azon most már tényleg érdemes lenne elgondolkozni, mennyire van szükség évről évre a rég lejárt, és már annak idején sem túl érdekes „nemzetközi sztárok” fellépéseire ezen a fesztiválon, mikor idén is jól látható volt, hogy a legnépszerűbb magyarok rendre maguk mögé utasítják ezeket. Egyre inkább feleslegesnek tűnik a plakátokat és a jegyárakat terhelni velük. Meglátjuk mi lesz jövőre.