Index Vakbarát Hírportál

2022–ben, több hónapon át tartó rendkívüli aszály sújtotta Európa nagy részét, köztük Magyarországot is.

Az öntözőcsatornák, víztározók, tavak nagy része az Alföldön kiszáradt, és az ország két legnagyobb tavának, a Balatonnak és a Velencei-tónak a vízszintje is jelentősen lecsökkent. Mind az élővilág, mind pedig az itt élők életkörülményei radikálisan megváltoztak.

A gazdálkodók jelentős része nem tudta öntözni termőföldjeit, ezért idő előtt volt kénytelen learatni terményeit, ha volt mit. A kukorica- és napraforgó-állomány az Alföldön és Közép-Magyarország nagy részén megsemmisült, és a búza terméshozama is csak töredéke lett az átlagnak. A kisült gyepeken az állattartók nem tudnak legeltetni és kaszálni, míg a takarmány ára a háromszorosára nőtt, így akik még nem jutottak csődbe, az állomány felszámolása mellett döntöttek.

Ezek a változások már most is negatív hatással vannak a közlekedési, egészségügyi és élelmiszer-ellátó rendszereinkre.

Ez a fotóprojekt különböző technológiákat dokumentál, amelyek lehetséges megoldásokat kínálnak a fenntarthatóság és a karbonsemlegesség kialakításában. A fotós innovatív létesítményeket látogatott meg Európa-szerte, Izlandtól Olaszországig, 2020 és 2022 között.

Az ENSZ Emberi Jogi Hivatala, az OHCHR szerint az ember által előidézett éghajlatváltozás a legnagyobb, legáthatóbb fenyegetés a természeti környezetre és a társadalomra, amelyet a világ valaha tapasztalt. Ez arra késztette az Európai Uniót, hogy olyan célokat tűzzön ki, amelyek szerint 2030-ig legalább 55 százalékkal csökkenteni kell az üvegházhatású gázok kibocsátását, 2050-re pedig teljesen meg kell szüntetni azokat.

A Net-Zero Transition sorozata a WorldPress 2023 Hosszú távú projekt kategória nyertese. A képeket meg lehet tekinteni a FotoKozma Fesztiválon, Csákváron láthatja a közönség a Szabadság téri parkban, illetve 2023. szeptember 27-től október 1-ig a Planet Budapest 2023 fenntarthatósági expó és élményprogram keretein belül a Hungexpo területén.

Budapest két helyszínnel, a fő attrakcióként szolgáló, az eseményre épített Nemzeti Atlétikai Központtal, valamint a belváros legszebb részén kialakított ideiglenes versenypályával – ahol a gyaloglószámokat, majd a maratonfutást bonyolították – rendezte meg augusztus 19. és 27. között az atlétikai világbajnokságot. A 49 versenyszámra 202 országból összesen 2187 atléta nevezett, ami a résztvevők számát illetően rekord a szabadtéri vb-k 40 éves történetében.

A helyszínre kilátogató 400 ezer ember – több mint száz országból érkeztek hazánkba vendégek kimondottan az eseményre –, valamint a történéseket a televízió előtt követő több száz millió, egyes becslések szerint egymilliárd néző színvonalas versenyt láthatott, megannyi felejthetetlen, sporttörténelmi pillanattal.

A legutóbbi, tavalyi vb 44 egyéni világbajnoka közül 38 szállt ringbe a címvédésért, akadt, amelyiküknek összejött, másikuknak nem. De a sport, az élet már csak ilyen. Ahogy minden sporteseménynek, a budapesti világbajnokságnak is megvoltak a sztárjai, még akkor is, ha ezek a sztárok nem feltétlenül „itt és most” születettek, előéletük alapján akár már kijárt számukra a megkülönböztetett figyelem.

Egyikük a svédek többszörösen megkoronázott rúdugrókirálya, Armand Duplantis volt, aki Magyarországon először ugrott hat métert. Aztán kisvártatva követte példáját a Fülöp-szigeteki Ernest John Obiena is, de a favoritban volt még tíz centiméter plusz – sajnos a 623 cm-es világrekord nem, pedig próbálkozott vele becsülettel –, ami aranyéremhez segítette. A férfi magasugrásban aranyérmes olasz Gianmarco Tamberi showmanként is megállta a helyét. A férfiaknál távolugrásban a görög Miltiadisz Tentoglou, a nőknél hármasugrásban a venezuelai legenda, Julimar Rojas nyert az utolsó ugrásával, utóbbi sorozatban negyedszer nyerte meg a számot a vb-n.

A gyaloglóknál 20, illetve 35 kilométeren is spanyol versenyző győzött, ráadásul mindkettő duplázott: a férfiaknál Álvaro Martín, a nőknél María Pérez. Kalapácsvetésben is egy nemzet képviselői gyűjtötték be az aranyérmet, a férfiaknál Ethan Katzberg, a nőknél Camryn Rogers, így Kanadának már három vb-érme van a versenyszámban.

A futóknál egy 26 éves amerikai, Noah Lyles volt az abszolút sztár, egymaga három aranyérmet gyűjtött, közte a legklasszikusabb számnak számító 100 m síkfutást, valamint 200 m-en sem talált legyőzőre, és tagja volt a 4×100 m-es váltónak is. A nőknél a két favorit az amerikai Sha'Carri Richardson, valamint a jamaicai Shericka Jackson óriási csatákat vívott egymással, úgy az egyéni, mint a váltószámokat illetően. Utóbbi ráadásul minden idők második legjobb idejével nyerte meg a 200 m-t, mindössze hát századdal maradt el Florence Griffith-Joyner megközelíthetetlennek tartott 21,34 másodperces világcsúcsától, amit a szöuli olimpián futott a 38 évesen elhunyt amerikai atléta.

A FotoKozma kültéri fotófesztivál, amelynek központja Csákvár, egyedi koncepció alapján épül fel a Vértesben. 29 kiállítás mutatja be Csákváron és a környező településeken, hogy miként vegyülnek a sajtófotók és a klasszikus természetfotók az autonóm művészeti alkotásokkal. Mind egy céllal jöttek létre, hogy fókuszáljanak az ember és a természet kapcsolatára, és a lehető legközelebb vigyék az embert a természethez.

Ilyen Andrew Studer is, akinek képeivel rengeteg közösségi oldalon találkozhatnak a fotósok. Az Instagram-sztár fantasztikus, mesébe illő képeivel és egy űrhajóssal hívta fel magára a világ figyelmét. A Space to Roam projektjében ugyanis egy űrhajós áll a középpontban.

A projekt egy űrhajós felfedezésein keresztül mutatja be az űrbéli tájakat, amelyek itt a Földön fellelhetőek: az antarktiszi hatalmas, földön kívüli lényekre emlékeztető pingvinkolóniától kezdve az afrikai ars-szerű tájakig. Az angol nevén Space to Roam sorozat rivaldafénybe helyezi bolygónk szépségét, egy földönkívüli szemén keresztül vezeti végig a nézőt földünk szürreális tájain, amelyek szépségükkel megállítanak, és megbecsülésre ösztönző módon elgondolkodtatnak minden bolygólakót.

A fotós elkötelezettsége Földünk megóvása iránt és annak bemutatása hozta létre ezt projektet, amit saját utazásai során készített. A képein nem használt komolyabb digitális utómunkát.

Az egyik legaktuálisabb téma ma Magyarországon az oktatás, illetve a pedagógusok ügye, amely nagy nyilvánosságot kap, főként a sztrájkoknak, majd a polgári engedetlenségi akcióknak köszönhetően.

A pedagógus-szakszervezetek béremelésre vonatkozó követelésére válaszul a kormány 2022 év elején tíz százalékos ágazati szakmai pótlékemelést hajtott végre, amely bőven a várakozásokon alul maradt. Ennek hatására a szakszervezetek a következő időszakban figyelmeztető sztrájkot és határozatlan ideig tartó munkabeszüntetést is szerveztek.

A kormány tavaly februárban rendeletben fektette le a sztrájk új szabályait, a módosítás később törvényi erőre is emelkedett. A változás komoly felháborodást váltott ki, a tanárok ezután kezdtek polgári engedetlenségbe.Tavasz végén az oktatás ügye átkerült a belügyi tárcához, ősszel pedig elbocsátottak 14 polgári engedetlenségi akcióban résztvevő pedagógust.

A tiltakozás 2023-ban is folytatódott, eleinte amiatt, mert a kormány a régóta követelt 50 százalékos béremelés helyett idén januárban is egy 10 százalék körüli pótlékemelést biztosított. Erre jött még rá a státusztörvény-tervezet, ami újabb tüntetéshullámot indított el.

Virág frissen végzett óvodapedagógusként állt munkába 2022 augusztusában. Egyetemi évei alatt bízott benne, hogy javul a pedagógusi hivatás mind hivatalos, mind társadalmi megítélése, de döntésére kevéssé voltak hatással az olykor nehéz körülmények, mindig is gyerekekkel szeretett volna foglalkozni. Igaz, megélhetéséhez szükség van jelenleg szülői támogatásra, később pedig akár pluszmunka vállalására is.

„Ezt akartam csinálni, most is ezt akarom csinálni, nem foglalkozom a körülményekkel, azzal foglalkozom, ami ott történik, ami nap mint nap feltölt, és amit nap mint a nap a gyerekekkel csinálhatok” – mesélte.

Dolgozhatna egy magánintézményben is, de úgy gondolja, az állami intézményekben lévő gyerekeknek van szüksége arra a pluszra, amit ő adhat, hiszen a pedagógusoknak kevesebb ideje és módja van foglalkozni az oda járó gyerekekkel.

Egyre inkább megerősödött bennem, hogy ezeknek a gyerekeknek van rám szüksége, nem pedig a magánóvodába járó hétfős csoportnak, ahol amúgy is foglalkoznak velük. (...) A pénz talán az egyetlen, ami motivál arra, hogy magán, de amúgy ez egy nagyon jó hely számomra

– tette hozzá.

Melegh Noémi Napsugárt választotta a zsűri az öt finalista közül az idén a Hemző-díjra. Humanizmusa, tudatos alkotói gesztusai, óriási munkabírása és változatos stiláris megközelítése miatt emelkedett ki a tavaly is már finalista fotográfus a nagyon színvonalas mezőnyből 2023-ban. A zsűri azt is nagyra értékelte, hogy bár Melegh Noémi Napsugár éveken át követi egy-egy témáját, de sok új projektbe is belefog, amellett hogy a napi riporteri munkáját is igazán magas színvonalon végzi. 

A díjazott mellett a finalistákat, Mohos Zsófiát, Rostás Biankát, Szajki Bálintot és Zoltai Andrást is méltatták a 2023-as Hemző-díj ünnepélyes átadásán. Az idén már tizedszer hirdették meg a Hemző Károly-díj pályázatát. A 35 év alatti magyar fotográfusnak adható elismerést a Hemző Károly Alapítvány hívta életre azzal a szándékkal, hogy ápolja a nagyszerű magyar fotográfus, Hemző Károly emlékét, és segítse a fiatal magyar fotósokat.

A Hemző Károly Alapítvány kuratóriumából álló zsűri – Lajos Mari, Hemző özvegye, Salvarani Zsófia, a művész nevelt lánya, valamint Korniss Péter, Bánkuti András és Bácsi Róbert László fotográfusok, illetve az alapítvány titkára, Szarka Klára – tizenhárom jelölt közül választotta ki az öt finalistát és közülük a díjazottat. A finalisták és a győztes munkáiban többek között a hátrányos helyzetű vidéki fiatalok élete, a palóc hagyományok, a klímaváltozás és a víz problematikája, a ritka betegséggel élő ember küzdelme és egy zalai buddhista szerzetes sorsa is fókuszba került.

Az idén a díjátadót a Hemző-maraton keretében rendezték meg a Capa Központban június 11-én. A tavalyi nyertes Ruprech Judit kiállítása, a Szelíd szabadság megnyitója mellett vetítés és beszélgetés, valamint filmpremier is várta a közönséget.

„Ott tartunk, hogy a semmittevést is tanulni kell. Legalábbis azt, hogy megengedjük magunknak, hogy a dologtalanságot ne érezzük időpocsékolásnak, és ne szorongjunk, ha épp nem foglalkozhatunk a munkánkkal, nem tanulhatunk, nem tájékozódhatunk a világ dolgai felől ötpercenként. Az információs túltelítettség korszakában, ahol a közösségi média és az okostelefonjaink a figyelmünkkel kereskednek, öt perc az új negyvenöt perc, az új mértékegység, ameddig még talán mindenki tud egy dologra koncentrálni. Legalább nem tizenöt másodperc, ahogy a social media platformokon jósolták nemrég – mostanra ott is igény mutatkozik a kifejtősebb, öt-tíz perces tartalmak iránt.

Standovár Júlia Everyday dilemmas [Mindennapi dilemmák] című munkája a mindennapi kudarcokról, a döntéshozatal lélektanáról, a szorongás különböző formáiról szól. A sorozat kezdődarabja mindezzel összefüggésben szintén a már emlegetett öt perccel foglalkozik. A 5 minute rule [Ötperces szabály] cím egy terápiás beszélgetés során felmerülő, mindennapokban alkalmazható egyszerű módszerre utal, amelynek lényege, hogy ha nehezen indul a reggel, vagy azt érezzük, hogy még az ágyból felkelni sincs motivációk, akkor tegyünk egy kísérletet, válasszunk ki egy feladatot, tennivalót a napi listánkból, és tűzzük ki azt a célt csupán, hogy öt percig csináljuk. Ha azután sem megy, akkor inkább feküdjünk vissza az ágyba (amennyiben megtehetjük), ha pedig beindulunk, akkor meg már rég túl leszünk az öt percen, mire észrevesszük, hogy szinte kész is vagyunk vele. Jó ez az öt perc, jó tudatosítani, hogy az idő ekkora kis szelete is értelmet tud adni egy egész napnak. Az időkorlátokról, a heti bontású naptároldalakról, a karóránkról általában az jut eszünkbe, hogy akadályoznak, beszabályoznak minket, arra már ritkábban gondolunk, hogy mint minden korlátba, ezekbe is bele lehet kapaszkodni.

Helyek és világok, melyeket nem ismerünk, amikkel nem találkozunk nap mint nap. Ha nyakunkba kapnánk a planétát, és elutaznánk olyan országokba, ahol az életkörülmények merőben eltérnek az átlagban megszokottól – mondjuk a harmadik világ országaiba –, kezdetben zavar lenne úrrá rajtunk. Vannak ezekben az országokban olyan helyek, melyektől óva intik az odalátogató turistát, így

Mégis, az ottani emberek – ellenséges reakció helyett – sokszor éppoly értetlenséggel tekintenek a mi kultúránkra. Számukra az a szokatlan, miért érdeklődünk az ő mindennapjaik iránt. Ezt a kontrasztot mutatja meg egy frissen megnyílt budai tárlat.

A Budapest FotóFesztivál Erzsébetvárossal együttműködésben hagyományteremtő céllal pályázatot hirdetett 35 év alatti fotográfusok számára csoportos kiállításon való megjelenésre. Az évente meghirdetett pályázaton a nyertes alkotók munkái által a K6 Galériában, a BPF kiemelt eseményeként mutatkozik be a kortárs magyar fotográfia legifjabb generációja. A tematikailag kötetlen felhívás arra keresi a választ, hogy mi foglalkoztatja most a fiatal fotográfusokat, melyek azok a tematikák, kérdések, melyek mentén sorozataik / portfóliójuk formálódik. A kiállítás kurátorai főként az eredetiséget, a nem konvencionális látásmódot, megközelítést részesítették előnyben a témák és a koncepciók tekintetében is.

A Fresh Meat idei válogatása a fiatal felnőttek útkeresésével szembesít. Útkeresés: más, mégis ugyanaz generációról generációra. Szembenézés a múlttal, ismerkedés a testünkkel, az anyasággal. Reflexió az elmúlt években mindent meghatározó járványra, a felgyorsult, követhetetlen világra. Saját magunk és a környezet kizsigerelésére, a táj és magunk közé húzott ideiglenes (?) falakra.

A hét bemutatkozó fotós alkotásai 2023. április 23-ig a Klauzál6 Projekt Galériában láthatóak.

A kiállítás kurátorai: Mucsy Szilvia és Somosi Rita.

A Varázslatos Magyarország átadta a 2022-es természetfotó-pályázatának nagydíját, és megnyitotta idei fotókiállítását a Magyar Nemzeti Múzeumban. A pályázaton kilenc kategóriában, csaknem négyezer képpel versenyeztek a fotósok.

A természetfotó-pályázatok között különlegesnek mondható a Varázslatos Magyarország, hiszen a fotósoknak a havi pályázatok mellett egész évben teljesíteniük kell, hogy pontszámaik alapján a ranglista élére kerüljenek. Az évad legsikeresebb fotósa Daróczi Csaba lett, aki a magyar természetfotó nagydíját és az azzal járó Arany Daru szobrot is megnyerte. Második helyen Kaszás Norbert, harmadik helyen pedig Kocsis Ferenc végzett.

Daróczi Csaba a Varázslatos Magyarország pályázatát hetedik alkalommal nyerte meg, idén kizárólag a kompakt kategóriában versenyzett, így csak mobiltelefonnal és GoPro kamerával készült fotókkal pályázott.

Az előző évadban zsűritag voltam a pályázaton, és már akkor megfogalmazódott bennem, hogy szeretnék egy kísérletet csinálni, hogy lehet-e az embernek esélye, ha csak telefonnal és akciókamerával készít képeket. Leginkább azt szerettem volna demonstrálni ezzel, hogy egyszerű eszközökkel is lehet jó képeket készíteni, csak megfelelő kreativitás kell hozzá. A profi felszerelés a lehetőségeket növeli, több mindent le tudsz fényképezni vele, de ha megtalálod a megfelelő témát, akkor azt egy telefonnal is meg lehet jól csinálni

– mondta Daróczi Csaba az Indexnek.

A World Press Photo 66. sajtófotó-pályázatán kihirdették a régiós díjazottakat. A versengésben ezúttal 127 ország 3752 fotósának 60 448 képe indult.

Tavaly teljesen megújult a pályázat. A világot hat régióra osztották (Afrika, Ázsia, Európa, Észak- és Közép-Amerika, Dél-Amerika, Délkelet-Ázsia és Óceánia). Ezekben a regionális zsűri választja ki először a négy kategória nyertesét, majd a 24 nyertes közül választ ki végül a World Press Photo verseny központi zsűrije minden kategóriában egy-egy, vagyis négy fődíjast. Fontos megjegyezni, hogy nem a fotós nemzetisége alapján sorolják a nevezett műveket régiókba, hanem a képek készítésének helyszíne alapján. A központi zsűri döntését április 20-án hozzák nyilvánosságra.

Azok a fotók, amelyeket 2022 megjelenítéséhez választottunk, jelzőpontok az időben is, és egyben történelmi dokumentumok. Ezek alapján pedig a jövő generációi majd el tudják dönteni, milyen is volt az az esztendő, és remélhetőleg tanulnak is belőle

– mondta a központi zsűri elnöke, Brent Lewis, a The New York Times képszerkesztője.

Juan Brenner 1977-ben született Guatemalavárosban, ahol jelenleg is él és dolgozik. Kapcsolata szülőhazájával mindig is terhelt volt. Születése a 36 évig tartó guatemalai polgárháború idejére esett, köztiszteletben álló orvos apja a hadsereget segítette, így a gerillák ellenségévé vált. Az országban naponta tűntek el emberek, merényletek kísérték Brenner gyerekkorát. 18 éves volt, mire a háború véget ért. Ekkor vett egy repjegyet, és az Egyesült Államokban kezdett új életet.

Miután több mint egy évtizedig divatfotográfusként dolgozott New Yorkban, visszatért szülőhazájába. Első monográfiáját, a Tonatiuh-t a 2019-es Paris Photón az Aperture Foundation First PhotoBook Awardra jelölték. Ugyanezzel a projekttel elnyerte a LensCulture 2019 Emerging Talent díját. Munkái olyan kiadványokban jelentek meg, mint az Aperture, a British Journal of Photography, a Le Monde, a VICE, a C-41, az Aint Bad, a Fisheye vagy a Dazed and Confused. A guatemalavárosi Proyectos Ultravioleta alapító tagja.

Az elmúlt 5 évben Brenner munkája nagy része a Guatemalai-felföld néven ismert, különleges és jelentőségteljes terület összetett jelenségeinek megértésére irányult.

Kezdve a 16. századi guatemalai spanyol invázióval és annak következményeivel, a modern kor vívmányait elítélő haladásellenességen át, mely legyőzte és szétzúzta a helyi uralmat, végül elérkezve egy új gyarmati rendszerhez, amely a hatalmi egyensúlyt a megszállók javára mozdította el, sok olyan ötletet gyűjtött, amely kutatása kulcsfontosságú összetevőjévé vált.

Haibar-Pahtúnhva Pakisztán négy tartományának egyike, nyugati felén végig Afganisztánnal határos, fővárosa Pesavár. Ez az a törzsi terület, egyfajta senki földje, amelyen úgy járnak át a szomszédos Afganisztánba vagy onnan Pakisztánba a szélsőségesek, mintha hazajárnának. Ez volt az térség, amelynek szélsőségesei 2001 és 2021 között menedéket nyújtottak az amerikaiak által üldözött afganisztáni táliboknak. Amikor 2021 augusztusában az amerikaiak kivonultak Afganisztánból, és a tálibok átvették a hatalmat, Pakisztán kérésére sem voltak hajlandók kiadni az ország területére menekült pakisztáni tálib szervezetek tagjait, vagy leszámolni velük.

A pakisztáni tálib Tahrik-e-Talibán (TTP) egy ernyőszervezet, amelyhez számos frakció tartozik. Ezek sok mindenben eltérnek egymástól, de ami közös bennük, hogy a központi kormányzat megdöntéséért és egy saját, keményvonalas iszlám alapokon álló állam létrehozásáért harcoltak. A tálib támadásoknak több tízezer halálos áldozatuk volt az elmúlt évtizedben. Pakisztán vezetése az elmúlt 20 évben, kimondva-kimondatlanul, de támogatta az afganisztáni tálibokat. Nem nyíltan, hanem a pakisztáni titkosszolgálaton keresztül, annak ellenére is, hogy az amerikaiak sokszor hányták ázsiai szövetségesük szemére a burkolt tálib támogatást. Amikor az amerikai erők kivonultak a szomszédos Afganisztánból, az ottani tálibok létrehozták a maguk teokratikus iszlám államát. Ebből erőt merített a Tahrik-e-Talibán is, amely az elmúlt időszakban támadásait a pakisztáni rendőrségre irányította.

A Kovaljov testvérek háza egymás közelében volt. Azonban a háború kitörése után a település, amely a dél-ukrajnai Herszontól mintegy 35 kilométerre található, a két front közé ékelődött, és úgy is maradt. Sztyepán 80, míg öccse, Volodimir 77 éves. Feleségükkel kevéske nyugdíjukból próbálnak kijönni. Házuk romjai között élnek, ahol nincs víz és áram. Élelmet segélyszervezetektől vagy rokonoktól kapnak.

Sztyepán és felesége, Tetyána egy pincében laknak egykori házuk mellett, amelyet hasonlóan falujuk, Poszad-Pokrovszke szinte valamennyi házához, a földdel tett egyenlővé az orosz ágyútűz.

Nyolcvanévesek vagyunk, itt éltünk és itt dolgoztunk a kertünkben, hova meneküljünk már ennyi idősen? Már csak a halálra várunk, mi mást is tehetnénk?

– mondta szomorúan Sztyepán a Reuters riporterének.

Volodimir és Tetyána házuk egyetlen épen maradt, még tetővel fedett szobájában húzzák meg magukat.

2022. február 25-én, tehát egy nappal az invázió kezdete után az oroszok már a falu határában voltak, ott állították meg őket az ukránok, majd ősszel visszaszorították őket, aztán a frontvonalak beragadtak. Volodimir végig a házukban maradt, felesége néhány hétre rokonoknál keresett menedéket velük élő, mozgáskorlátozott unokájukkal, majd visszatértek. Egy októberi napon aztán találatot kapott az épület teteje, és beszakadt. Akkor indult meg az ukrán ellentámadás, amely végül egészen a Dnyeper folyóig tolta vissza az orosz erőket. Ugyan ukrán ellenőrzés alá került a falu, de az oroszok sincsenek túlságosan messze tőle. Így a település gyakorlatilag senki földjévé vált a szembenállók között, lövészárkokkal, eldobált lőszeres ládákkal, kilőtt orosz tankokkal, becsapódott, földből kiálló, de fel nem robbant rakétatorzókkal és aláaknázott mezőkkel.

Isabela de Sagua egy apró, poros halászfalu Kuba északi felének középső részén. Halászok egy csoportja már kora reggel izgatottan vitatkozik a lehetséges fogásról, a tengerről, az árapályról és a legfrisebb amerikai szabályozásról. Január elején jelentette be Joe Biden elnök, hogy az Egyesült Államok azonnali hatállyal lezárja határát a kubai, haiti és nicaraguai illegális bevándorlók előtt, de biztosítja számukra a legális bejutást. Ennek értelmében az USA kétéves időtartamra vállalja, hogy az érintett országokból havonta 30 ezer embert – az afgánok és az ukránok esetében is alkalmazott bevándorlási amnesztia alapján – beenged. Az elnök arra szólította fel az érkezőket, hogy ne próbálkozzanak az illegális határátlépéssel, hanem válasszák a legális utat, hogy bejussanak az Egyesült Államokba. Akit ezentúl elkapnak, miközben illegálisan akar bejutni Amerikába, az többet nem vehet részt a bevándorlási programban, és Mexikóba toloncolják.

Az elmúlt időszakban a Venezuelából, Kubából, Haitiról és Nicaraguából érkező migránsok száma nőtt a leginkább, 2022 novemberében például több mint 82 ezer embert regisztráltak illegális migránsként a négy közép-amerikai és karibi államból. A Joe Biden által meghirdetett program feltétele, hogy a menekülők előzetesen regisztráljanak, találjanak egy pénzügyi támogatót, és legyen repülőjegyük az USA-ba.

Ahogy a 2020 – 21-es évekről a pandémia, a tavalyi évről az orosz – ukrán háború jut eszébe a közép-európaiaknak. Hetven éve nem fordult elő Európában, hogy egy állam megtámadott volna egy szomszédos országot. 2022. február 24-ig remélhettük, hogy ez így is marad, ám hajnalban az orosz hadsereg megtámadta Ukrajnát.

A Magyar Sajtófotó Pályázatra ebben az évben 269 fotográfus 2443 pályaművel (köztük 1881 egyedi képpel és 562 sorozattal) nevezett, a beküldött fotók száma ezerrel haladta meg a tavalyit, összesen 6810 volt.

A zsűri tagjai voltak: Szlukovényi Tamás (elnök), a Toronto/London székhelyű Archive of Modern Conflict kurátora, a Reuters volt globális fotófőszerkesztője; Stephane Arnaud, 2000 óta képszerkesztője, 2016 óta fotófőszerkesztője az AFP francia hírügynökségnek; Adrian Evans (London, Nagy-Britannia), a Panos Pictures igazatója; Daniela Mrazkova, cseh fotográfiai szakíró, újságíró, kurátor, a World Press Photo, illetve a Pictures of the Year többszöri zsűritagja és Stiller Ákos fotóriporter, a The New York Times, a National Geographic, a CNN, a Spiegel és a Stern tudósítója.

Hétfőn rövid időn belül két nagyon erős rengés – 7,4-es és 6,6-es – volt viszonylag közel egymáshoz. A pusztítás török és szíriai területeket is érintett. Mértékét ugyan az ankarai kormány még nem becsülte meg, de a Bloomberg számításai szerint a károk helyreállítása akár a török GDP 5 százalékát is felemésztheti.

Az ankarai kormány most igyekezett viszonylag gyorsan reagálni, talán azért is, mert az 1999-es rengést követő politikai tétlenkedés az akkori kormányzat bukásához vezetett a következő választásokon. Idén pedig májusban lesznek általános választások, így egyáltalán nem mindegy, mit és hogy tesz a helyreállítás érdekében az Erdogan-kabinet.

A nagyarányú rombolást, amelyben újonnan épült, sokemeletes társasházak kártyavárként omlottak össze, az építkezések körüli korrupcióra és a silány kivitelezésre vezetik vissza a bírálók. Az pedig, hogy egy ilyen, gyakori földmozgások fenyegette térségben földrengésbiztos épületeket húzzanak fel, szinte teljesen kizárt. Ennek pedig az az oka, hogy annyira megdrágítja az ingatlanok árát, hogy a kivitelezők inkább „kispórolják” ezt a lehetőséget. Ez pedig emberéletek tízezreiben mérhető hiba, mi több, bűn.

A yanomamikról, bár nem érintkeznek a külvilággal, évtizedek óta tudunk. 2016-ban itt írtunk róluk részletesen. Brazília északi részén élnek a venezuelai és a guyanai határ mentén.

Mintegy 35 ezren élhetnek egy nagyjából magyarországnyi területen az őserdőben, és hírnevüket elsősorban az erőszakosságuknak köszönhetik. A kutatók szerint a törzs férfitagjai közül minden második erőszakos halált hal. Mivel rendszeresek a falvak közötti összecsapások, ezeknek fő oka ugyan vitatott, de az világos, hogy az egyik fő motiváció a nőszerzés.

Az újonnan megválasztott brazil elnök kormánya azt állítja, hogy 2022-ben 99 alultáplált, öt év alatti, yanomami kisgyerek halt meg. Luis Inacio Lula da Silva azzal vádolja elődjét, Jair Bolsonarót, hogy a bennszülött rezervátumnak nem biztosítottak megfelelő egészségügyi ellátást, az erdőirtásokat nem állították meg, ahogyan nem akadályozták meg az aranyásók, szerencselovagok belépést erre az érintetlen területre. Valószínűleg ők hurcoltak be mindenféle betegséget és ennek köszönhető, hogy nagy számban kaptak tüdőgyulladást és szenvednek maláriában az alultáplált gyerekek. Luláék egészségügyi vészhelyzetet hirdettek a rezervátumban.

„A fényképezés fokozatosan a búcsúzási rituálénk részévé vált; bepakolni a bőröndöket a kocsiba, ölelés és puszi, integetés, majd elhajtás.” 

Deanna Dikeman megható fotókönyve a családról, a meghittségről, a búcsúzkodásról és az idő múlásának kegyetlenségéről mesél. A huszonhét évet felölelő sorozatban Dikeman a szüleit fényképezte búcsúintés közben.

Az első fotó 1991-ben készült, ám ekkor még nem azzal a szándékkal, hogy egy sorozat része legyen, hanem pusztán emlékmentés céljából, azonban az évek során rituálévá vált megörökíteni a búcsúzkodás pillanatát. A dokumentálás talán megkönnyíti a távozás szomorúságát, hiszen sosem tudhatjuk, hogy egy búcsú mikor lesz az utolsó. A könyv látogatásról látogatásra rögzíti az évszakok váltakozását, az évek múlását, a szülők öregedését.

2009-ben Dikeman édesapja elhunyt, de édesanyja még további nyolc évig folytatta a búcsúintést, az utolsó évben már az idősek otthonából. A sorozat utolsó képe 2017-ben készült a fotográfus édesanyjának temetése után az üres kocsifeljáróról.

Dikeman személyes és őszinte munkája nemcsak az idő múlásának melankóliáját ragadja meg, hanem bepillantást enged egy család intim pillanataiba is, azonnal kötődni tudunk hozzá, hiszen mindannyiunk számára ismerős érzelmeket és emlékeket idéz.

„Mivel mindennek, amit valaki lát vagy kimond benne, legyen az bármily csekély, triviális dolog is, köze lehet a történet végső kimeneteléhez, egyetlen mozzanat sem hagyható figyelmen kívül. Minden lényeges; a könyv középpontja bármikor arrébb csúszhat, könnyedén továbblöki bármilyen új fordulat. Bárhol lehet a középpont tehát, s mindaddig nem rajzolható köréje kör, míg a könyv véget nem ér” – görgeti a gondolatmenetet a jó detektívregény ismérveiről a narrátor Paul Auster az Üvegváros című könyvében. A New York-trilógia első regénye egyfajta antidarab, amelynek középpontja a könyv letétele után is mozgásban marad: nem a nyomozás megoldása áll a fókuszában, hanem a nyomozás folyamata és a nyomozó maga.

Bartha Máté új munkája esetében egy hasonló „nyomozás a nyomozás kedvéért” vagy inkább „megfigyelés a megfigyelés kedvéért” helyzet áll fenn. Sorozatában Daniel Quinnhez hasonló módon járja a várost, „néz, figyel, keresi a gondolatot, ahogy gázol a tárgyak és események zűrzavarában, az eszmét, ami mindezt összetartja, ami mindennek értelmet ad”. Olyan urbánus tereket, látványokat gyűjt össze, amelyek a város mindennapi használata során általában észrevétlenek maradnak; felhalmozásuk és egymás mellé helyezésük révén azonban egyfajta megmagyarázhatatlan értelmezési kényszert váltanak ki a nézőjükből. Mit kommunikálnak, és kinek? Kinek az érdekeit szolgálják? Milyen (titkos) rendszer szerint működnek, állnak egybe? Gondolati programjának középpontjában ez a rendszeralkotási inger vagy folyamat áll, amely a jelenségekhez rögtön értelmet társít, és köztük ok-okozatiságot vagy másféle összefüggést vázol fel.

Máté számára a fotó egyfelől a mindenkori, rejtélyekkel teli város képi megteremtésének alapkelléke, másfelől az abban megbúvó összefüggések, rejtett szervezőerők megfigyeléséhez használt segédeszköz is. Az Anima Mundi sorozatban a világ különböző pontjain készült, valós és megrendezett látványokat rögzítő képeiből egy azonosíthatatlan metropoliszt tapaszt össze. Egy virtuális helyszínt, amelyben „a dolgok rendjét vagy az esetlegesség törvényszerűségeit” kutathatja. Visszatérő motívumai a város szövetébe beolvadó különböző rácsszerkezetek mint a rendszerezés, a szerkesztettség metaforái; valamint a plakátok, a köztéri kommunikáció jellegzetes médiumai. A képeken látható raszterek és poszterek azonban egyáltalán nem segítenek az eligazodásban, nem lehet tudni, valójában mit is közvetítenek, milyen logika szerint működnek, merre vezetnek.

Mivel az Anima Mundi a megfigyelés és az értelemadás természetére és működésmódjára fókuszál, egy folyamatosan változó, végtelenségig bővíthető projekt, amely ezzel összhangban mindig valamilyen kísérleti formában kerül bemutatásra. A TOBE Galleryben látható verzió esetében Máté ezúttal testvérével, az alkalmazott és autonóm elektronikus zenei munkákat létrehozó Bartha Márkkal is együtt dolgozik. Márk zenei közreműködése révén a kiállításban a gyűjtés, az urban landscape városi hangmintákkal egészül ki, a galériatérben egy azokból építkező zenei kompozíció hallható – írja Mucsi Emese, a kiállítás kurátora.

A Fidzsi-szigeteken található Togoru falu temetőjét már elnyelte az óceán. Nem véletlenül retteg a település egyik régi lakója, Lavenia McGoon, hogy hamarosan az ő háza következik. A 70 éves asszony a klímaváltozással magyarázza a tengerszint emelkedését, amely előbb-utóbb őt is távozásra kényszeríti. Togoru Fidzsi legnagyobb szigetének, Viti Levunak a dél részén található. Egyike annak a több tucat, part menti településnek, amely közvetlen veszélynek van kitéve a szigeteken.

Lavenia McGoon már 60 éve lakik itt egyszerű faházában, áram és vezetékes víz nélkül. Mint meséli, régen a házuk és a tenger között még volt egy kis ültetvényük, amelyből 20-30 év alatt a tenger 55 métert elfoglalt. A helyi temetőben mintegy kétszáz sír volt, valamennyit újra kellett temetni a sziget magasabban fekvő részén, mert a víz elborította a temetőt is.

Fidzsin már korábban elindították a hatalmas áttelepítési programot, amelynek részeként mintegy 600 veszélyeztetett közösséget akarnak átköltöztetni a belső hegyvidéki területekre, ezek közül 42 falu már közvetlen veszélynek van kitéve. A szigeteken lakó 900 ezer ember 70 százaléka él egy öt kilométeres tengerparti sávon belül. 2014-ben a Vanua Levu szigeten található Vunidgoloa volt az első falu a világon, amelyet magasabban fekvő területre kellett telepíteni a tengerszint emelkedése miatt.

A 72 éves Fabrizio Cardinalit nem vonzzák a csillogó városi fények, hiszen már 50 éve egyedül él messze a lakott területektől, áram, gáz és vezetékes víz nélkül. Egészen pontosan egy kőből épült tanyasi házban lakik Verdicchio borvidékén, Anconától nem messze, Olaszország keleti, Adria menti részén.

Nem akartam a gyorsuló világgal tartani. Inkább odahagytam mindent, a családomat, az egyetemet, a barátokat, a sportot, hogy egy teljesen másféle irányba induljak

–  mondja a foltos kordnadrágot hordó, Karl Marxra vagy az amerikai költőre, Walt Whitmanre hasonlító, hatalmas ősz szakállat viselő férfi. Valamit feladni nem mazohizmus – teszi hozzá –, hanem valamit feladsz, hogy valami számodra fontosat megtarts.

Az elmúlt fél évszázadban teljesen egyedül élt. Ma már van két társa, egy kakasa, három csirkéje és egy macskája. Kis közösségét viccesen Harmonikus diók törzsének nevezi. Cardinali és két társa, Agnese és Andrea, akik nemrég csatlakoztak hozzá, egy fafűtéses sparheltet használnak főzésre és fűtésre, és olyan lámpák mellett olvasnak, amelyekhez a szomszédoktól kapott fáradt olajat használják.