Index Vakbarát Hírportál

Mindeközben ma
új poszt érkezett, kattintson a megtekintéshez!
  • Mármint a paradicsomdobálást. Megirigyelték a kelet-spanyolországi Bunolban évente megrendezett Tomatina fesztivált, és rendeztek maguknak egy sajátot, Szentpéterváron. Nem vagyok nagy szakértője a 'pétervár melletti paradicsommezőknek, de gyanítom, jobban is hasznosulhatott volna az a 20 tonna érett paradicsom, amit szétdobáltak.

    Hajrá

    • 0
      paradicsomdobáló spanyolok
    • 0
      paradicsomdobáló oroszok
    • 0
      paradicsomzabáló olaszok
  •  Ronnie van Hout új-zélandi szobrász legújabb, Quasi nevű szobra felkerült a wellingtoni City Gallery tetejére, és a CNN gyűjtése szerint az emberek nem feltétlenül örülnek neki, van, aki egyáltalán nem tudja, hogy mi a manó ez egyáltalán, sőt, van, aki szerint ez a legcsúnyább művészeti alkotás, amit valaha látott.

    Nekem amúgy tetszik.

  • A közelmúltban többször is írtunk Dél-Korea és Japán lassan, de biztosan durvuló viszályáról, amely néhány éve a (Dél-Korea szerint a japán hadsereg által a félsziget megszállása alatt prostitúcióra kényszerített, a japán álláspont szerint helyi üzletemberek által üzletszerűen a japán hadsereg rendelkezésére bocsátott) japán eufemizmussal "vigasznőknek" nevezett nők kárpótlásával kapcsolatos (a II. világháború vége óta több alkalommal fel-fellángoló) vita ismételt eszkalációjával indult, majd a világháború alatt japán cégek által kényszermunkára fogott koreaiak kárpótlásával kapcsolatos nézeteltérések miatt gazdasági vetületet szerzett, majd kereskedelmi büntetőintézkedésekben csúcsosodott ki.

    A viszály politikai és gazdasági vetületei mellett mindkét oldalon kitűnő alkalmat ad az eszement nacionalizmus megnyilvánulásaira, Koreában egyesek például japán autók rituális megkorbácsolásával próbálnak elégtételt venni a történelmi sérelmekért (de van olyan is, aki kimcsivel dobálja a Lexust), Japánban pedig politikai botrány és terrorfenyegetés miatt be kellett zárni egy, a szólásszabadság korlátozásáról szóló kiállítást.

    A nagojai triennáléra egy japán kurátor által összeválogatott, nagyjából kéttucatnyi, botrányosnak ítélt és korábban már cenzúrázott művet bemutató tárlat bűne az volt, hogy egy dél-koreai "vigasznő" szobrát is kiállították, mert a kurátor szerint a kérdésről az azt övező tabuk miatt nem lehet szabadon beszélni Japánban. (A szobor eleve visszatérő, jelképes eleme a viszálynak, pár éve Szöulban a japán nagykövetség épülete elé, majd nemrég a puszani japán konzulátus elé helyeztek el hasonló szobrokat, ami miatt 2017-ben Japán visszahívta dél-koreai nagykövetét). Ebből aztán hatalmas politikai botrány lett, nacionalista politikusok és szószólók a japán nép közpénzen való gyalázásának nevezték a dolgot, és egy terrorfenyegetés miatt a szervezők végül le is zárták a kiállítást.

    Bár az ügy augusztus elején robbant ki, azóta is mindennapos szereplője a japán sajtó véleményszekcióinak, a napokban például valaki azt elemezte, hogy a kiállítás végső soron elérte-e célját azzal, hogy bezáratták, vagy a szervezők szimplán gyávák voltak, hogy engedtek a nyomásnak, esetleg pusztán a nagojai polgármester önös céljai (illetve a polgármester és a prefektúra kormányzója közötti rivalizálás) vezettek a végkifejlethez.

  • Van az úgy, hogy az ember egészen elégedett az életével. Amikor nincs különösebb problémája, egészségügyileg, lelkileg, anyagilag is okésan állnak a dolgai. Ilyenkor lehet leginkább rádöbbenni arra, hogy a legtöbben mennyire hétköznapi életet élünk. Ilyenkor emlékeztet az univerzum minket, mindennapi embereket arra, hogy csak átlagos, unalmas senkik vagyunk, akik eltörpülnek azokhoz képest, akik igazán nagy sikereket érnek el. Olyan sikereket, amiket mi sosem fogunk.

    Én a leggyakrabban a huszonpáréves élsportolók láttán szoktam ezt érezni, akik a fizikai teljesítményükkel leverik az egész világot valamiben, miközben a legtöbben (én) már attól kikészülünk, ha elromlik a lift, és fel kell gyalogolni a negyedik emeletre. Amikor ez velem történik, általában már a harmadik emeleten olyan hangokat adok ki, mintha én lennék a náthás Darth Vader. Az élsportoló gyerekek meg világrekordokat döntenek, és utána a sem a nyüszítő tüdejüket hallgatják, hanem azt, hogy értük szól a Himnusz. Vagy ott van a Greta Thunberg. Egy kamaszlány, aki lógott a középsuliból, aztán sztár lett. Amikor én lógtam a suliból, intőt kaptam.

    A Szabó Benedeknek van egy száma, amiben azt énekli, hogy "úgy utálom, ha felteszem valamire az életem, aztán jön valaki, aki megcsinálja sokkal jobban, csak úgy mellékesen". Remek dal, ez a sor is nagyon találó, biztos rengetegen tudnak azonosulni vele. (Talán csak az tudja überelni, amikor egy másik számban azt énekli a Szabó Benedek, hogy "történtek velem dolgok, beszéltek hozzám emberek". Az is nagyon igaz.)

    De most ez a hír nem az élsportolókról, vagy a világ legügyesebb iskolakerülőjéről szól, hanem Marcelről. Arról a színészről, akinek megadatott, hogy két nagy szerepet is megkaparintson a pályafutása alatt. Miközben a legtöbben úgy éljük le az életünket, hogy egyszer sem leszünk se híresek, se igazán sikeresek, őt újra és újra megtalálja a hírnév.

    Pedig ő csak egy közönséges csuklyásmajom.

    Ő volt Ross Geller majma a Jóbarátokban. Most meg azt írja a Mashable, hogy ő alakítja majd az Y: Az utolsó férfi című sorozatban az egyik legfontosabb karaktert, az Ampersand nevű majmot.

    A pár hónapja már magyarul is kapható képregény alapján készülő sorozatot az FX tévécsatorna rendelte be, ott lehet majd találkozni Marcellel. Aki egyébként nem is Marcel, csak a Jóbarátokban hívták annak, a polgári neve Katie az IMDB szerint, és nőstény, de kiváló érzékkel játszik el hím karaktereket, ahogy azt a híres szerepei is mutatják.

Rovatok