Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
A sziúk ellen vívták valamikor az utolsó nagy indián háborút Amerikában, ma az utolsók között vannak, akik még mindig küzdenek az igazukért. Sámánok, legendák, pipák és szent állatok: 2018 nyarán 400 mérföldet lovagoltak a síksági indiánok ősi földjén, hogy emlékeztessék a világot a be nem tartott szerződésre. Folklórból politikai protestmozgalom: indiánok a XXI. században.
Amikor a fehérek lovaikkal és puskáikkal meghódították azt a végtelen területet, amit Amerikának neveztek el, a föld eredeti lakóinak a lótartást sem akarták megengedni, azt mondták nekik, veszélyes vadállatok, ne merjenek a közelükbe menni. A sziú indiánok így hát égi adományként kapták a lovakat, melyek aztán népük egész életét meghatározták. A legenda szerint egy bátor fiú, “Kis Kutya” a hegyekben egyedül vadászva népéért fohászkodott, amikor magas alak jelent meg egy csodálatos állat hátán. “Ezt az állatot Szent Kutyának nevezik. Képes arra, amire a kutyáitok, és még azon kívül sok mindenre. Gyors mint a szélvész, nemes lény, de félelmetes is” - szólt az ismeretlen, majd a felhők összezáródtak, és számtalan Szent Kutya esett le az égből. A Nagy Szellem ajándékát a fiú hazavitte népének, akik így kapták meg a Szent Kutyát, vagyis a lovat. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
Miután a síksági indiánok az európai telepesek hódításai után megismerték a háziasított lovat, lóháton jártak a nagy bölénycsordák nyomában, benne mérték a vagyont, de spirituális jelentőséget, gyógyító szerepet is tulajdonítanak neki: a ló nemcsak cserealap és a vadász hű társa, de orvosság is. A ló a hagyomány szerint reggel először, a gazdája előtt eszik, ő az első, az ember csak az abrakolás után következik a sorban. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
A sziú törzsek korábban letelepedett életmódot folytattak, de a varjú indiánokkal való összecsapások miatt fokozatosan nyugatra, a Missourin túlra költöztek. A prérin visszatértek a nomadizáláshoz - ezt a hagyományos etnográfia hajlamos másodlagos primitivitásnak, degradációnak mondani, de az az élet, amit átszínezve az indiánromantikából, könyvek és filmek garmadájából ismerhetünk egy kicsit, ekkor formálódott, és a sziúk szívesen gondolnak fejlődésként a nomád útra. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
A ló tisztelete megmaradt, a bölények azonban jóformán eltűntek. “Amikor a bölények eltűntek, velük együtt eltűntek az egykori szabad indiánok is. A két Dakota államban, Vyoming és Montana államokban egyes vidékeken helyet biztosítottak néhány mindent túlélő bölénycsordának. A kormány erdészei őrzik, a turisták pedig bámulják őket. Ha bölény testvérünk beszélni tudna, minden bizonnyal így szólna: – Rezervátumba dugtatok, akár az indiánokat. – Ami az életet és a halált illeti, mi és a bölények mindig ugyanabban a sorsban osztoztunk.” (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
Ezek Sánta Őz, a sziú indián sámán szavai, ahogy azokat lejegyezte a német-magyar felmenőkkel rendelkező Richard Erdoes. Erdoes az amerikai őslakos mozgalmak egyik első nagy támogatója, kihangosítója, pártfogója volt a hatvanas évektől. Munkáját úgy is elég hitelesnek tartják, hogy nála is keverednek az etnográfiai szempontok az ökológiai-spirituális megmondásokkal - az indián figurája civilizációkritikus stilizálással, csipetni peyottal és jókora dózisú “Föld-nagyanyóval” lett a városlakóknak fogyaszthatóvá téve. A képen Beatrice Lookinghorse unokáival, annak a spirituális vezetőnek a felesége, akinek a házától a sziúk idén nyáron útnak indultak, hogy őseik emléke előtt áldozzanak. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
Ezek a fotók egy olyan zarándoklat képei, amiben egyszerre van benne az őslakos jogok védelme, az indiánpolitika elleni tiltakozás és valamiféle spirituális út foszlányai. A kiindulópont Arvolt Lookinghorse birtoka volt, a Dél-Dakotában lévő Green Grass, innen vágtak neki a 400 mérföldes útnak Wyomingba, át a régi sziú területeken, a síksági indiánok nyugati földjén. Lookinghorse “a szent fehér bölényborjú pipa”, a sziúk egyik legszentebb tárgyának sorban a 19. őrzője - a feladatra még 12 éves korában választották ki. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
A legenda szerint a pipát őseik a Fehér Bölény Asszonytól kapták, ez a sziú szertartások legfontosabb eszköze, mely csak egyetlen minnesotai bánya kövéből készíthető el. Sánta Őz mondta: “Tartottam a kezemben a pipákat. Fejük hús volt a húsomból. Szárukban ott rejlett összes nemzedékünk. Éreztem, hogy a vér belőlem a pipába áramlik, éreztem, ahogyan ereimbe visszatér belőle, éreztem, ahogyan a tudatomban kering, mint a szellemek szokták. Nálunk semmilyen fontos esemény, legyen az akár jó, akár rossz, nem történhet meg a pipa nélkül. Ha egy ember haragjában vagy csak véletlenül megöli egy törzsi testvérét, ezzel megszakad a szent kör, és az egész nép sebet kap.” (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
A lovakat és a lovasokat és a szent növénynek tekintett zsályával füstölik meg indulás előtt. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
Kézlenyomattal díszített lótompor indulás előtt. Hagyományosan a csaták előtt kaptak a lovak hasonló festést, most ez szimbolikus harc: a résztvevők a lovas túrával annak a 150 évvel ezelőtti békekötésnek akartak emléket állítani, amely úgyis sarokpontja a sziú emlékezetnek, hogy az egyezséget az Egyesült Államok megszegte. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
Harci díszben, napszemüvegben Dakotában. A sziúk a nagypolitikába legutóbb akkor kerültek bele, amikor 2016-ban élénken tiltakoztak Standing Rocknál a tervezett olajvezeték ellen, amiért az őseik sírjai felett húzódna. ez csak egy a sok protestáció közül, tíz éve néhány radikálisabb sziú még a Lakota Köztársaságot is kikiáltotta - a gyakorlatban persze az Amerikai egyesült Államoktól való elszakadásból nem lett semmi. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
Tipi a parkolóban. Az indiánok a mai napig nem fogadják el, hogy az Egyesült államok megszegte az egyezséget és elvette a földjüket. Ehhez azonban egy kicsit vissza kell menni, egészen odáig, hogy sziúk valójában nincsenek. Legalábbis nem ilyen néven: csoportjaik magukat lakotának, dakotának és nakotának nevezik. A lakota barátot, testvért, barátságost jelent, ami kétségtelenül megnyerőbb, mint a franciák által egy torzított külső elnevezésből rájuk aggatott “sziú” címke, aminek az etimológiája a kígyó és az ellenség, szavakra vezethető vissza. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
Miután a franciák 1803-ban fillérekért eladták a Louisiana-területet az Egyesült Államoknak (ez sokkal nagyobb a mai Louisanánál, Washingtonban igazából nem is tudták, mekkora lett ezzel az új országuk, azért indították el a vadnyugat történetének egyik legkalandosabb expedícióját, hogy valami fogalmuk legyen róla), akaratukon kívül a síksági indián népek is hozzájuk kerültek. Az indiánok földjét ezután az aranylázzal, a gyapotültetvényekkel és a szőrmekereskedelemmel összefüggésben tizedelték és vették birtokba a telepesek. A csikaszókat, varjú indiánokat és a többi letelepedett, addig szövetségesnek számító népet Andrew Jackson elnök parancsára telepítették át lakóhelyükről a Mississippin túlra. Ez a “könnyek útja”, a deportálásokban a csirokik negyede halt meg útközben. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
A “sziúknak” egy ideig kedvezőbb sorsot ígértek. Nem csak önálló népként tárgyaltak velük, de elidegeníthetetlen jogként garantálták nekik a számukra szent Black Hills hegység birtoklását. Erről szólt az a Fort Laramie megállapodás, aminek idén a 150. évfordulóját ünneplik, és amire ezt a lovas menetet is szervezték az indiánok. “Az egyezség szinte mindenünk. Ez biztosítja számunkra azt a keveset, ami még a miénk” - mondja a lovasmenet egyik szervezője. Az erre vállalkozók 400 mérföldet, vagyis 600 kilométernél többet tesznek meg Dél-Dakotától Wyomingig lóháton, hogy így állítsanak emléket a Fort Laramie békekötésnek. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
A sziúk a mai napig szívesen büszkélkednek azzal,hogy valamelyik ősük tagja volt az 1868-as aláíróknak. Pedig az Amerikai Egyesült Államokkal kötött békéből nem lett semmi. Az egyezséget a fehérek szinte azonnal megszegték, mire kitört a “sziú háború” - a lakoták és a dakoták pedig azóta is küzdenek az igazukért. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
Bő másfél évszázada, Észak és Dél háborúja nem csak a fekete rabszolgák és a fehér ültetvényesek életét változtatta meg, az amerikai őslakosoknak is új korszakot hozott. Amíg ma is azt szokták gondolni (tévesen), hogy a polgárháború elsősorban a rabszolgaság felszámolásáért zajlott, az nem kérdéses, hogy a harcok miatt a síksági indiánoknak mindez szabadság helyett rabságot és nyomorúságot hozott. Sokatmondó, hogy a “Csak a halott indián a jó indián” mondás is az északiak egyik legnagyobb tábornokától, Philip Sheridantől származik, aki az uniós erők győzelme után hírhedten kegyetlen indiánpolitikát folytatott. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
1868-ban a Laramie erődben az Egyesült Államok ismét garanciát vállalt rá, hogy a Black Hills hegységet meghagyja a sziúknak “ameddig csak a folyó folyik és a sas száll”. Hiába hozták azonban létre a Nagy Sziú Rezervátumot, négy évvel később itt is aranyat találtak, ami fontosabbnak bizonyult mindenféle szerződéseknél és indiánoknak tett ígéreteknél. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
A Fekete-hegy aranya miatt a sziúkat elüldözték lakóhelyükről, mire kitört a felkelés, az utolsó nagy indián háború. Ennek volt legendás vezetője Ülő Bika, sziú nevén Tatanka Ijotake, aki aztán egy hasonlóan legendás csatában little Bighornnál megsemmisítette Custer 7. lovasezredét, a megtorlás elől pedig néhány évre Kanadába vezette népét. Miután amnesztia ígéretével visszacsábították, öreg korára szégyenszemre vásári mutatványos lett a keleti part nagyvárosaiban. Azt mondják, igazából csak ekkor döbbent rá, hogy egy teljes ipari civilizációval vív reménytelen harcot. Miközben Buffalo Bill vadnyugati showjában lépett fel, időnként azért anyanyelvén megátkozta a tapsoló-röhögő közönséget. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
Az övéihez visszatérő Ülő Bikát 1890-ben ölték meg a rendőrök a sátránál. Ekkorra már ő is közel került a síksági indiánok nagy vallási-megújulási mozgalmához, a szellemtánchoz, mely a krisztusi megváltástant az indián millenarizmussal kombinálva azt hirdette, hogy hamarosan viszatérnek a hatalmas bölénycsordák, eljő újra a fehérektől mentes indián aranykor. A szellemtánc Ülő Bika halálhírére összegyűlő híveit aztán Wounded Knee-nél mészárolták le az amerikai rendfenntartók, csak ekkor 150 sziú férfi, nő és gyerek halt meg. Lakoták, daktoák, sziúk, indiánok őseik emlékébe és hajdani büszkeségükbe kapaszkodnak, hogy megőrizzék kultúrájuk maradékát. (Fotó:
Stephanie Keith / Reuters)
A nagy sziú háború után az amerikai hatóságok megszüntették a nagy sziú rezervátumot is. Helyette öt kisebb rezervátumot hoztak létre szigetszerűen, úgy, ahogy a nagy és egységes esőerdő szakad szét egyre zsugorodó szigeterdőkre a civilizáció mindent elöntő óceánjában.
Jogtalanul elvett földjükért ugyan a nyolcvanas években kártérítést ítélt meg nekik az amerikai Legfelsőbb Bíróság,a sziúk azóta sem hajlandók felvenni a kamatokkal most már egy milliárd dollárnál tartó összeget, mert szerintük azzal őseik vérét gyaláznák meg.
“Lehet, hogy a fehér ember fogalmai szerint szegények vagyunk, de nem vagyunk szegények a dakota, a lakota és a nakota értelemben, mert kapcsolatban vagyunk a földdel, az egekkel és a mindenséggel” - mondta az emléktúra alkalmából Dave Swallow, oglala lakota törzsfő.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
