Tényleg napról napra egyre nagyobb a tömeg a SZIN-en, pénteken ez még az eddigieknél is jobban látszott. Már csütörtökön is sok napijegyes szaladgált a fesztiválon, a hétvége első estéjén pedig néha már kifejezetten az érzésem támadt, hogy többen buliznak csak aznapra szóló karszalaggal, mint hetijeggyel. Pedig a program távolról sem pénteken tűnt a legerősebbnek, mégis, az olcsónak mondható napijegyár és a hétvége miatt ez a többségnek nem igazán számított. Ez is jól mutatja, hogy a közönség nagy részének valójában miről is szól ez a fesztivál, a szervezőknek pedig úgy tűnik, idén végre sikerült ezt eltalálniuk.

Pénteken mások mellett Fábián Juli és a Zoohacker, a Beat Dis, a ColorStar, a Žagar, a Firkin, a Zorall, a Heaven Street Seven és az Anima Sound System is játszottak a fesztiválon, míg a nagyszínpadon a Petőfi Rádión szocializálódott egyetemisták láthatóan nagy megelégedésére a Kaukázus, az Irie Maffia és a Carbonfools zenéltek, utánuk pedig az este húzónevének szánt Magna Cum Laude lépett fel.

Azt, hogy a sokak által valamiért hatalmas megfejtőnek tartott Kardos-Horváth János együttese, a Kaukázus mit csinál már megint egy magyar fesztiválszínpadon, inkább nem is akartam tudni, ehhez jól jött, hogy délután négy és öt közé került a fellépésük. Így könnyű volt elkerülni őket. Azt viszont nem lehet elvenni tőlük, hogy például egy csomó, szebb világról álmodozó bölcsészlány örült annak, hogy újra táncolhatnak egyet az együttes nagyon társadalomtudatos zenéjére. Pláne, amikor a koncert vége felé erre sokaknak még a színpadon is lehetősége nyílt.

Utánuk az Irie Maffia hozta nagyjából a szokásos formáját: pillanatok alatt összecsődítettek egy rakás embert és ment a bulizás, a közönség láthatóan baromi jól szórakozott, azzal pedig nyilván nem ilyenkor kell foglalkozni, hogy azért minden népszerűségük ellenére Sena szóló dolgai, így például előző esti koncertje is, alapvetően egy sokkal erősebb produkció. Jóval kevésbé élvezte viszont a szintén nagy létszámú közönség az utánuk fellépő Carbonfools zenéjét. Pedig valószínűleg bőven akadtak rajongók a sorok között, csak hát még rajongóként is nagyon nehéz lehet élvezni egy olyan koncertet, ahol a frontember és mögötte a komplett zenekar leginkább saját magával van elfoglalva, és nagyjából semmi kapcsolatot nem tart a közönséggel. Nem túlzok: később, az este során, több tucat embertől hallottam egymástól függetlenül, hogy végig unatkozták az egészet.

A SZIN voltaképpen házi zenekarának számító Magna Cum Laude koncertjén viszont már nagyon más volt a helyzet. Egyrészt a kezdés után pillanatok alatt nagyon sokan lettek a nagyszínpad előtt, másrészt a mostanában egyre inkább egy tetovált Törpapára emlékeztető Mező Misinek szemernyi gondot sem okozott, hogy pillanatok alatt megtalálja a hangot a közönséggel. Amikor pedig szokásához híven a Vidéki sanzon című slágerük közben besétált a sorok közé énekelni, pár percre a rajongók mellett valószínűleg még azokkal is elhitette, hogy jelen pillanatban ő a legjobb fej srác a Földön, akik csak bámészkodni érkeztek a nagyszínpad elé. Úgy tűnik egyébként, hogy a Magna Cum Laudénak az elmúlt években szép lassan egészen kiszélesedett a közönsége a SZIN-en: míg pár éve még leginkább lányokból álló tömegnek játszottak, addigra most már fiúkat is lehetett szép számmal látni, és nem csak a barátnőik mellett. Pedig egy fokkal sem nyomnak tökösebb zenét, mint korábban, maradtak az inkább lagymatag, kissé semmilyen, de azért időnként egész fülbemászó és jól dúdolható daloknál. Vicces egyébként, hogy ránézésre ez a zenekar simán lehetne egy tisztességes rockbanda is, pár éve ugyanitt a Smells Like Teen Spiritet is hibátlanul tolták, ehhez képest amikor egy kicsit is keménykedni akarnak valamelyik saját dalukkal, az rögtön nagyon rosszul áll nekik. A koncertre viszont panasz nem lehetett, nagy hangulatot csináltak este tizenegyig.

A nap legjobb bulija egyébként a JATE sátorban volt, de nem, nem a Heaven Street Seven volt az, pedig amikor ők játszottak, akkor még a sátoron kívül is ment az ugrálás, merthogy odabent már lényegében teltház volt. Mégis, a legjobb bulit az előttük, mindössze párszáz embernek zenélő Random Trip csinálta, idén MC Zeek, Fábián Juli és a jól megtermett Big John Whitfield segítségével. Róluk már tavaly is áradoztam, és idén sem tudok mást tenni. Aki egy igazán jó, tökéletesen fesztiválra illő, sokszínű, felemelő, szívvel-lélekkel teli, változatos koncertet akar hallani, az legközelebb ne hagyja ki őket, remek zenei élmény minden évben. Nem utolsó sorban pedig tök jót lehet az improvizációkra épülő, funkos, jazzes, soulos, néha pedig még a klasszikus amerikai house legjobb hagyományait is felidéző zenéjükre bulizni. Idén is csak az volt velük a gond, hogy nem zenéltek sokkal tovább.

Az este során volt még Maszkura és a Tücsökraj-koncert is, ami közben szintén egy örömteli, önfeledt buli kerekedett az Összművészeti téren, meg annak szélesebb környékén. Merthogy abba a párszáz négyzetméteres, oldalról nyitott sátorba a zenekar iránt érdeklődőknek nagyjából a fele sem fért be. Ez mondjuk egy tök szimpatikus kavalkádot eredményezett a Borászok utcáján, de azért jövőre érdemes lenne a zenekart egy nagyobb helyszínre tenni.

Hajnalban a JATE sátorban a kevés külföldi produkciók egyikeként a Stereo MC's alaptagjainak dj-szettje volt hallható, amit Bam igyekezett emszízéssel feldobni az egykor szebb napokat látott Jungle Brothersből. Humoros produkció volt: legtöbbször olyan képet festett az egész, mintha pár haver felment volna a pultba egy laptoppal és pár dekkel részegen hülyéskedni. Koncepciót teljesen felesleges volt keresni a szettjükben, amikor például másodjára néztem feléjük, éppen egy klasszikus bigbeat slágerre kevertek masszív techno-veretést, ami aztán pillanatok alatt váltott dubstep felé kacsintgató, vinnyogós, fülsiketítő elektro house-ba. Ennek megfelelően persze a keveréseket sem bonyolították túl, és láthatóan ők és a közönség is jól szórakozott ezen.

Még egy nap van hátra, aztán kitalálhatjuk majd, hogy összességében milyen is lett ez a kissé átalakult SZIN.