Az öreg sámán és az állami olajbirodalom viadala a szent tóért
Egyszer volt, hol nem volt, élt egyszer egy öreg sámán valahol a hatalmas Szibéria nyugati fertályán, az Oroszországi Föderáció Hanti-Manysi Autonóm Körzetében, sőt még mindig él. De rohadna meg inkább a rénszarvas rudlijával együtt! — gondolta a böhöm Szurgutnyeftyegaz, és zsupsz, már vitetné is befelé a cár tömlöcébe az öreg hantit a nagy Oroszország ismeretlen tulajdonosi hátterű nyersolajkitermelője, de izibe.
Történt ugyanis, hogy a Böhöm, melyet iparági pletykák szerint maga a cár birtokol személyesen, méghozzá 40 százalékos arányban, olajat talált az Imlor tó alatt, rögtön egymillió tonnát. A hantik ugyan zsémbeskedtek egy kicsinykét, hogy szent tó, az őseik földje, meg a többi, ami ilyenkor adódik, de aztán csak örültek az ellenséges felvásárlásnak, és eladta szépen a földjét közülük mindenki.
Mindenki, kivéve egy valakit, Szergej Kecsimovot. Az oroszosan anyakönyvezett, de sámánnemzetségbe született legifjabb sámán nem csak, hogy ott maradt egyes egyedül a szaporodó olajkutak közibe, de még kekeckedett, hepciáskodott, lócsiszárkodott is. Azt kiabálta, hogy az olajmunkások szennyezik a tavat, és vadásznak a hantik földjén, pedig törvény szerint arra csak az őslakosoknak van joga.
Megelégelte ezt a Szurgutnyeftyegaz, és aláiratott Szergejjel egy pecsétes papirost, hogy az le akarta puffantani szegény olajmunkásokat. Az most már hiába mondja, hogy nem értette ő igazándiból az orosz írást, ha a bíróság a Böhömnek ad igazat, be lesz szépen kasztlizva kettő egész esztendőre. Pufogtathat, durroghathat akkor már a Greenpeace és az International Work Group for Indigenous Affairs kedvére, nem tudnak mit csinálni! Itt a vége, fuss el véle.
(Kivéve, ha az égi medve megharagszik. Akkor azok, akik hamisan esküsznek, számíthatnak rá, hogy nemsokára széttépi őket egy földi medve.)