Vajon hány olyan zenekar van, amelyik képes a 40 fokos tikkasztó hőségben és az áthatolhatatlan porban tömeget vonzani egy amúgy nem túl nagy fesztiválra? Egy Deep Purple-koncert Magyarországon nem számít különlegesnek, mégis akárhányszor itt vannak, az adott hely tele lesz, ahogy most a székesfehérvári Fezen fesztiválon is szombat este. A zenekarhoz a magyarokat generációkon átívelő, megbonthatatlan kapcsolat fűzi. Az sem mindegy persze, hogy az idén 45 éves Deep Purple nélkül a hard rock sem úgy nézne ki ma, mint ahogy kinéz. Például az Amorphis sem úgy zenélne, ahogy most, amellett persze, hogy a finnek távolabb jutottak a lefektetett alapoktól.

Az Amorphis amúgy szintén kitüntetett figyelmet kap mindig Magyarországon. A búsulós, andalgó metálzenére könnyen rákapcsolódik a közönség. A zenekar utolsó lemezei ugyan egykaptafára készülnek, és ettől egy koncert sem túl izgalmas, de mintha ezt a zenekar is érezné, és az Elegy vagy a The Karelian Isthmus számait belefűzte a műsorba. Az előbbi miatt a folkmetál zenekarok, utóbbival a doom/death stílus legfontosabb jegyeit produkálták. A zenekar a 2005 óta itt éneklő Tomi Joutsennel megfogta az isten lábát. a lehető legtökéletesebb frontember. Alacsony termete ellenére vonzza a tekintetet, egyedül a hajszárítóra hasonlító mikrofonja nézett ki kellemetlenül. Amúgy hibátlanul énekelt és magabiztosan vezényelte le a vége felé unalomba fulladó koncertet. De ez ilyen stílus, és az is biztos, hogy a színpad előtt arcunkba tűző nap sem segítette az átélést.

A Deep Purple kezdésére terebélyes tömeg gyűlt össze a színpad előtt. Jöttek a hatvanéves apák, feleségeikkel és huszonéves gyerekeikkel készülődtek áhitattal, hogy megnézzék a hatvanéves családapákat, ahogy álldogálnak a színpadon, és amúgy hiba nélkül zenélnek. Egy Deep Purple-koncert annak is ismerősnek hat, aki azt gondolja, hogy ő sohasem hallott számot tőlük, és nem csak a Smoke On The Water miatt. Más kérdés, hogy ezeket a számokat a zenekar előszeretettel variálja, tömi tele jammeléssel. A 2012-es Now What?! számait ugyan annyira nem ismerte a közönség, de nem is erőltette a zenekar. Bizonyára lehetne hibát keresni, meg az öregedés jeleit, de mi értelme lenne? Még azok a jól ismert sikolyok is előkerültek Ian Gilliantől. Nehéz ugyan elfogadni, hogy egy Deep Purple-koncerten már nem hallható Jon Lord összetéveszthetetlen játéka, de Don Aiery 2002 óta megfelelően pótolja őt. És igen, lehet sírni Ritchie Blackmore gitáros után is, lehet mondani, hogy régen minden jobb volt, de Steve Morse is már csaknem húsz éve van a csapatban, úgyhogy aki ezen nem tud túllépni, az inkább ne is menjen Deep Purple-koncertre.

Megpróbálhatnánk zenei elemzésekbe bocsátkozni, meg áradozhatnánk, hogy hogy sistergett a gitár, meg hogy dörmögött a hammond, de senki nem lenne kiváncsi rá. Olyan, mintha mondjuk hosszan elemezgetnénk egy ezer éves szobrot. Van értelme, de újat nem mondana. A Deep Purple stablian áll a helyén, ennél több senkinek sem kell.