Fekte-fehér fényképek a múltból, mellettük színes, a kék és a piros által dominál képek a jelenből. Fotó és festészet különös találkozásának ad otthont a Várfok Project Room Két hangon című kiállítása, ahol Korniss Péter fotográfus képei és Joséphine Paul fiatal francia festőművész Korniss által inspirált munkái láthatók 2025. május 31-ig.

Egy letűnt évszázad és majd' kétezer kilométer választja el a fiatal francia festőművészt, Joséphine Pault a magyar fotográfus, Korniss Péter székelyföldi munkáitól, de A vendégmunkás-sorozat is fényévekre van a mai párizsi élettől. Mégis, amikor Joséphine meglátta Korniss Péter képeit, azonnal beleszeretett – hogy mibe? A mozdulatokba, a tekintetekbe, a testtartásba és valami ősi kapcsolódásba, amit megérzett a saját magyar gyökerei és a Korniss Péter által megörökített világ között. A képek egyfajta emlékfelfedezést jelentettek számára, érzelmeket, helyeket és embereket idéztek fel.

Joséphine Paul, aki jelenleg a Sorbonne Egyetem nemzetközi alkotás mesterszakán tanul, éppen alkotott, amikor egy kulturális műsorban egyszer csak magyar hangot hallott. Az édesanyja révén magyarul kiválóan beszélő ifjú művész azonnal abbahagyta a festést, és a képernyő elé telepedve hallgatta meg a Korniss Péterrel készült interjút, amelyben – a párizsi kiállításai apropóján – a magyar fotóművész képeit is bemutatták. Joséphine ezek után megkérte a nagynénjét, hogy szerezzen be neki albumokat Kornisstól: így került hozzá a Kötődés, illetve A vendégmunkás című kötet, amelynek képei egy eltűnő paraszti világot és egy ingázó munkás életét örökítették meg – ezután pedig elkezdett festeni a képekből inspirálódva.

Korniss Pétert személyesen már csak akkor kereste meg, amikor díjat is nyert a képeivel: a magyar fotóművész – akinél kedvesebb, nyitottabb és támogatóbb embert keveset ismerni, nem hiába rajonganak érte a tanítványai is – természetesen azonnal ráállt a találkozásra. Ebéd közben pedig azt is megbeszélték, hogy Joséphine egy egyetemi dolgozatához bekapcsolódik abba az arciválási folyamatba, amit Korniss Péter a képeivel végez a Szépművészeti Múzeumhoz tartozó Közép-Európai Művészettörténeti Kutatóintézetben (KEMKI).

A közös munka eredményeképp pedig most kiállítást nyílt a Várfok Project Roomban Két hangon címmel: a tárlat egymás mellé helyezi az inspirációként szolgáló fotókat és a belőlük született festményeket, amelyek nem másolatok, ha­nem a pillanat és az érzés szubjektív rögzítései. Minden fotó egy találkozás, rés a múlt felé, amely a földrajzi és időbeli távolság ellenére is elevenen él a fiatal francia festőművészben. Ez a közelség olyan teret nyit, ahol az eredeti képi világ és a visszaemlékezés közti határvonal elmosódik, és a festészet már a belső képek megidézésére szolgál.

A megnyitón a kiállítóterem nem bizonyult elég tágasnak a vendégek befogadására, még az utcán is álltak az érdeklődők: idősebb magyar művészek és fiatal fiúk-lányok beszélgettek aztán a Várfok Galéria kertjében, ahol végül a megnyitó zajlott, magyar, francia és angol szavak keveredtek a társalgásban.

– Fehér Dávid művészettörténész, a KEMKI igazgatója Korniss Péter sokat idézett mondatával kezdte a megnyitót. Korniss a közelgő eltűnés tudatában exponált: kultúrákat, miliőket, hagyományokat járt körül, mindezt hétköznapi eseményeken, látszólag banális mozzanatokon és személyes utakon keresztül.

Fotográfiái tárgyilagos kívülállásra törekedtek, ám ez nem lehetséges, ha regényként akarjuk kibontani egy ember történetét, ami aztán egyetemes kérdések megfogalmazásához vezetett. Hiszen az ingázás, a létbizonytalanság, a számkivetettség érzése, illetve az egyén számára biztonságot adó hagyományok eltűnése univerzális tapasztalatnak tekinthető, és azok számára is értelmezhető, akik mindezt soha nem élték át. „A személyes emlékezet úgy válik kollektív emlékezetté, hogy nem tűnik el belőle a személyesség” – világította meg Fehér Dávid Korniss fotográfiáinak termékeny paradoxonát.

A fotográfiák erejét demonstrálja, hogy a részben magyar, részben francia származású művész rajtuk keresztül képes megtapasztalni és feltárni – saját szavaival – „az emlékezés és az emberi tapasztalatok közötti feszültséget”, illetve a személyes és kollektív identitás kérdéseit. Ahogyan Joséphine Paul fogalmaz: „Munkáim középpontjában az emlékezés törékeny és elmosódó pillanatai állnak, azok a pillanatok, amikor a múlt előttünk jelenik meg, de az idő és a távolság hatására másként érzékeljük. Az emlékek, bár több mint kétezer kilométer választ el tőlük, mélyen megmaradnak bennem. Emlékeimen keresztül az instabilitásukat igyekszem megragadni, hiszen ezek a pillanatok nemcsak a valóság, hanem a belső valóság torzított tükröződései is.”

Joséphine Paul ráközelített Korniss kompozícióira, a formákat eltorzította, saját emlékké tette, miközben megőrizte a képeken felfedezhető szembesítések feszültségét. Nézőként pedig tanúi lehetünk a fotográfia és a festmény szembesítésének, két művész időn és távolságokon átnyúló, egyéni és társadalmi szinten is értelmezhető párbeszédének.