Túl vagyunk a Volt fesztivál legintenzívebb napján: az első napon már rögtön záporral, viharos hideg széllel és unalmas hippikkel kellett megküzdenünk. Az MGMT unalmas volt, Icon Popék viszont majd szétrobbantak az energiától, Woodkid pedig már most megcsinálta a fesztivál legjobb koncertjét. 

Anna and the Barbies

Az Anna and the Barbies egy abszolút megmagyarázhatatlan fesztiváljelenség: rendszeresen fellépnek szinte mindenhol, miközben egészen egyszerűen semmit, se zenét, se látványt, SEMMIT nem lehet hozzájuk kötni. Most végre volt szerencsém élőben látni őket a nem túl hálás kora délutáni sávban a Nagyszínpadon, és ha zeneileg nem is különbözik túl sokban a legtöbb befutott magyar pop-rock produkciótól, színpadi látványban biztosan nehéz akár csak hasonlót is találni. Pásztor Anna kobrajelmezben rohangált fel-alá, nonstop kommunikált a közönséggel, fiúk nyakába ülteti a lányokat, hogy aztán a koncert felénél eltűnjön, és valamiféle ezüst ragadozó szörnyetegként térjen vissza, szinte teljesen új sminkkel. Az Anna and the Barbies nem az én zeném, és nem is hallgatnám, de legalább kiderült, hogy miért szeretik annyian, és miért kerül olyan gyakran kiemelt műsorsávba a fesztiválokon: a cirkuszt mindenki szereti, pláne, ha zene is jár hozzá. 6,5/10 (sajó)

Morcheeba

Rendkívül szakszerű Morcheeba-koncertbeszámolónk a következőképpen néz ki:  az MGMT- és Icona Pop-interjúkra várva a Nagyszínpad hátát bámulhattuk csak, hogy aztán a beszélgetések befejezése pont egybeessen a koncert végével. Ezért konkrét látványról nem igazán tudok beszámolni, biztosan nagyon elbűvölő volt az énekesnő, és biztosan elhangzottak a 15 éves slágerek, meg olyan dalok is, amik nem a Morcheebához tartoznak, legalábbis David Bowie Let's Dance című slágere biztosan elhangzott valamilyen formában. ?/10 (sajó)

MGMT

Meglehetősen szomorúra sikeredett az MGMT soproni koncertje, és nem csak azért, mert szinte végig esett az eső és fújt a hideg szél. A kvázi pizsamába öltözött Andrew VanWyngarden énekes-gitáros látványosan unta a koncertet, és a zenekar többi tagja sem tett túl sokat azért, hogy hangulatba hozza a közönséget. VanWyngarden nemrég azt mondta egy interjúban, hogy ironikus módon pont olyanok lettek, mint az az elképzelt rocksztár, akiről az első albumuk első dala, a Time To Pretend szól: zenélnek, sokat drogoznak, híresek, de ez az egész azért nem annyira jó móka. Valahogy ilyen hangulata volt a szerda esti koncertnek is, szinte hallani lehetett, ahogy unottan felsóhajtanak, amikor a közönség tombolni kezd a leghíresebb számaikra, miközben a kísérletezősebb kiállásokat sokkal kevésbé értékelték. Persze az is lehet, hogy az egész egy remek buli volt, csak megkeserítette a szájízemet, hogy a hülye szél folyton lefújta a fejemről a virágkoszorúmat. 5,5/10 (csonka)

Icona Pop

Az Icona Pop-koncert és talán az egész Volt fesztivál legfontosabb kérdése, hogy akkor most Ájkonapop vagy Ikonapop a svéd lányduó neve. A megoldás egyébként a Wikipédia szerint az előbbi, de az annyira hülyén hangzik, hogy szerintem ignorálni kellene a hivatalos álláspontot. A koncerten egyébként nem sok időt hagytak a lányok az ilyen filológiai elmélkedésekre, mert egy nagyon pörgős koncertet adtak, ahol az ember hamarosan el is felejtette várni A Slágert, mert a többi dal hasonlóan táncolós, ugrálós, kiabálós volt. Caroline Hjelt és Aino Jawo pedig abszolút nem csak a szokásos, “Volt, how are you doing?” kérdéssel biztatta ordibálásra a közönséget, hanem megkérdezték például, hogy ki szeret fesztiválon csókolózni és hasonlókat, miközben a futurisztikus ruhácskáikban szaladgáltak a színpadon. Valószínűleg az I Love It viszonylagos újdonsága is hozzájárult ahhoz, hogy a daltól aztán tényleg szétrobbant a sátor, és mindenki fülig érő vigyorral az arcán ugrabugrált és énekelt. 7/10 (csonka)

Quimby

A Quimby pont a szakadó esőben kezdett, a zenekar pedig nem győzött hálálkodni a kitartó közönségnek, akik még csurom vizesen is végigvárták a majdnem másfél órás koncertet. Az mondjuk kicsit ciki, hogy az MGMT helyett a magyar zenekar volt az első nap abszolút főfellépője, de ez remélhetőleg csak annak köszönhető, hogy az amerikaiak nem tudták később vállalni a fellépést – vagy a szervezők már előre tudták, hogy az MGMT állati unalmas lesz. A Quimby egyébként most is hozta a tőlük már megszokott, baromi hangulatos, melankolikus maszlagot, aminek az eső kifejezetten jó kiegészítője volt. A szettlista gyakorlatilag ugyanaz maradt, mint három éve, így azok is elégedetten távozhattak, akik csak nosztalgiázni ugrottak le a nagyszínpad elé: a klasszikus Fekete L’amour és Magam adom-on kívül a Kaktuszliget legfelkapottabb számai, a Jön huzat valahonnan és a Senki se menekül is elhangzott, Kiss Tibi rögtönzött háborús éneke és nosztalgiázása a nagyapjáról pedig csak még szimpatikusabbá és közvetlenebbé tette az egészet. 7,5/10 (glavanov)

Woodkid

Tényleg nem lehet másként jellemezni Woodkidet, mint egy nagyobb sóhajjal egybekötött kibaszott franciák mondattal. Egész egyszerűen nem fair, hogy Yoann Lemoine mindenben állati jó. Nagy vasziszdasz nincs, Lemoine egyszerűen rájött, hogy nem kellene ide gitárok, ha valaki filmszerű popzenét akar csinálni, akkor kell egy fúvós szekció, legalább három dobos, meg valaki, aki nyomogatja a kütyüket. Ez párosulva a szigorúan minimalista koreográfiával, illetve az egészen fantasztikus vetítéssel (monumentális épületek, városképek, Rorschach-teszt-szerű füstmozgás) olyan élményt adott, olyan komplex színpadi produkciót, amire tényleg csak az összművészeti alkotásokban mindig jóval a plebs előtt járó franciák képesek. Még az sem zavart az égvilágon senkit, hogy Yoan Lemoine alapvetően nem egy képzett énekes, sőt, azt is megkockáztatom, hogy bárki képes lenne erre, aki 10 évig barna szűrős cigit szív, és hétvégente focimeccseken ordibálja ki a belét. Talán pont ezért nem vált az egész borzasztóan modoros önkielégítéssé, egy olyan pontja nem volt a koncertnek, ahol azt mondhattam volna, hogy na, jó, ez már tényleg túlzás. Woodkid fellépése eddig a Volt csúcspontja, és erősen kétlem, hogy bárki tudna ennél több hozni a héten. 10/10 (sajó)