A Sziget idei fellépői között alig találni valóban aktuális produkciót, erre pont a Tame Impala az ellenpélda. Az ausztrál pszichedelikus rockzenekar két album alatt komoly nemzetközi sikereket ért el, Kevin Parker frontembert pedig már most az egyik legtehetségesebb dalszerzőként tartják számon. A koncert előtt vele beszélgettünk Perth város zenei színteréről, producerkedésről és arról, hogy milliós dolláros gázsi ellenére sem képes munkaként kezelni a zenélést.
Hogyan tudja az ember elképzelni a perth-i zenei színteret, ahol minden zenésznek van két-három másik projektje.
Sokáig úgy gondoltam, hogy a világon minden városnak hasonló lehet a zenei élete, de sok utazgatás után rájöttem, hogy Perth igenis kitűnik a többi közül. Egy rendkívül összetartó közegről van szó, ahol nem is együttesek vannak, hanem minden zenésznek saját projektje. Inkább alkotói közösségnek nevezném, mint zenei színtérnek.
Elnézést kérünk a kedves olvasótól, de Paul Thomson, a Franz Ferdinand dobosa egyáltalán nem akart komoly, szakmai interjút adni nekünk a Sziget fesztiválon, aminek mi örültünk, mert így legalább kötetlenül elcseverésztünk vele az Illésről és az LGT-ről, a hamburgerekről és a mindent ellepő muslicákról.
Nemsokára megjelenik az új lemezetek, izgatott vagy miatta?
Persze, már várom. Hallottad már esetleg?
Igen.
Az összes dalt?
Igen. Miért? Olyan gyanakodva kérdezed.
Igen, be is ugrottál, mert még meg sem jelent, de te meg már hallottad.
A promóciót már elkezdtétek kiadói szinten.
Ó basszus tényleg, igazad van, ezt el is felejtettem! Jól van, akkor minden rendben, bocs. Na és tetszik?
Aha, első hallásra jónak tűnt. Na, de beszéljünk inkább rólad. Hogy érzel ezzel kapcsolatban? Izgulsz, hogy mik lesznek a reakciók, vagy minden mindegy alapon már csak sodródsz az árral?
Inkább örülök annak, hogy az emberek végre hallhatják, amin dolgoztunk. Elkezdtük játszani a koncerteken a dalokat, bár még nem olyan régóta turnézunk, de jól reagál rá a közönség, és vicces látni, hogy ismerik a szöveget például, anélkül, hogy maga a lemez már megjelent volna.
A skót Franz Ferdinand fellépésére nehéz lenne azt mondani, hogy az év attrakciója volt a Szigeten. Az első lemezük után még simán az volt, az egy évvel későbbi visszatérésük is azon kevés pillanatok közé tartozik, amikor egy zenekar a lehető legjobbkor érkezett Magyarországra. Én annyira szeretem ezt a zenekart, hogy még a Tonight lemez turnéjához csapott Volt fesztiválos koncertjüket is megnéztem, és utána volt szerencsém Bécsben is látni Alex Kapranosékat, pedig akkor már végképp nem lehetett azt mondani, hogy óriási szenzáció a Franz Ferdinand.
A titok az, hogy ez a zenekar a gitárpop 2000-es évek elején produkált csúcsra jutása után azon kevesek közé tartozik, akik elfogadták a B-listát, és egyszerűen csak koncerteznek, és megdöbbentőn lassan, de gyártják a lemezeket. Most épp megint négy év kellett ahhoz, hogy augusztus 26-án majd hivatalosan is megjelenjen a negyedik, Right Thoughts, Right Words, Right Action címet kapott lemezük, ami az előzetesen ismert dalok alapján pontosan úgy szól, mint a tíz évvel ezelőtti Franz Ferdinand.
Persze lehet itt szidni Gerendai Károlyt, hogy mégis miért így néz ki a Sziget 2013-as lineupja, de az az igazság, hogy tökre igaza van. Nem kulturális miniszter ő, neki és stábjának annyit kell megteremtenie, hogy legyen pár zajforrás, ami odavonzza az embereket vedelni a 640 forintos Drehert. Az, hogy ezt leginkább Prodigyvel és társaival lehet Magyarországon elérni, nem az ő hibája.
Ennek a vonalnak az egyértelmű csúcsa az eddig a Balaton Sound rezidens DJ-jeként működő David Guetta zárónapos fellépése. Ezzel Gerendai gyorsan le is mosta magáról, hogy külföldieknek szervez fesztivált, hiszen David Guetta ilyen pozícióba helyezése tényleg hungarikum. Mivel azért tényleg mindenki kinevette volna, ha Guetta csak úgy DJ-zik egyet a Sziget nagyszínpadán, ezért jött a nagy ötlet: itt akkora show lesz, hogy eszébe sem jut senkinek azon rinyálni, hogy már az ország legnagyobb fesztiválján is az a főattrakció, hogy egy nyeszlett figura nyomkodja a playt egy pult mögött!
Nem is DJ-szett vagy koncert ez, hanem END SHOW, annyi füstgéppel és lézerrel, amitől mindenki befogja a száját és átszellemült arccal néz, mint augusztus 20-án. Még az összeg is nyilvános: a gázsin kívül 200 ezer dollárt, azaz úgy 44 millió forintot költöttek a műsorra. 44 millió forintnyi füst, zöld lézer, szalagok és konfetti, hát mitől jönne izgalmi állapotba a Hajógyári, ha nem ettől? Maximum attól még, hogy a színpad tetején is voltak tűzcsóvák!
Tom Smith, az Editors énekese is az olyan fesztiválokat szereti, mint a Sziget, ahol a zene mellett lehet mást is csinálni. Leginkább a kreatív munka izgatja, már a következő lemezre készül, és mindig siet haza a családjához. A szigetes koncertjük előtt beszélgettünk a frontemberrel.
Az Editors, meg persze a közönség is rendkívül jól járt azzal, hogy a Sziget szombati napjára egy nagyszínpados hely még egy héttel ezelőtt is kiadó volt. Ennyi idő alatt nagyobb nevet nehezen lehet lekötni, így az Editors későbbre csúszott, éppen abba a sávba, amikor a zenéjük a legjobban érvényesülni tud. Annál hangulatosabb ugyanis nem nagyon van, mint amikor egy koncertre ráesteledik, főleg az Editorséra.
A zenekar mélabús, sötéten romantikus gitárpopja koncerten átváltozik, és jól táncolható, szórakoztató, de közben merengős zenévé válik. A utolsó lemezével a gitárokat visszahozó társaság egyáltalán nem próbálkozik titkolni az In This Light and on This Evening lemezt, és milyen jól teszi. A koncertet nem az onnan szóló számok, hanem az utolsó album lassabb, akusztikusabb dalai ültették le, nagyjából a közepén. Az említett 2009-es lemezzel a Joy Division-mániás Tom Smith (ének, gitár, egyebek) egy fantáziadúsabb, elektronikus irányba vitte el a zenekart. A nagyon könnyű, fogós dalok onnan elmaradtak, de egy koncerten sokkal többet ki tudnak belőlük hozni. Erre a legjobb bizonyíték ezen a koncerten a záró Papillon volt, ami nem hogy a fellépés, hanem az egész idei Sziget egyik csúcspontját eredményezte az elhúzott, zajos dallamokkal, és a szuggeráló, villódzó fehér fényekkel.
Aki lenéző ajakbiggyesztéssel egy bágyadt Mika-koncertre számított a Sziget fesztivál szombat estéjén, nagyot tévedett. Mika odatette magát és bebizonyította, hogy rá lehet bízni a nagyszínpadot.
Hogy mi sül ki abból, ha a 2011-es Balaton Soundon még világosban fellépő, de már a Sziget korábbi sávját is megjáró Mikát aggódva, jobb híján berakjuk a Sziget fesztivál szombat esti főműsoridejébe? Nos, a másodvonalbeli tartalékos fellépőként kezelt angol énekes egy vitathatatlanul erős koncerttel hökkentett meg sok kételkedőt.
Igazából arra számítottam, hogy visítozó tínédzserek foghíjas tömegében kell majd átvészelnem a koncertet, akik főleg magukat fotózzák, meg néha a színpadot, de azért inkább magukat. A melankolikusabb számok közben összeölelkezések lesznek, szomorú yolóka, levegőben ájfónok, húsz perc után pedig teljesen érdektelen show. Szó nincs róla. Mika megmutatta, hogy van öniróniája, és ha odateszi magát, piszok jó showman.
A Sziget idei talán legdurvább külföldi fellépője a brit Enter Shikari volt, ami egy sokat kerülgetett témát is felvet a Szigettel kapcsolatban. A keményebb rock- és metálzenék már tavaly sem jutottak el a fesztiválra (na jó, volt Ministry meg Amon Amarth, vétlenül, meg talán a Korn is ide sorolható), és az is túlzás, hogy az angolok metál-electro hibridje a legkeményebbek a mostaniak közül. A tavalyi felemás, nulladik napi metálszínpad után idén már semmi nem volt a műfajból, és egy ilyen hatalmas fesztiválról egy teljes stílust ignorálni elég nagy öngól. Nyilván rétegzenéről van szó, de más rétegzenék bőven megtalálhatók a Szigeten, plusz két évvel ezelőtt is láthatóan népszerű volt a metálszínpad a Deftonesszal, Judas Priesttal, Motörheaddel és a hasonlókkal. Sokszor elhangzott, hogy a line uppal bajban voltak idén, de talán elég lett volna annyi, hogy erre a műfajra is újra fókusz kerül, ami lehet sokakat kiengesztelt volna. Az Enter Shikari sikere mindenesetre ezt is mutathatja.
A brit zenekar rengetegszer járt már Magyarországon. Az első fellépésük nálunk ráadásul egy szigetes koncert volt. A zenekar tehát duplán örülhetett, hogy most visszatérőként már a Sziget legnagyobb színpadán kezdhették a szombati napot, ráadásul ekkorra már a hőség is levonult. Továbbra sem jegyezték meg, hogy a legismertebb magyar fesztiválon magyarból van a legkevesebb, bár miattuk bizonyára sokan vettek napijegyet is. Egész tűrhető magyarsággal nyitották ugyanis a koncertet: „Mi vagyunk az Enter Shikari a Föld nevű bolygóról.” Később még több, a köszönömnél jóval bonyolultabb magyar mondat is elhangzott, ami valóban szép gesztus, ráadásul nem is papírról olvasták.
Kevés cukibb énekesnő van Little Bootsnál, akivel első magyarországi zenekaros fellépése előtt beszélgettünk a Szigeten. Szóba került a nagy kiadók mai szerepe, de leginkább a DJ karrierjéről volt szó, ahol külön figyelmet szentelt David Guettának, nem éppen pozitív értelemben.
Miért vártál négy évet az új lemezeddel?
Sokat kellett utazgatnom, vásárolnom meg a strandon süttetni magam. Viccet félretéve, rengeteget turnéztam illetve kiadót váltottam, ami túl sok frusztrációval járt. Én se szerettem volna ennyit várni, de szerintem az eltelt idő jót tett a végeredménynek.
Miért volt szükség a kiadóváltásra?
Egyszerűen nincs már szükség a nagy kiadókra. Te a lemez felvételeinél pontosan tudod, mit és hogyan akarsz majd csinálni, aztán a nagy kiadótól leszól valami fejes, hogy ezt meg azt ne úgy, és a végén túl sok beleszólást engednek meg maguknak. Én most a Cobalt Musichoz kerültem, remek kis cég és nagyon kedvesek a zenészeikkel. Először rajtam kívül csak Nick Cave volt náluk, most viszont már ide tartozik a Pet Shop Boys, Prince, Travis vagy éppen a New Kids on he Block. Nézd meg ezeket a nagy neveket, meg van már a saját rajongói bázisuk, semmi szükségük egy nagy kiadóra, hogy megmondják, mit csináljanak másként. Sokkal fontosabb, hogy legyen egy jó menedzsered, aki a pénzügyi részekhez is nagyon ért. Ő figyelje a közösségi médiás dolgaidat, szerezzen pénzt a lemezfelvételhez. Ahogy a zenészeknek, úgy a menedzsereknek is változott a feladatköre az utóbbi években.
Alig pár hónapja járt Budapesten a !!! (ejtsd: chkchkchk), de Nic Offer és zenekara ismét idelátogatott, hogy a Sziget nagyszínpadán riszálja magát a legdögösebb diszkódobra és funky gitártémákra. A koncert előtt magával Offerrel beszélgettünk a Rolling Stones-os rövidnadrágjának történetéről, az újhullámos amerikai hiphopról és arról, miért nem volt menő Sacramentóban zenélni.
Muszáj megtudnom, hogy mi a története az A38-on is látott Rolling Stones-rövidnadrágodnak.
A georgiai Athensben turnéztunk a zenekarral, ahol találtam egy vintage ruhaboltot. Ott volt ez a rövidnadrág. Ahogy ránéztem éreztem, hogy ez szerelem első látásra. Az eladónő még meg is jegyezte, hogy jó bulit a buzinaciban. Természetesen ezt bóknak vettem.
A pesti koncerten teljesen átszellemülve felpattantál a bárpultra és a fejedre öntöttél egy korsó sört. Mennyire voltál részeg?
Semennyire, nem szoktam inni koncertek előtt. És bedrogozva sem voltam. Az ilyen dolgok csak úgy megtörténnek velem, aztán csak a koncertek után kezdem felfogni mit is csináltam.
2009 annyira szép év volt az elektropop életében, hogy szinte párhuzamosan két nevet is kikiáltottak a következő nagy sztárnak. Az egyik a La Roux volt, a másik pedig a Sziget pénteki napján fellépő Little Boots. Ebből előbbi pár éve járt nálunk, a klasszikusabb női vonalat képviselő Little Bootsra viszont mostanáig kellett várni. Már persze ha valaki várt rá, ugyanis kollégájához hasonlóan egy viszonylag sikeres első lemez után ő is elfelejtett időben kiadni egy másodikat.
Valamiért azt gondolják egyesek, hogy Dizzee Rascal a délután hatórás sávba született minden magyar fesztiválon. Tavaly előtt a Szigeten, tavaly a Soundon, idén megint a Szigeten rakták tűző napsütésbe, ő meg köszönte szépen és lenyomta ugyanazt a felszabadult show-t, ami tőle ilyekor elvárható.
A még mindig csak 28 éves brit rapper pályája szisztematikusan ível felfelé, most épp abban a fázisban van, amikor az ötödik lemezével már Robbie Williams-i magasságokba próbál jutni. Nem véletlenül, hiszen a londoni undergroundból a Bonkersszel még a siófoki gyrosos lejátszási listájába is bekerülő előadónak már közös száma is van az említett Williamsszel, az új lemezén pedig már will.i.am is szerepel, ami után tényleg csak Pitbull vagy Flo Rida jöhet.
Perzselő tűzoszlopok, konfetti, szerpentin, konfetti – ezekkel az izzadást fokozó, majd az izzadt testeket idegesítően beborító cirkuszi látványelemekkel próbálta meg a Biffy Clyro elrontani az év egyik legjobban várt rockkoncertjét, de nem sikerült nekik. A Magyarországon maroknyi (na jó, kétmaroknyi?) rajongóval rendelkező – a koncertre egy második gitárossal kiegészülő – skót trió ugyanis majdnem tökéletes koncertet adott, már ha nem számítjuk bele, hogy karrierjük első felének darabjai (a Glitter and Trauma és a 57 kivételével) kimaradtak a repertoárból.
Talán Simon Neilék is meglepődtek rajta, hogy a közönség – legalábbis annak első, leglelkesebb sorai – kívülről fújták a számokat, ami elsősorban a sok brit, skót, ír és holland vendégnek volt köszönhető, ezekben az országokban ugyanis a Biffy első vonalbeli zenekarnak számít. Éppen ezért a magyar közönséggel való kapcsolatfelvétel szokásos fordulatai (pár szó a nyelvünkön, a magyar lányok a legszebbek, de csípős volt az a gulyás tegnap este, hát még a pálinka!), elmaradtak, volt helyette viszont egy hülye hungry vs. Hungary vicc, amit inkább kihagyhattak volna.
Van abban valami bizarr, amikor az ember elmegy egy punkkoncertre, és ott az énekes egy apjakorabelinek kinéző, kopaszodó, teljesen megőszült bácsi. Greg Graffin persze sosem szégyellte kopaszságát, és ezek szerint azt sem, hogy megőszült. Mindenesetre a legutóbbi budapesti Bad Religion-koncerten pár évvel ezelőtt még nem volt bácsis, és egyébként mozgásában, viselkedésében továbbra sem az, mert a kezdeti időkben sem ugrabugrált olyan nagy hévvel.
A zenekar a punkzene egyik legszerethetőbb társasága. Végtelenül hétköznapiak, mégis kilógnak a sorból, már csak azért is, mert végzettségük, gondolkozásmódjuk valójában nem éppen rock 'n roll. Graffin mellett a szintén megőszült Jay Bentley is doktorival rendelkezik, de ezt olyan leírni a Bad Religionnel kapcsolatban, mintha azt mondanánk el újra, hogy a zenekar nélkül nem lenne kaliforniai punkzene. Márpedig ők élő legendák. A zenéjük a legszórakoztatóbb dolgok egyike, ami valaha megszületett. Gyors, dallamos, okos és baromira fülbemászó.
Natascha Khan, ismertebb nevén Bat for Lashes először lépett fel Magyarországon, pedig a szintipopot, néha akár gregoriánt és new age-et is bátran használó énekesnő már 2006 óta a kritikusok kedvence. Eddigi lemezein nagyon ügyesen csinált monumentális dalokat abból a magányból, amit valószínűleg tényleg csak női énekesek tudnak igazán jól prezentálni.
Ha valakinek nem vitte volna el minden fesztiválkedvét Nick Cave, akkor még épp kényelmesen átérhetett szomorkodni egy kicsit. A 33 éves énekesnő harmadik lemezével érkezett a Szigetre, hogy az egész fesztivál talán legaktuálisabb fellépője legyen a Tame Impala mellett a leginkább szaunára hasonlító A38 színpadon. Talán az utóbbinak köszönhető, hogy mindössze félház lett a fellépésen, de végül kivételesen tényleg a közönségnek lett igaza.
Natasha Khan egyike a popzenét művészi szintre emelő brit előadónőknek és most a Bat For Lashes-zel jött fellépni a Sziget fesztiválra. A koncert előtt beszélgettünk az elbűvölő énekesnővel a kedvenc moziijairól, a tengerről és arról, hogy egyre jobban foglalkoztatja a filmezés.
Az utóbbi években rengeteg indie pop énekesnő tűnt fel Nagy-Britanniában, te mennyire érzed, hogy nálatok van a műfaj központja?
Amikor 2006 környékén elkezdtem, akkor még nem volt ennyi lány. Az emberek nagy része kicsit furán is kezelt engem és a zenémet. Mára ez megváltozott, és az utóbbi négy-öt évben érezhetően több kísérletező női előadó tűnt fel. Nagyon örülök, hogy végre tucat pop helyett sokan kicsit sötétebb, misztikusabb hangulattal próbálkoznak.
Tudni rólad, hogy a pakisztáni származásod miatt rengeteg sérelem ért gyerekkorodban. Mennyire merítettél ebből a zenédben?
Egy bizonyos része a zenémnek biztosan merít ezekből a negatív emlékekből, ahogyan más tinédzserkori sérelmekből, mint a szülők válása vagy az első szerelmi csalódás. Ebben az időszakban próbálkoztam először zeneszerzéssel, szóval ezek a jelenségek értelemszerűen nagyban befolyásoltak.
Nincs jobb móka egy fesztiválon, mint csordában üvöltözni, sört locsolni és önfeledtem ugrándozni, néha eltaposva egy-két bátor női fesztiválozót. Ehhez a Flogging Molly ír kocsmapunkja a tökéletes kísérőzene. Dave Kingék budapesti fellépései minden alkalommal élményszámba mennek, és szinte képtelenség elszúrni a bulijukat. Szinte, mert sajnos ez tegnap sikerült.
A pofátlan hőség nem éppen a sátras koncertek barátja, de ami tegnap volt az A38 színpadon, az konkrétan guantanamói kínzástechnikákat idézett.
Először is szeretnék gratulálni annak, aki szerint a német Die Arzte inkább nagyszínpados koncert, mint a Flogging Molly. Mindkettő fellépett már ott korábban, azonban magyarázza el már nekem valaki, hogy a külföldi fesztiválozók között csak elenyésző mennyiségben található germán népség tényleg annyira meghatározó, hogy egy nemzetközileg sokkal ismertebb zenekart kelljen miattuk konkrétan egy szaunába rakni?
Nick Cave több évtizedes pályafutás után sem úgy jött a Szigetre, mint egy szakadt öregember a régi slágereit játszó haknizenekarával. Az 55 éves énekes ugyanis valahogy mindig aktuális tudott maradni. Vagy azzal, hogy megtanult gitározni és a Grinderman és a Bad Seeds élén is bemutatta, milyen egy tökéletes stricibajszos rocksztár, vagy idén azzal, hogy a februári lemezén mindenfajta zajongás nélkül is sikerült megteremtenie a rá jellemző végletekig feszült, forró és erotikus hangulatot.
A kérdés az volt, hogy a bajusztól idő közben megszabadult énekes mit tud kezdeni egy bulizni vágyó fesztivállal úgy, hogy tele van a dalparkja dobot is alig tartalmazó számokkal, amikre sokkal jobban lehet az esős belvárosban sétálgatni, mint sörmámorban tántorogni a Szigeten.
A Biffy Clyro még csak most kezd ismert lenni Európa ezen a felén, úgyhogy sokakat meglepett, hogy a Sziget nagyszínpadának egyik főzenekara lett a skót trió. Tőlünk nyugatabbra viszont már arénákat töltenek meg, így a külföldiekkel teli Szigeten sem várható a kongó nézőtér. Ben Johnston dobossal beszélgettünk nemrég telefonon.
Európa keleti felében mostanában kezdett egyre népszerűbb lenni a zenekar, holott nem vagytok egy friss csapat. Mit gondolsz, miért alakult ez így?
Nem volt tudatos, hogy most nyitottunk volna a piacotok felé, egyszerűen így alakult. Jó persze, az tervezett volt, mert szépen magunkban elterveztük, hogy minél több helyen fussunk be és legyünk híres zenekar, de örülünk, ha ez működik, és a zenekar ismertsége egy folyamatos felfelé ívelő tendenciát mutat. Addig jó, amíg egyre nő a rajongók száma és nem kezd csökkenni.