Szabolcs 2006-ban kezdett el analóg fotókat készíteni, amolyan hirtelen jött felindulásból. Van digitális kamerája, sőt mobillal is készít képeket, de úgy érzi, az analóg áll a legközelebb a személyiségéhez. 

A családi albumot lapozgattam, a kompozíciókat tanulmányoztam, aztán egész egyszerűen elkezdett érdekelni ez a technika.

Kikapcsolódásként gyakran sétált vagy találkozott fotókedvelő barátaival, majd hamarosan a kameráját is magával vitte a találkozókra, és megörökített mindent, ami megfogta a fantáziáját. Fotóit otthon laborálja, szereti a készülő filmre való várakozást, annak légkörét. Képeit középformátumban készíti, egy Yashica Mat 124G a társa a folyamatban.

Igazi autodidakta fotográfus, képei publikálása csak az után fogalmazódott meg benne, hogy egy drámai, halálközeli élményekkel teli időszak után két agyműtéten esett át.

A kiállítás azért kapta az Időkapu címet, mert tulajdonképpen egy időutazást – az agyműtétem előtti életet – örökíti meg. Az epilepsziás rosszulléteim után úgy éreztem, hogy kiestem az időből. 200-300 métert sétáltam úgy, hogy azt sem tudtam, hol vagyok. Szerencsére mára elmúltak a rosszullétek, és visszatértem a valóságba.

Szabolcs számára a fotográfia az a médium, amelyen keresztül meg tudja jeleníteni, és kivetíteni azt az egyedi látásmódot, továbbá világ- és valóságérzékelést, amelyet betegsége és gyógyulása kapcsán élt át. Misztikus, mágikus realista látásmódját flow-szerű bevillanások ihlették. 

A betegségem ellökött a való világtól, külső szemlélőként láttam a környezetemet. Rádöbbentem, hogy halandó vagyok, a gyógyulásom óta azonban a legkisebb dolgoknak is örülök. Egészen olyan, mintha újjászülettem volna.