Index Vakbarát Hírportál

Eötvös Loránd nem csak egy egyetem

tegnap, 21:41 Módosítva: 2021.03.07 01:40
77

Eötvös Loránd korának nemcsak kiváló fizikusa volt (torziós inga), hanem tudományszervező, oktatáspolitikus, szenvedélyes hegymászó, lovas, kerékpáros és fotós is. Sokrétű érdeklődésének mozgatórugója a kíváncsiság volt. Élt és megélt, élményeit akkurátusan dokumentálta, ennek eredményeképpen bár nem köztudott,  több ezer fotográfia maradt tőle a hálás utókorra.

Eötvös a fényképre mint a megismerést segítő képalkotási eszközre tekintett, amely lehetőséget ad az emberiség nagyszerű teljesítményének dokumentálására. Felvételein egyaránt tetten érhető a precizitás, a tudományos attitűd és a remek kompozíció.

Kameráján keresztül képet kapunk a XIX. század végi Budapestről. Nyomon követhetjük a tudomány és technika vívmányait, a fejlődő, hidat építő, közlekedő fővárost, amely dinamikusan épül be lakóházakkal, gyárakkal, kikötőkkel. Miközben madártávlatból kirajzolódik egy lüktető, szélsebesen fejlődő város képe, Eötvös a mikrovilágában is elidőz, hisz lencsevégre kapja az utcát, annak közlekedési eszközeit, lakóit, ugyanakkor megörökíti a polgári létforma részét, a ráérős sétákat, az állatkerti vizitálásokat. 

Eötvös Loránd, 1848–1919
Eötvös Loránd, 1848–1919

Eötvös tudós emberként szívesen kísérletezett a fényképezőgép és a technika adta lehetőségekkel. Örömmel készített sztereóképet, ami a kor meghatározó technikájaként alkalmas volt arra, hogy térhatást csempésszen a kétdimenziós fotográfiába. Az osztott képek a válogatásban azért is érdekesek, mert ezeket két felvevőgéppel vagy olykor két összehangolt objektívet magában rejtő egyetlen sztereó fényképezőgéppel készítette, valódi dimenziókat tárva ezzel a néző elé.

A teljesítmény azért is bámulatos, mert Eötvösről azt feltételezi, hogy komoly technikát és súlyos terhet cipelt. Kellett ugye maga a gép vagy gépek, egy táska a törékeny üveglemezeknek, illetve egy állvány. Mindehhez kellett továbbá erő, türelem és némi segítség is, hogy elkészülhessenek ezek a korabeli streetfotók, amelyekben tulajdonképpen semmi különös nincs. Sétáló attitűddel készültek, mai szemmel nézve mégis izgalmas kordokumentumnak számítanak. 

(Eötvös Loránd fotói a Városháza Kiadó Csak képek sorozatában jelentek meg. A képeket a cikk elkészítéséhez a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum bocsátotta a szerkesztők rendelkezésére. A cikk a könyv szövege alapján készült).

Tekintse meg a további képeinket

Budapest – kalandpark

február 27., 20:00 Módosítva: 2021.02.28 21:32
153

Varga Benedek Budapesten talált rá a streetfotóra, amikor az egyetemi tanulmányai miatt Pápáról a fővárosba költözött 2012-ben. Fotóin a mindennapi embereket és a mindennapi helyzeteket ábrázolja, azt, ami csak úgy megtörténik”, miközben az utcákat rója, akár a munkahelyére, akár vásárolni indul. A konceptuális fotó távol áll tőle, képei elkapott pillanatokat örökítenek meg, fotóin nem láthatunk megrendezett jeleneteket.

Eleinte Kálló Péter képei voltak rá nagy hatással, majd a 2011-ben megrendezett André Kertész-kiállítást követően kezdett tudatosan foglalkozni a streetfotózással. Kertész kortársaitól, a hazai streetfotó megalapozóinak tekinthető Benkő Imre vagy Szilágyi Lenke munkásságától a 12 fotóst összefogó BPSPC-ig (Budapest Street Photography Collective) egyenes út vezetett számára.

Varga szoftverfejlesztőként dolgozik, így a fotózás megmaradhatott csak és kizárólag örömfotózásnak, mellyel azokat a pillanatokat hozza közel nézőihez, amik mellett jó esetben elsétálunk. Képeit nem manipulálja, a kiemelt pillanatot a hétköznapok történéseiben keresi és találja meg, közelebb hozva minket, nézőket is a jelenlét tudatosabb megéléséhez. A mindennapok rohanásából kilépve rácsodálkozhatunk arra a valóságra, ami körülvesz minket ebben a hol nyüzsgő, hol kihalt városban.

„A fotográfus képei – a metrókocsi plafonját bámuló gyermek naiv kíváncsiságához foghatóan – megragadják képzeletünket, lapozgatva őket spontán emlékezésre, történetmesélésre késztetnek. Városi életünk nagy részét ilyen köztereken, köztes tereken töltjük, emberek között, magányosan. A streetfotós érzékeny pillanatfelvételei ezekre a budapesti nagyvárosi terekre irányítják a figyelmet. Van-e tipikusan pesti vagy budai ember? Milyen titkaik vannak a budapestieknek? – megannyi feltoluló kérdés, amelyre az utcát járó és azt megfigyelő fotográfustól kaphatunk válaszokat. Varga Benedek szerint a budapesti bizakodó, kedves és barátságos. Talán életkorából és tapasztalatából fakadóan a fényképész az örömteli, boldog, reményteli pillanatokat keresi és örökíti meg” – írja róla Uhl Gabriella a Városháza Kiadónál a Csak képek sorozatban tavaly megjelent kötet előszavában.

Tekintse meg a további képeinket

A légszennyezettség és a szegénység kéz a kézben jár

február 20., 21:26 Módosítva: 2021.02.22 06:10
707
Az Európai Bíróság a napokban elmarasztalta Magyarországot a levegő szennyezettsége miatt. A környezetszennyezés és a szegénység kéz a kézben jár: sokan azzal fűtenek, amit találnak a környezetükben.

Az elmúlt évtizedben a Sajó völgyében – ahogy más területeken is – a légszennyezettség mértéke meghaladta a határértékeket. A uniós bíróság ezért pénzügyi szankciókat helyezett kilátásba.

A döntést Vivian Loonela, az Európai Bizottság szóvivője szerint „ébresztőnek” kell tekinteni. A magyar kormány egyelőre nem reagált az ügyben.

Bár Magyarország csökkentette szén-dioxid-kibocsátását az elmúlt évtizedekben, és nem a legrosszabb e tekintetben Európában, mégis magas a légszennyezettség mértéke. Környezetvédők szerint a szabályokat ritkán tartják be.

A tüzelhető anyagokat a legszegényebbek keresik az olyan kis települések közelében, mint például Sajónémeti. A régiót Európában a legszegényebbek között tartják számon: mióta a kommunista korszak nehézipara 30 évvel ezelőtt megszűnt, ezrek váltak munkanélkülivé.

(Cikkünket frissítettük, az okozott kellemetlenségért olvasóink és a Reuters hírügynökség elnézését kérjük.)

Tekintse meg a további képeinket

Cirkusz a függöny mögött

február 13., 21:28 Módosítva: 2021.02.14 18:05
56
Urbán Ádám Balogh Rudolf-díjas fotográfus több mint tíz éve kezdte el fényképezni a Fővárosi Nagycirkusz eseményeit. Fényképein a cirkusz hivatalos eseményein túl megjelennek az artisták hétköznapjai, a produkciók felépítése a díszletfestéstől a felkészülésen át a cirkuszi előadásokban szereplő állatok gondozásáig. Idén megjelenő kötete bepillantást enged a kulisszák mögé.

Urbán Ádám fotósorozata egészen új nézőpontokat kínál a cirkusz intézményével és a cirkuszművészettel kapcsolatban. A fotósorozat egyik legizgalmasabb jellemvonása a sokfélesége, ezáltal képes utat nyitni a különféle értelmezések és olvasatok előtt – kimozgatja a nézőt a befogadás hagyományos keretei közül. Pedig a cirkuszi befogadás eredendően egy perspektivikus élmény, amelyben a nézőpont, a nézői pozíció eleve rögzített.

Urbán Ádám képei kitágítják a perspektívát és felszabadítanak minket a narratíva kötöttségei alól, hiszen a cirkusz egyre inkább narratív műfaj, a többkötetes sikerregények, a nézettségi rekordokat döntő, folytatásos mozifilmek és sorozatok korában a cirkusz is belesimult a vonatkozó trendbe, és egyre inkább a történetmesélésen keresztül igyekszik újradefiniálni önmagát. Ezt a narratív héjat lehántva mutatja be egészen új megvilágításban, illetve fejezetenként más és más fénytörésben a cirkusz intézményét és a cirkuszi létezés különféle stációit a fotográfus-szerző.


Külön érdekessége a sorozatnak, hogy a fotográfus nem „csupán” dokumentál, hanem kalauzol is bennünket, hiszen a képeken érződik a bennfentesség kiváltsága és a jó értelemben vett részrehajlás, amellyel fotográfus a témájához viszonyul. Empátia és rajongás sugárzik minden egyes felvételből, így azok szubjektív naplóként, egy láthatatlan társulati tag vizuális tanulságtételeként is értelmezhetőek. A fellépők, a cirkuszcsinálók pedig nem pusztán tárgyai, de hősei is a képeknek, és a szóhasználat itt nem véletlen, mivel gyakran látunk heroikus erőfeszítéseket, a hősiesség pózába merevedő artistát, vagy az apró, félreeső szeparé homályában emberfeletti koncentrációval készülő fellépőt – mintha egy képregényfilm szuperhőscastingján járnánk.

Pedig a magasztos pillanatok itt bőven megférnek a felkészülés, az intimitás, az összpontosítás, az összeomlás és a fellélegzés pillanataival. A cirkuszi történéseknek ez a sokszínűsége, a bemutatott cirkuszi világnak ez a páratlan gazdagsága teszi igazán bámulatossá a fotósorozatot, amelynek – a benne szereplő képek saját jogon kivívott esztétikai értékén túl – a dokumentumértéke is felbecsülhetetlen  írja Szerényi Tamás a kötet előszavában.

Tekintse meg a további képeinket

Lehetetlen elkapások, centiken múló bajnoki cím

február 6., 21:55 Módosítva: 2021.02.07 14:30
14
Hétfő hajnalban zárul a tengerentúli profi amerikaifutball-bajnokság (NFL) 2020–2021-es idénye. A Tampa Bay Buccaneers–Kansas City Chiefs-találkozó előtt ezúttal az elmúlt tíz Super Bowl legérdekesebb/leglátványosabb jeleneteit mutatjuk be.
Tekintse meg a további képeinket

Kiuta Kumagai, a tízéves szumózseni

január 30., 22:00 Módosítva: 2021.01.31 08:35
23

A szumóban, ebben a hagyományos japán sportágban nem mindegy, hány kilós az ember. A ringben súlyt emelő fiatal növendékek közül kitűnik tehetségével a tízéves Kiuta Kumagai. A fiú 85 kiló, pontosan kétszer annyit nyom, mint a kortársai, és annyira jó, hogy a nála öt-hat évvel idősebb szumósokat is legyőzi.

Kiuta tavaly megnyerte a tíz éven aluliak világbajnokságát, menet közben olyan távoli országok szumósait is legyőzve, mint az Egyesült Államok és Ukrajna. Apja által összeállított gyilkos edzésprogramját elolvasni is fárasztó. Heti hat napot edz, vagy a helyi szumóklubban, vagy otthon súlyt emel. Emellett úszik és atlétizál is, hogy a ruganyosságát, hajlékonyságát és a robbanékonyságát fejlessze, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy szumóbajnok legyen.  Kiuta azóta edzi magát, amióta apja benevezte a még óvodáskorú kisfiút egy szumóversenyre.

Nem tanítottam neki semmit, sok mindent ösztönösen tudott”, mondja Taiszuke, az apa, aki maga is szumóversenyző volt. „Igenis van olyan, hogy szumótehetség, és neki ez megvan. Megnyerte élete első versenyét, ebből gondolom, hogy különleges a srác.”

Kiuta szégyellős, visszahúzódó, szűkszavú fiú. Hogy mi motiválja? „Klassz dolog legyőzni a nálam idősebbeket!”

Tekintse meg a további képeinket

Zűrállomás

január 23., 22:03 Módosítva: 2021.01.24 20:58
206
„Ez a város egy távoli bolygó, itt élni nem rossz és itt élni nem jó, osztályon felüli elmeosztály, a félelem bére csak ennyi, a legjobból a legtöbb kell, de ez is jobb, mint a semmi...” Molnár Zoltán az Európa Kiadótól vett mottóval indítja kötetét, melyben az elmúlt harminc év alatt Budapestről készült fotóit mutatja be.

Molnár Zoltán a nagyapjától örökölt fényképezővel kezdett fotózni a kisképző diákjaként, majd az Iparművészeti Főiskolán tanult tovább, ahol Benkő Imre tanítványa volt. Mestere hatására a dokumentarista fotográfia felé fordult, harminc éve fotózza Budapestet „alulnézetből”. Az elesett, kiszolgáltatott embereket megörökítve szeretné úgy bemutatni a várost, mintha az egy távoli bolygó lenne.

A megújuló Budapest díszleteit kerülve Józsefváros vagy Csepel szolgál a képei háttereként. Málló vakolatú házak, kibelezett autóroncs, száradó tréningnadrágok egy bérház udvarán. És a harminc éve változatlan környezetben élő emberek mindennapjai. Ez az, ami Molnárt foglalkoztatja.

„Be-benéz elfelejtett helyek, elfelejtett szívek mélyére. Józsefváros rendetlen, romos udvaraira, a Keleti pályaudvar kietlen csarnokában a kényszerű vagy választott, várt utazásra indulók szokásait kémlelve. Aluljárók, elfeledett gyártelepek roncsai között lézengőket fotografál. Közparkokban olcsó szórakozást remélő, önmagukat elengedő, pihenő emberekre talál rá kamerája. Kedveskedő összebújás és idegenség vibrál az egymást követő fotókon, mert minden passzivitásában, lomha vagy kényszeredett várakozásában ott van a lüktetés, a város zaja, pörgése, amely évszázadok óta folyamatosan felforgatja lakói életét, élni, túlélni hagyja, és segíti a város közösségét” – írja róla Uhl Gabriella művészettörténész a Városháza Kiadónál tavaly megjelent kötet előszavában.

Tekintse meg a további képeinket

Joe Biden: rozsdaövezetből az elnöki székig

január 16., 19:52 Módosítva: 2021.01.18 06:30
252

Joe Bident 2020. november 3-án választották meg az Egyesült Államok 46. elnökének, és ha minden jól megy, a 78 éves veterán politikust január 20-án iktatják be hivatalába fokozott biztonsági intézkedések mellett. A választási eredményt ugyanis Donald Trump távozó elnök mindvégig vitatta, ami egészen odáig fajult, hogy január 6-án hívei megrohamozták az amerikai törvényhozásnak otthont adó Capitoliumot. De ki is az a Joe Biden, aki életének telén kerül az Egyesült Államok elnöki székébe, és válik a világ legnagyobb hatalmú emberévé?

Joseph Robinette Biden Jr. néven látott napvilágot 1942-ben a korábban szénbányász pennsylvaniai Scranton városában, bár tizenhárom éves korában elköltözött családjával a szomszédos Delaware államba. Ettől függetlenül gyakran azonosította magát a munkásosztállyal, utalva szénbányászcsaládi hátterére, hogy szimpátiát szerezzen a kétkezű munkások körében.

Harmincévesen került a nagybetűs politikába: 1972-ben megnyerte Delaware állam szenátusi választását, mandátumát pedig hatszor hosszabbították meg 36 éven keresztül. Hivatalba lépésével be is került a szenátus külügyi bizottságába, és aktívan részt vett az amerikai külpolitika formálásában. Pályafutása során több tucat országban járt, és legalább hatvan külföldi vezetővel és közjogi méltósággal találkozott.

A demokrata színekben politizáló Biden a mindenkivel kiegyező szenátor hírében állt, s bár magát liberálisként határozta meg, megtalálta a hangot republikánus kollégáival a törvények elfogadásának érdekében. Számos társadalmi kérdésben nemegyszer konzervatív, szegregációt támogató álláspontot képviselt főként a kisebbségek kárára: 1974-ben az állami iskolák deszegregációja ellen foglalt állást, 1984-ben támogatta a marihuánafogyasztás büntethetőségének szigorítását. Ugyanez az ellentmondás igaz külügyi tevékenységére is: ellenezte az öbölháborút, egy évtizeddel később viszont támogatta Afganisztán és Irak invázióját.

Mindezek ellenére karrierje során sikeresen megtartotta a becsületes, családcentrikus és szavahihető politikus szerepét. Hosszas politikai tapasztalata és a konszenzusteremtési képessége miatt választották a demokraták 2020-as elnökjelöltjükké, akinek személyével azt üzenték, hogy visszatérnek a normalitáshoz Donald Trump elnöksége után.

Tekintse meg a további képeinket

Ahol a vírus miatt sem csorbult a szabadság

január 9., 21:53 Módosítva: 2021.01.10 17:36
299

Ha nem lenne kötelező maszkot viselni a tömegközlekedésen, fel sem tűnne, hogy világjárvány van – mondja el az Indexnek a Tajvanon élő Pánszky Márk. Az angoltanárként is dolgozó magyar fotós tizenöt éve él a kelet-ázsiai szigetországban, ahol a koronavírussal sújtotta tavalyi évet is dokumentálta. Tajvan 2020-ban azzal vált különösen érdekes országgá, hogy a járványt nemcsak eredményesen, de kivételesen humánusan is kezelte. Pánszky Márk fotóiból is egy zavarba ejtően normális társadalom pillanatai köszönnek vissza: az emberek vallási fesztiválon vagy épp pride felvonuláson ünnepelnek, parkokban, tengerparton sétálnak szeretteikkel. 

A járványkezelés három szempontból is sikeres volt. Egyrészt alacsonyan maradtak a fertőzési és halálozási statisztikák: összesen 812 esetet regisztráltak, a hivatalos adatok szerint hét ember vesztette életét a járvány alatt. Megúszta a válságot a gazdaság, még annak ellenére is, hogy a világgazdaság összeomlott. Harmadrészt pedig a vírusnak minimális hatása volt a hétköznapokra” – folytatja Pánszky Márk. Saját állampolgárait ugyanis alig korlátozta a kormány. Márciusban meghosszabbították a tanintézményekben a téli szünetet, szilveszteréjjel pedig limitálták az ikonikus tajpeji 101 felhőkarcolónál szervezett, tűzijátékkal egybekötött tömegrendezvényt. De a boltok és a szolgáltatók, mint a fodrászok, konditermek, éttermek gyakorlatilag zavartalanul, egész évben nyitva tarthattak.

A siker titka mindenekelőtt a közelgő válságra adott, villámgyors reakció volt. Tajvan elsők között ismerte fel a koronavírusban rejlő fenyegetést, először a Kínából, majd a járvány terjedésével a világ többi részéről érkezők beutazását korlátozták a hatóságok. A külföldről érkezőkre két hét elzárás vár, ez azonban a világ többi részén megszokott házi karanténnál jóval szigorúbb. „A repülőtérről egy külön erre a célra kialakított karanténtaxi szállítja az embert a járványügyi elzárásra kijelölt helyre, ahol két hétig megfigyelés alatt áll” – folytatja a magyar fotós. A hatóságok alaposak voltak a kontaktuskutatásban is. Panszky Márk elmondja, nem önként letölthető alkalmazásokkal követték nyomon a vírus terjedését, a külföldről beutazókat mobiltelefonjuk cellainformációja alapján azonosították. Illetve megkönnyítette a tajvaniak életét a társadalmi szokássá vált közösségi távolságtartás. Az ázsiai nép, részben a SARS-járvány miatt, nem erőlteti az Európában megszokott üdvözlési formákat, ugyanakkor amint megjelent a vírus, azonnal hordani kezdték maszkjaikat. 

Tekintse meg a további képeinket

Ezt inkább ne nevezzük sportéletnek

2020. december 28., 21:57 Módosítva: 2020.12.29 13:54
44
Az immár egy éve terjedő koronavírus-járvány nagy hatással volt a sportéletre is. Egyebek mellett a labdarúgó-Európa-bajnokságot és a tokiói olimpiát is egy évvel elhalasztották, versenyeket töröltek, a mérkőzéseket üres lelátók előtt rendezik. Több sportrendezvény azonban szigorú intézkedések mellett folytatódott.

Márciusban kezdtek bevezetni jelentős korlátozásokat a nemzetközi sportéletben: előbb csak mérsékelték a nézők számát, majd fokozatosan zárt kapussá tették a mérkőzéseket több sportágban.

A bizonytalanságra való tekintettel versenyeket halasztottak el: a márciusban rajtoló Formula–1-es idény júliusban indult, a háromhetes országúti kerékpáros körversenyeket őszre halasztották, a Nemzetközi Teniszszövetség (ITF) 900 viadalt írt ki új időpontban. Az amerikai major ligák rájátszását félbeszakították, majd egy úgynevezett buborékban fejezték be, a labdarúgó Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszát is augusztusban pótolták.

Voltak olyan sportágak is, amelyek a versenyek törlése mellett döntöttek:

  • a második világháború óta először nem rendeztek tenisztornát Wimbledonban,
  • elmaradtak a 2020-as felnőtt jégkorong-világbajnokságok,
  • nem rendezték meg az egyik legnagyobb érdeklődésre számot tartó e-sport-versenyt, a Fortnite-világbajnokságot,
  • 1945 óta először elmaradt az amerikai nemzeti betűzőverseny.

Szigorú járványügyi előírások és intézkedések mellett azonban több sportágban folytatódtak/újraindultak a versenyek. A maszkviselés és fertőtlenítés a sportban is mindennapossá vált, az üres lelátók azonban máig szokatlan látványt nyújtanak. Alábbi galériánkban bemutatjuk, hogyan alkalmazkodott a sportvilág a koronavírus-járványhoz.

Tekintse meg a további képeinket

Így fotóztunk mi

2020. december 26., 21:54 Módosítva: 2020.12.27 19:42
52
Tekintse meg a további képeinket

Extravagáns hangdóm a Ligetben

2020. december 19., 23:35 Módosítva: 2020.12.21 06:25
442

„Amikor leültünk eldönteni, hogy a több kiírás közül melyikre adjunk be pályázatot, nem volt kérdés, hogy a Magyar Zene Háza a legnagyobb kihívás. Egyrészt tisztában vagyok vele, hogy a zene fontos kulturális exportcikk Magyarországon, másrészt vonzott, hogy egy park belsejébe, a fák közé építhetek.” (Sou Fujimoto, az épületet megtervező világhírű japán építész.)

A tervek szerint 2021 decemberében adják át a Liget Budapest Projekt keretében épülő Magyar Zene Házát. Az épület terveit Sou Fujimoto japán sztárépítész készítette, aki a kivitelezés során is folyamatosan figyelemmel kíséri a munkálatokat. Amíg a vírushelyzet engedte, havonta Budapestre repült. Mióta a pandémia miatt mindenütt szigorodtak a szabályozások, interneten követi a ház fejlődését.

A Magyar Zene Háza multifunkcionális intézmény lesz. Fontos része az állandó kiállítás, amely az európai zenetörténetet foglalja össze, kiemelve a magyar vonatkozásokat. Az interaktív, legmodernebb múzeumi elveket követő állandó kiállítás mellett egy szintén nagy méretű, ideiglenes tárlatok befogadására vagy rendezésére alkalmas tér kapott helyet. Az épület külső formái és belső terei önmagukban is különleges látványosságot jelentenek.

A kulturális kínálat egy szabadtéri és két beltéri koncerthelyiséggel, könnyűzenei tematikájú könyvtárral, a Liget felé nyitott kávézóval és a legmodernebb technikával ellátott, háromszázhatvan fokos zenei és vizuális élményt nyújtó Hangdómmal értékes programokat ígér. 

Tekintse meg a további képeinket

Grúz nomádok végveszélyben

2020. december 12., 22:12 Módosítva: 2020.12.13 22:22
382

Natela Grigalashvilli mindig is arról álmodott, hogy egyszer operatőr lesz. Fotózni is azért kezdett el tanulni, hogy közelebb kerüljön e céljához. Aztán – ahogy az lenni szokott – a kényszerű lépcsőfoknak szánt fotóriporterkedésből végül szerelem lett.

Ma már ezzel és csak ezzel foglalkozik. Mégpedig igaz szenvedéllyel.

Natela Grigalashwili
Natela Grigalashwili
Fotó: Nina Baidauri

Az alábbi sorozat Adzsariában készült, messze a civilizáció zajától. Az ott élők afféle modern kori nomádok, akik őrzik még a hagyományaikat, ám ez egyre nehezebben megy nekik. Félő, sőt, valószínű, hogy egyedi kultúrájuk hamarosan teljes feledésbe merül. 

Natela Grigalashvilli mégis megpróbálta megörökíteni a megőrizhetetlent. 

Tekintse meg a további képeinket

Az üveges tekintetű Télapók éve

2020. december 5., 21:54 Módosítva: 2020.12.07 06:31
0

A koronavírus-járvány beszűkítette a lehetőségeket. Színház, mozi, gyülekezés, étterem, koncert, érintkezés nincs, a maszk mögül pedig nem ugyanolyan a világ. A karácsonyvárás adott, a szabályok lazulásáról ma még nem tudunk semmit.

A bizonytalanság, a tél, a korai sötétség, a bezártság nem ágyaz meg a jókedvnek, de az advent a reménykedés időszaka. A karácsonyi dekorálás, a sütés-főzés lehetősége elfoglaltságot ad, a fénnyel dekorált utcák némileg elterelik a figyelmet a jócskán lekorlátozott mindennapokról.

De hogy ez az advent nem az az advent, amire vágyunk, azt az ünnepváró fotóválogatásunk is hitelt érdemlően bizonyítja.

Tekintse meg a további képeinket

Eiffel Műhelyház a kulisszák mögött

2020. november 28., 22:04 Módosítva: 2020.12.01 07:50
0

1884–86-ban épült fel a magyar vasúttörténet európai viszonylatban is párját ritkító legnagyobb csarnokrendszere, az Északi Járműjavító, amely több éven át tartó átalakítást és felújítást követően 2020-tól a Magyar Állami Operaház új logisztikai és művészeti központjának ad otthont. A színpadokon, játéktereken kívül itt található az Opera próba-, gyártó- és raktárközpontja, ide költözött az intézmény kilenc gyártóüzeme, összes díszlete, jelmeze és kelléke is.

Az épület a nagyközönség előtt bezárni kényszerült még azelőtt, hogy igazán megnyithatott volna. Kollégánk, Trenka Attila, az Index fotográfusa azonban bejutott a kulisszák mögé, és kameráján keresztül egy olyan izgalmas világba kalauzolja az olvasókat, amit akkor sem láthatnának, ha az épület történetesen fogadna vendégeket.

A mostanihoz hasonló programínséges időkben minden morzsának örülhetünk, ami arról tudósít, hogy áll össze egy olyan monumentális darab, mint, mondjuk, a Diótörő, ami, ha az élet éppen a rendes kerékvágásban folyna, már most látható lenne a színpadon. 

Tekintse meg a további képeinket

2020, ahogy a Reuters látta

2020. november 21., 21:52 Módosítva: 2020.11.22 13:44
193

Ahogy közeledünk az év végéhez, úgy sokasodnak a visszatekintések. A londoni székhelyű hírügynökség, a Reuters már most előrukkolt 2020-as képválogatásával, jóllehet még megannyi el nem lőtt képkocka kerülhetne bele a gyűjtésbe. Ettől persze 6 héttel az évzárás előtt is nagyon erős az anyag, melyet az ügynökség fotóriporterei készítettek az év legfontosabb eseményeiről, és amibe pár hétköznapi pillanatot is vegyítettünk.

Tekintse meg a további képeinket

Az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény

2020. november 14., 21:55 Módosítva: 2020.11.15 21:57
277

40 nap – 40 kép

A karantén szó eredetileg a 14. századi „quaranta” giorni olasz kifejezésből ered, ami a hajók és a hajózó személyzet 40 napos elszigeteltségét jelentette, mielőtt beléptek volna a velencei kikötőbe, ugyanis ennyi idő alatt derült ki, van-e ragályos beteg a hajón.

A karantén, mint a börtön is, egyfajta kívülről ránk kényszerített nyomás, hogy megfosztva szabadságunktól valamiféle túlélési stratégiát dolgozzunk ki – mondja Birtalan Zsolt fotográfus. Szerinte az ágyhoz kötött betegség is hasonló. Van, aki teret enged a csüggedésnek, inproduktív állapotba kerül, és kivár, próbál túlélni, van, aki használja ezt az állapotot, és keres valamit, ami kitölti az időt. A nyugodt szemlélődés, megfigyelés ilyesmi, hiszen a karanténban erre van tér és idő is.

Ebben az időszakban újabb tapasztalatokat szerezhetünk magunkról, a külvilághoz, illetve másokhoz való viszonyunkról. Az összezártság, a monotonitás egyfajta meditatív állapotot is a felszínre hozhat. Érzékeink kiélesednek, minden más fénytörésbe kerülhet. Megpróbálhatjuk, hogy a legjobbat hozzuk ki ebből a nehéz helyzetből, hiszen kelet-európaiként az ilyesmiben van  gyakorlatunk.

Esterházy Péter írja nagyon találóan: „Közép-európaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.” E sorok igen aktuálissá váltak március óta – véli a fotográfus.

Talán a sors fintora, hogy Birtalan Zsolt karanténról szóló kiállítása a megnyitás után pár nappal be is zárt az Artphoto Galériában. A fotók a karanténszabályok szigorodása miatt jelenleg az online térben, egy részük pedig itt, az Index Nagykép sorozatában tekinthetők meg. A kiállítás a karanténszabályok enyhülése után újra kinyit.

Tekintse meg a további képeinket

Kutyaszánnal Isten felé

2020. november 7., 22:01 Módosítva: 2020.11.08 15:43
322

„Szeretem a kutyákat, témáimban gyakran ember és természet kapcsolatát keresem. Szívesen járok és visszajárok Erdélybe egy-egy sorozatért. Talán, mert nekem is itt vannak a gyökereim, ezért tudok a helyszínen felszabadultan alkotni” – mondja Végh László, aki a héten kiérdemelte a fiatal, 35 év alatti fotográfusoknak kiírt Hemző Károly-díjat.

Tekintse meg a további képeinket

Megvannak az Év természetfotósai

2020. november 3., 18:30 Módosítva: 2020.11.04 18:42
4415
28. alkalommal írta ki a naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetsége Magyarország és Közép-Európa legrangosabb természetfotós pályázatát. A „Lenergy – Az Év Természetfotósa 2020” nevű pályázatra 4114 pályamű érkezett. A díjakat 2020. november 3-án 18.30-kor online díjátadó keretében adták át, a Magyar Természettudományi Múzeumban pedig megnyílt a pályázat legjobb képeiből rendezett kiállítás, és bemutatták a döntőbe jutott fotókból összeállított, Az év természetfotói – Magyarország 2020 című kötetet is, amely az idén is két nyelven, magyarul és angolul jelent meg az Alexandra Kiadó gondozásában.
  • 2020-ban „Az év természetfotósa” címet Potyó Imre nyerte, akinek nem kevesebb mint 9 képe szerepel a legjobbak között.
  • Pintér Csaba Légivadász c. képe nyerte meg „Az év természetfotója 2020-ban” címet egy szenzációs „akciófotóval”, egy zsákmányoló karvalyt ábrázoló képével.
  • Az idén is Koncz-Bisztricz Tamás lett „Az év ifjú természetfotósa” egy igen meggyőző portfólióval. De meg kell említeni Sztrehárszki Lili nevét is, aki egy felettébb szellemes képpel nyerte meg az ifi kategóriát.

Válogatásunk a legjobb felvételekkel próbálja megmutatni azt, milyen csodálatos hely Magyarország és úgy en bloc a Föld nevű bolygó.

Tekintse meg a további képeinket

Turisták nélkül a vonuló darvaké a Hortobágy

2020. október 31., 22:09 Módosítva: 2020.11.02 11:57
2751
Évek óta rendszeres látogatója vagyok a Hortobágynak. Nemcsak azért, mert – bár már nem él itt rokonom – innen származom, és itt töltöttem a kisgyermekkorom, hanem mert lenyűgöz az a sok természeti szépség és látnivaló, ami itt található. Főztem már slambucot (hagyományos hajdúsági pásztorétel, melynek különleges összetevője az avas szalonna) a csikósokkal a pusztán, fotóztam szürkemarhagulyákat, naplementében vágtázó lovakat, végeláthatatlan halastavakat, próbáltam megannyiszor lekenyerezni a Hortobágyi Madárkórház legendás hollóját, Negrót, hogy nekem is mutassa be tudományát, és mondja szépen: „Szevasz, Negró.” Jártam itt hóesésben, tavasszal, nyáron, ősszel.

Darvakat azonban most próbáltam először lencsevégre kapni. Pedig híres és jellegzetes lakói ők a pusztának: szeptemberben érkeznek Finnországból, és néhány hónapot maradnak, mielőtt továbbutaznának Afrika felé. Napközben a Nádudvar melletti tarlókon eszegetnek, az éjszakákat pedig a tavakon töltik, jellemzően a hortobágyi halastavakon, ahol rejtett lesekből meg is lehet figyelni őket. Ilyenkor, az őszi időszakban csapatostól jönnek meglesni őket a madarak szerelmesei a világ minden tájáról, Ausztráliától Chilén és Kanadán át Európáig.

Az idén azonban üres a Hortobágy, a pandémia miatt elmaradtak a turisták. És a természet mintha tudná ezt: most másképp alakult minden. Sem az időjárás, sem a madarak mozgása nem kedvez a megfigyelésüknek. Akkora a sár, hogy a darvak számlálásával megbízott természetvédelmi járőr sem tud terepjárójával bejutni a Kondás-tóig, a szokásos éjszakázóhelyükig, hogy megszámolja őket. És egyébként is, az érkezésük után valahova eltűnt vagy 25 ezer madár, a jó ég tudja, hova. Talán továbbmentek, talán máshol éjszakáznak. A lényeg, hogy nincs az a többmilliós madártömeg a tónál, ami eddig volt.

S ha lenne is, szinte semmit nem lehet látni a hajnali ködben.

Ezt meg is tapasztaltam az első hajnalon.

Hallottam őket. Hajnali 5 óra volt, még a nap sem kelt fel, én már ott várakoztam Balmazújváros mellett, a Magdolna-érnél. Talán ha közelebb mentem volna, előbukkantak volna a szürke madarak az ötméteres ködben. Talán. Nem próbáltam ki, azt sem láttam, hová lépek.

Délutánra felszállt a köd, és végre megláttam őket. A nemrég learatott kukoricaföldön ezrével álltak, és kecsesen lépdeltek eleség után kutatva. Odébb fiatal hímek kakaskodtak hatalmas szárnycsapásokkal, majd az egész csapat szárnyra kapott, ahogy megláttak. Hiába, nem könnyű a természetfotósok élete...
Este a 33-as út mellett egy magaslesen már tiszta időben láthattam, ahogy a szállásuk felé tartottak. A háttérben szürkemarhák legeltek, rendezni sem lehetett volna jobban a látképet.

Másnap ismét útra keltem, most másodmagammal: a Hortobágy nemrég kitüntetett fotósával, Derencsényi István barátommal. Ismét szerencsénk volt: a reggel gyönyörű fényekkel ajándékozta meg a korán kelőket – köztük minket –, s a darvak, csakúgy, mint a ködben, most is elindultak élelmet keresni a tarlók felé. Van, ami nem változik: nekik ez a feladatuk, hízniuk kell, hogy bírják a hosszú utat Afrika felé. Mi is tettük a magunk dolgát, szorgalmasan fényképeztük őket.

Tekintse meg a további képeinket

Koalamentő akció indul!

2020. október 24., 21:55 Módosítva: 2021.01.04 09:57
136
Az erdőtüzek, fertőzések, szárazság, fakitermelés és az élőhelyek beszűkülése egyre jobban fenyegeti a koalák életben maradását. Az ausztrál kormány egy hivatalos jelentése szerint a nemzeti jelképnek tekintett állatok 2050-re teljesen kihalhatnak az ország legnépesebb államában, Új-Dél-Walesben.

2020 elején erdőtüzek pusztították el az UNESCO-világörökség részét képező Blue Mountains területének 80 százalékát, ezzel mintegy ötezer koala halálát okozva.

Mintegy 11,2 millió hektárnyi erdő vált a lángok martalékává. Az ökológiai tragédia belpolitikai feszültséggé alakult: az ausztrál kormány törvényben készül megtiltani az újabb élőhelyek elvételét.

A veszélyeztetett állatokat olyan önkéntes szervezetek mentik, mint a Vadvilág Információs, Mentő és Ismeretterjesztő Szolgálat (WIRES), a Science for Wildlife vagy a Blue Mountains Koala Project. A küzdelem nehéz, de nemes, pillantsunk be a színfalak mögé.

Tekintse meg a további képeinket

A bivalyos ember

Magyar Krónika
2020. október 19., 23:12 Módosítva: 2020.10.20 21:41
227
A mátrai bivalyok története 2014-ben kezdődött. Szalai Ferenc, nem tervezte, mégis bivalyos ember lett. Beléjük szeretett. Nem csoda, mert a marhafélék közül a házibivaly legbarátságosabb fajta. Hat éve egy véletlen folytán találkozott az első példányokkal. A találkozásból „kimentés” lett: felvásárolta az állatokat egy felszámolásból. Attól a naptól kereste a tökéletes helyet nekik, meg azt a közgazdasági értelmet, amely segíthet az állomány fenntartásában.
Tekintse meg a további képeinket

Itt repül a kismadár

2020. október 17., 21:54 Módosítva: 2020.10.18 23:54
0

Kőműves, nyílászáró-beszerelő, honvédségnél védelmi tartalékos, művelődésszervező, majd a Délmagyarnál fotóriporter. Török János egy OKJ-s képzésen sajátította el a fotózás alapjait 2012-ben, idén pedig már öt díjat hozott el a Magyar Sajtófotó Pályázat indulójaként.

Tekintse meg a további képeinket

A Don-kanyar pokla

2020. október 10., 22:19 Módosítva: 2020.10.31 22:26
1166

A Don-kanyar csatái a magyar hadtörténelem példátlanul szomorú eseményei közé tartoznak. Az ott harcolók kielégítő felszerelés, fegyverzet, ruházat híján, az időjárás viszontagságaitól szenvedve és egy lehetetlen feladat teljesítése közben ezerszám vesztek oda a kegyetlen orosz télben.

A második Mohácsként aposztrofált katasztrófa erősen foglalkoztatta és foglalkoztatja napjainkban is a közvéleményt. Annál is inkább, mert

a 2. magyar hagdsereg katonáinak 1943-tól kezdve évtizedekig hallgatniuk kellett arról, mi történt odakint.

1956 után jelentek meg az ott történtekről először feljegyzések, de előfordul, hogy mostanában is napvilágot lát egy-egy hitelt érdemlő adalék. Ilyen volt két éve Csáky Kálmán Egy 32-es baka a Donnál című kötete.

Tekintse meg a további képeinket

Egy süllyedő világ utolsó képkockái

2020. október 3., 21:52 Módosítva: 2020.10.05 13:33
5241

Egy süllyedőben lévő világ pillanatképeit merevíti ki Mohos Zsófia fotográfus Görbeország sorozatában. A képek Kisecseten, Magyarország északi részén, Nógrád megyében, azon belül is Palócföldön egy zsákfaluban készültek, amiről a helyiek gyakran azt mesélik, annyira eldugott, hogy még az oroszok sem találták meg a világháború idején.

„Kisgyerekként erős vágyat éreztem, hogy a jelen pillanatot kimerevítsem az utókor számára. Eleinte naplót írtam, majd tizenévesen fotózni kezdtem. Gyerekként sok időt töltöttem a nagymamám falujában, ahol már akkor egy süllyedő világ képe rajzolódott ki előttem.

Tornácos, elöl kétablakos parasztházak és egyre fogyatkozó dolgos, a kerttel, természettel harmóniában élő lakóikat figyeltem meg, akik tavaszonként kimeszeltek, kútból merték a vizet, viseletben mentek a misére, ráncolták a szoknyát, művelték a konyhakertet, tették a dolgukat egészen addig, amíg – ahogy ők mondják – vitte őket előre az akarat.

Az utolsó 5 évben vagyunk, amikor ezek a képek még elkészíthetők, mert sorra halnak ki az itt és így élő nénikék, s magukkal viszik a paraszti kultúrában rejlő ősi tudást, ami a szemünk előtt semmisül meg. Köztük dolgozva döbbentem rá, hogy hozzájuk képest szó szerint életképtelen vagyok.

Ezért is örülök, hogy ezt a sorozatot újabb képekkel gazdagíthatom, miután a Magyar Művészeti Akadémia Művészeti Ösztöndíját elnyertem, ami lehetővé teszi, hogy újabb nógrádi falvakat fotózzak. Újra csak arra tudok gondolni: sietni kell a megörökítéssel. Egyre kevesebben vannak, akiket még visz az akarat...”

Tekintse meg a további képeinket

Budapest szürreál

2020. szeptember 26., 21:53 Módosítva: 2020.10.08 11:26
495

Budapestnek nem a klasszikus arcát fürkészi Molnár Anna. Ő elsősorban terapeuta, és csak másodsorban fényképész, abból is inkább hobbifotós, igaz, a dolog esetében szenvedéllyé nőtte ki magát. Érdekelte, mitől lesz jó egy kép, ezért a titkot olyan nagynevű fotóművészektől próbálta ellesni, mint Mucsy Szilvia, Birtalan Zsolt vagy Vancsó Zoltán. 

Fontos dolgot tanultam tőlük: azt, hogy a fotózás egyfajta látásmód, mindenki máshogy lát, és hogy megtaláljuk önmagunkat, egyéni stílusunkat, az is egyfajta terápia, illetve önismereti út.

Anna, ha kategorizálni kell, streetfotós, de abból sem a klasszikus irányt viszi, ami eseményhez vagy személyekhez kötött, esetleg vicces tárgyú képeket szolgáltat a közönségnek. A város ismeretlen arcait fényképezi, kedveli a fény-árnyék játékát, az egyszerű és banális pillanatokat, vonzódik a tükröződő felületekhez, amiben széppé nemesül akár egy kirakatból visszatükröződő kőfeszület is.

Az utcát is hasonlóképpen próbálom megismerni, mint a hozzám érkező embereket a terápián. Számomra a fotózás meditációs állapot, az ember elhagy minden megítélést, elvárást, és csak hagyja, hogy hasson rá az utca a maga sokszínűségével, tükröződéseivel, árnyékaival és fényeivel, ezerarcú formájával, emberkavalkádjával vagy épp ürességével. És akkor van egy pillanat, amikor »kiemelkedik« a kép. 

Már elmúltam ötvenéves, amikor elkezdtem fotózni, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy sosem késő. Az ember ebben az életkorban jobban megtanul látni, nyitottabb lesz, olyan dolgokat is észrevesz, amiket korábban nem.” 

Tekintse meg a további képeinket

A kínai város, ami igazi esküvőiruha-nagyhatalom lett

2020. szeptember 20., 22:29 Módosítva: 2020.09.21 17:42
17

Ha sorra akarjuk venni, hogy a koronavírus-járvány milyen szektorokban okozott komolyabb veszteségeket, akkor az esküvői ipar is elég előkelő helyen szerepel, hiszen világszerte párok ezreinek kellett elhalasztani a házasságkötést vagy legalábbis a lagzit, mert a pandémia miatt tilos volt rendezvényeket tartani. Magyarországon a nyár elejétől fokozatosan feloldották a korlátozásokat, június közepétől a lakodalmat és az esküvői szertartást már vendéglátó- és szálláshelyen is meg lehet tartani.

Az esküvői ipar azonban még nem tért magához, jó példa erre Kelet-Kína egyik leggazdagabb városa, a Csiangszu tartományban található Szucsou.

A több mint 2500 éves történelemmel rendelkező város a Tang-dinasztia (i. u. 618–907) gazdasága a textiliparra (elsősorban a selyem és az arannyal átszőtt brokát gyártására) épült, a kommunista forradalom után pedig elindult az iparosítás. Szucsouban számos nagy számítástechnikai cég beszállítójának vannak gyárai, de sokak számára leginkább arról ismert, hogy a kézzel készült esküvői ruhák egyik legnagyobb exportőre. Kínában ez az ágazat 2014-ben még csak 923 milliárdos jüanos iparág volt, de 2018-ra 1,64 trilliós lett, és azt jósolták, hogy 2023-ra ez háromtrillióra nőtt volna, írja a Reuters.

Vuhantól 740 kilométerre található Szucsou, és miután január elején nyilvánosságra kerültek az első koronavírusos esetek, az egyre terjedő járvány gyorsan gátat szabott ennek a növekedésnek, hiszen hetekkel, hónapokkal később szinte minden ország bezárkózott, világszerte kijárási korlátozásokat vezettek be, illetve betiltották a rendezvényeket. Igaz, miután jelentősen visszaesett az új fertőzések száma, Kínában enyhítettek a korlátozásokon, de az esküvői iparban dolgozók szerint szerint a forgalom még mindig elmarad a szokásostól, mert aki mégis összeházasodik, az is inkább kisebb menyegzőben gondolkodik anyagi vagy egyéb megfontolásból.

Ennek ellenére néhány hete mégis megtartották Sanghajban az éves esküvőkiállítást, de szinte alig voltak látogatók, Szucsou ötemeletes esküvői bevásárlóközpontjában pedig csak lézengenek az érdeklődök, miközben ott sorakoznak szorosan egymás mellett a vállfákon a szebbnél szebb ruhák, amelyeket senki nem vesz meg.  Csu Jüan, a Romen's Wedding Dress alapítója azt mondja, közel száz ügyfeléből csak 10-20 százalék tudta átvészelni az elmúlt hónapokat, sok szalonnak, illetve exportőrnek kellett lehúznia a rolót. A Suzhou Jusere Wedding & Evening Dress Co Ltd. a város egyik legnagyobb gyártója, ők azzal próbálták csökkenteni a veszteségeket, hogy vállalták, közvetlenül a fogyasztóknak értékesítenek majd, és ki is mennek az ügyfelekhez.

Persze ezzel még nem sikerült megoldani azt a problémát, hogy a külföldi vásárlók szinte teljesen eltűntek. A Hermosa Trading egyik munkatársa, Csiang Hszin szerint a világjárvány miatt a szállítási, illetve exportköltségek is megnőttek, mivel sok járatot lemondtak, és mereleve elhúzódott a rendelési folyamat. Hszü Csuan-haj, a Jusere alapítója abban reménykedik, hogy a járványt világszerte sikerült megfékezni, és számos üzlet újranyithat majd. Náluk a külföldi megrendelések a bevétel 10 százalékát adják. 

Tekintse meg a további képeinket

Egyetlen díjnyertes fotóban a Hableány tragédiája

2020. szeptember 19., 21:50 Módosítva: 2020.11.10 14:41
527
A járvány miatt fél év csúszással ugyan, de szeptember 8-án megnyílt a 38. Magyar Sajtófotó Kiállítás. A hír-, eseményfotó (egyedi) kategória 1. helyezettje, valamint a Magyarországon készült legjobb hírképért járó Escher Károly-díj nyertese Dombóvári Tamás, szabadúszó fotóriporter, aki a Hableány tragédiáját a katasztrófa estéjétől egészen a roncskiemelésig dokumentálta.

Munkái közül a Részvét című fotóját díjazta a zsűri, amely egy gyászolót ábrázol a Margit-hídon. „Megláttam egy koreai nőt a hídon álló tömegben, kezében egy szál fehér rózsával, de mielőtt a vízbe dobta volna a virágot, elkezdett imádkozni. Ezt a pillanatot szerettem volna megörökíteni. A híd tele volt emberekkel, erről a kép előterében látható esernyőt tartó alak is árulkodik, illetve az a kerékpáros, aki Buda felől érkezve hirtelen megállt nézelődni, behajolt elém a vizet kémlelve, a bal alsó sarokban homályosan látható is. Mivel benne volt a kerékpáros mozdulatában, hogy hirtelen továbbhajt, még az előtt kellett exponálnom, hogy megbomlott volna ez a jelenet és végül így kapott keretet a kép. 

Négyet kattintottam és meg is volt a díjnyertes kocka, ami később sem esett át utómunkán

– meséli a fotográfus, aki csupán egy éve foglalkozik aktívan riportfotózással és a digitális technológiát is analóg szemlélettel kezeli.

Azt mondja, mindig a legkisebb kapacitású memóriakártyát teszi a gépébe, hogy ne essen abba a hibába, hogy egy témáról 100 képet készít, az egyik úgyis jó lesz majd alapon. A takarékos szemlélet gyerekkorából származik, amikor bőven volt része az élményben, hogy egy nyaralásra 24 vagy 36 képkockát kellett beosztani. A fotózás egyébként édesapja szenvedélye volt, aki állatorvosként egy Zorkij géppel dokumentálta az őt körülvevő világot, a hozzátartozó hangot pedig magnószalagra rögzítette.

Dombóvári Tamás talán a családban látottak hatására a Pannonhalmi Bencés Gimnázium diákjaként örömmel vetette bele magát a fotósszakkörbe, azonban a fényképezés sokáig csak hobbi szinten kísérte a mindennapjait. Orvosnak készült, de még az egyetemi tanulmányai előtt csecsemő- és gyermekszakápoló végzettséget szerzett és jelenleg a Covid-járvány miatt egy budapesti kórház koraszülött osztályán dolgozik. Képválogatásunkban a Hableány-katasztrófa 14 napon át tartó mentési történetét dokumentálta az elsüllyedéstől a hajóroncs kiemeléséig.

Máig bennem van az az órákon át tartó dermedt csönd Budapest kellős közepén, amit a roncs kiemelésekor életem át: hátborzongató és egyben megrendítő volt.

Tekintse meg a további képeinket

Sose tépj hajat az utcán, mert a Google mindent lát!

2020. szeptember 12., 06:52 Módosítva: 2020.09.13 16:05
2001
Hajtépés a lakótelep szélén, megduplázott kislány, és a megtámadott autó. Jon Rafman a Google Street View legfurcsább látványait gyűjti évek óta.

A kanadai John Rafman 2008 óta gyűjti a Google Térkép utcai látképeinek legfurcsább, legbizarrabb, vagy egyszerűen csak legszebb képeit. A Google kilenckamerás kocsija miatt Nine Eyes névre keresztelt projekt érdekessége, hogy ezeket aztán nem a Twitterre vagy egy vicces blogba szedte össze, hanem művészeti alkotásként kezelte őket, készültek printek, lettek belőle kiállítások, ami felveti azt a kérdést, hogy pontosan ki a művész ilyenkor, és mi a szerepe.

Rafman még akkor vágott bele ebbe a gyűjtésbe, amikor a Google képrögzítő autója még valami jövőből érkező újdonságnak tűnt, ami beharangozta az új, digitális világot, és nem mellesleg feltérképezte az előzőt egy autó tetejére rögzített kamerával. Azzal, hogy kiemelt belőle valamit, bekeretezte, és művészetnek hívta, olyan volt, mintha ennek a jövőnek egy darabját hasította volna le, és őrizte volna meg az utókornak. Ráadásul a képek már bőven elkészültek, ha akarták az azokon szereplők, ha nem, a művész itt csak válogatott, kivágott, és prezentált. Érdekes látni, hogy tényleg képernyőképeket használt, és ezért mindegyiken ott van a Google Térkép akkori dizájnja.

A Nine Eyes melankóliája több részből tevődik össze. Az egyik az, hogy Rafman nem adott meg semmilyen támpontot, hogy pontosan hol készültek ezek a képek, úgyhogy ha nem tudjuk pár alapvető jelölőből (ruházat, földrajz, növények, stb.) összerakni, akkor ez lehet bárhol, bármikor. A másik fontos eleme pedig az, hogy akármennyire is úgy érezhette bárki 2007-ben, a Google Street View indulásakor, hogy ezek a képek az örökkévalóságnak készülnek, a Google újra és újra az utcára küldte az autóját. Azt a valóságot, amit egyszer már rögzített, újra és újra átírta. De John Rafman válogatása örök.

A Nine Eyes folyton frissülő gyűjteményét itt lehet megnézni.

Tekintse meg a további képeinket

Egy honvágyból, átmenetiségből és bűvöletből fakadó, se veled, se nélküled szerelem

2020. augusztus 25., 23:34 Módosítva: 2020.08.26 19:14
30

Mindegy, hogy zenéről, irodalomról, filmről vagy épp fotózásról beszélünk, a szakítás elég gyakori inspirációja és témája a művészetnek. Karolina Gembara lengyel fotós "When We Lie Down, Grasses Grow From Us"című könyve is egy szakítástörténet, csak egy kicsit kevésbé a hagyományos értelemben, ugyanis nem két ember elszakadásáról, hanem az otthontól való elválásról mesél.  

Gembara a Wrocławi Egyetem nemzetközi tanulmányok és újságírás szakán szerzett diplomát, mielőtt fotózást kezdett volna tanulni a Varsói Egyetemen. Két évvel később aztán elköltözött India második legnagyobb metropoliszába, a 16 milliós Delhibe hogy ott folytassa a fényképezést.

Hét évig élt ebben a városban, a könyve – amegyből az alábbi képeket válogattuk – pedig ennek a hétéves, se veled, se nélküled kapcsolatnak állít eméket.

Tekintse meg a további képeinket
A rovat korábbi cikkei

Rovatok