Karányi Dániel már tíz ée nyomja az ipart, ez a jubileum pedig elég nyomós indok arra, hogy bulival ünnepeljék meg. A kicsit felelngzősen Karányi Anthology nevet viselő koncert exkluzívnak tűnt, már csak azért is, mert alig volt ott bárki. Szerencsére ennek ellenére jól sült el a dolog.

Karányi Dani érdekes alakja a hazai elektronikus zenei életnek, a szcénán belül mindig is megfoghatatlannak tartottam őt. Harminc éves korára már két Fonogram-díjat is bezsebelt, mégsem ugrik habzó szájjal minden megmozdulására a hazai sajtó, valahogy mindig sikerül neki a háttérből úgy irányítani a szálakat, gyakorlatilag csak új megjelenés kapcsán hallunk róla. Az idén pont tíz éve a pályán lévő DJ és producer válogatott holdudvarával kiegészülve elhatározta, hogy Karányi Anthology néven a komplett életművét bemutató jubileumi koncertet ad az idei Balaton Soundon. A fellépés családias hangulata az alacsony nézőszám miatt garantált volt, ami nem is feltétlenül baj, mivel ez a koncert csak így működhetett igazán.

Az időpont elsőre kicsit szerencsétlen választásnak tűnt, mivel Karányiék nagyjából egyszerre kezdtek az idei kötelező körüket a Nagyszínpadon letudó Prodigy-vel, ezért a buli legelején mintegy 60 ember lézenghetett csak az OTP Bank színpad előtt, ha a pultokat támasztókat is belevesszük. Aztán persze többen kezdtek a tánctérre szivárogni, de a kábé egy és negyed órás műsoridő alatt így is végig minden gond nélkül besétálhattam volna az első sorba, és még félresöprő könyökösöket sem kellett volna kiosztanom, saccra 150-200 embernél állt meg a számláló. A kezdés után pár perccel befutott a buli legnagyobb kérdőjele, egy kigyúrt, félmeztelen, nagyjából 160 centis ázsiai srác, akinek nonstop szeletelése lopta el egy pillanatra Karányiék elől a show-t, és egyáltalán nem úgy tűnt, mint aki házszámot tévesztett, tényleg bármelyik másik esti bulira beillett volna, csak ide nem.

A formáció egyébként süppedős elektronikával kezdett, amihez jól passzolt a víz alatti képekkel hasító bálnás vetítés, a Steve Aoki-féle zárt osztály után kellemes volt lazítani erre egy kicsit. A csak erre az alkalomra kitalált vizuált Karányiék már jóval a koncert előtt beharangozták, és a felhozatal tényleg igen gazdag volt, hol a Boards of Canada albumelőzeteseire emlékeztető sivatagi képek, hol videoklip-bejátszások támogatták meg a szettlistát, de az I May Be Your Star gyerekszépségverseny-bejátszásai is jól belőtték a hangulatot. Igaz, utóbbit Judie Jay a végefelé egy kicsit túljátszotta, de ez azért volt az összképet nézve mégis tűrhető, mert a többiek színpadi jelenléte kicsit semmilyenre sikerült, így legalább történt is valami, amire fel lehetett kapni a fejünket.

Tulajdonképpen mindenki itt volt, aki bármilyen formában valaha is együtt dolgozott Karányival, ő pedig karmesterként egy laptop mögül a háttérből dirigálta a gárda munkáját, többnyire jól, viszont egyszer-kétszer azért megcsúszott a keze. A számokat, mint ahogy azt a koncerten is szánkba rágták, élőhangszeres megoldással most először játszották el, persze a tisztán instrumentális techno-szerű dörgedelmeket nehéz lett volna így visszaadni, ezért itt maradtak a megszokott megoldásnál. A koncert ívével sem volt különösebb bajom, a slágereket egyenlően pakolták szét, mindenhova jutott egy-egy darab, de természetesen mindenki a My Baby My-ra őrült meg a legjobban, kisportolt barátunk is itt vagdosta legintenzívebben a levegőt.

A bevett receptként működő kamu lezárás elég felesleges volt, ráadásul kicsit rosszul is sült el, mivel a leköszönés előtt egyrészt úgyis majdnem mindenki tudta, hogy még nem játszották az idén kiadott Hello-t, másrészt akik ezzel nem voltak tisztában, szépen lassan elszállingóztak. Már kezdtem megijedni, hogy ez lesz az első soundos koncertem, ahol nem kerül elő semmilyen felfújható állatka, amivel a kilátást takarják, de egy kék bálna képében az utolsó percekre azért mégis megjött a megváltás.

Ha az Anthology-t egyetlen szóban kellene összefoglalnom, az valószínűleg az aranyos lenne. Aranyos volt, ahogy minden lejátszott dal után Karányit méltatták, aranyos volt a lelkesedés a tagok részéről, csak nem biztos, hogy a Balaton Sound volt erre a megmozdulásra a legalkalmasabb hely. Valami hiányzott, mintha ott is lettem volna meg nem is, az estéről ma már egyetlen nagy pillanat sem jut eszembe.