Index Vakbarát Hírportál

Christophe Calais fotós több mint 20 éve kezdte követni egy kisfiú életét. Egy ruandai hutu kisfiúét, akit egy tömegsírból mentett ki egy francia legionárius. Miután megtalálta az apját, Angelo évekig Zaire-ban (ma: Kongói Demokratikus Köztársaság) élt menekültként. Véletlenek sora kellett hozzá, hogy Calais ott lehetett, amikor végül hazatértek, és Ruandába vissza-visszatérve végigkísérhette a fiú kamasz-, majd fiatal felnőttkorát egy emlékezés és felejtés közt őrlődő társadalomban. Az Egy ruandai sors egyedülálló fotósorozat: azt mutatja meg, hogy illeszkedik vissza saját országába egy hutu család a brutális 1994-es népirtás után.

Az a kínai nagy fal, amire a legtöbb európai asszociál, csupán az építmény egy rövidebb, turistáknak szépen restaurált szakasza, ami az utóbbi évtizedekben rohamtempóban fejlődő és mára igen gazdag keleti országrészben a Sárga-tengerbe fut (egyébként sem volt soha egy összefüggő fal, erődítményláncok sokasága annál inkább). A fal nyugati vége, a sziklás, sivatagos Gansu tartomány egészen más képet fest. Itt, a modern gyárvárosoktól több ezer kilométerre a hivatalos szegénységi küszöb alatt, 6,4 jüanból (nagyjából 250 forint) vagy kevesebből él az emberek zöme, nemhogy turizmus, de még aszfaltozott út se nagyon van. Itt épült a fal egyik legrégebbi szakasza a Han dinasztia idején, i.e. 220-tól i.sz. 280-ig két szakaszban, a későbbi Selyem út mentén. A fal mai lepukkantsága hűen tükrözi a mély-vidéki Kínában uralkodó állapotokat az elhanyagolt infrastruktúrától a mélyszegénységen át a vergődő mezőgazdaságig. Fan Si-szan (Fan Shi San) kínai fotós biciklivel járta be a nagy fal még létező szakaszait, ahol van, hogy mezei reklámtáblának vagy mászókának használják az egykor a portyázó mongolok ellen emelt védelmi vonalat.

A 20. század eleji Németországban jelentek meg az első figyelemfelkeltő cikkek és tanulmányok a dohányzás káros hatásairól, majd a nácizmus idején – az 1919-ben leszokott Hitler személyes cigarettaundora miatt – kifejezetten sikeresen szorították vissza a dohányzást. Sőt, a második világháborús vereség után szinte vissza kellett szoktatni a németeket a cigarettára. Az angol és amerikai tudósok az 50-es évektől publikáltak a dohányzás káros hatásáról, Magyarországon a hatvanas években kezdődött a küzdelem, méghozzá a csúcson: az idült tüdő-, illetve légúti betegségek ellátására szakosodott Kékestetői Állami Gyógyintézet orvosai a hatvanas évek első felében elérték, hogy csak nemdohányzó betegeket fogadhassanak, a korabeli dolgozók pedig – akárcsak mai társaik – nem dohányozhattak az intézmény területén. A rendeletet később finomítani kellett. Hogy miért, arra a Fortepan dohányos válogatása ad választ. A huszadik század Magyarországán szinte mindenki, minden elképzelhető helyen csak dohányzott vagy elszenvedte mások dohányzását.

Az északi sarkkör – 66 fokra és 33 szögpercre az Egyenlítőtől – nyolc országot szel át. Egy brit fotós, Christian Barnett tizenháromszor utazott el a sarkkörre, hogy az összes olyan várost és eldugott települést bejárja Norvégiában, Svédországban, Finnországban, Oroszországban, Izlandon, Grönlandon, az USA-ban és Kanadában, amely a sarkkörön vagy attól maximum 50 kilométerre terül el. Barnett éveken át készítette a sarkköri népeket bemutató fotósorozatát, és összesen 23 településen járt. Képei sokszor meglepőek: jegesmedvéket, havat és kietlen tájakat várnánk, ehelyett azonban változatos, egyszerre rendkívül ősi és modern közösségeket látunk, különös hobbikkal és még különösebb mondavilággal.

A nők körülmetélését, azaz gyakorlatilag a női nemi szervek megcsonkítását az ENSZ és más nemzetközi szervezetek is az emberi jogok és a női egyenjogúság elleni súlyos sértésként ismeri el, ennek ellenére minden évben fiatal lányok milliói esnek át a rendkívül fájdalmas, megalázó és veszélyes szertartáson, amellyel egyes afrikai és közel-keleti népek hagyományai szerint a felnőtt életre és házasságra készítik fel őket. A csonkításba több százan azonnal belehalnak a vérveszteség és a sokk miatt, de a túlélők is még évtizedekig szenvednek a körülmetélés egészségügyi következményeitől. Meeri Koutaniemi finn fotós egy 14 éves kenyai maszáj lány körülmetélését fotózta végig, a képeiből kedden nyílt kiállítás a Faur Zsófi galériában.

Louis Mallo képei egyetlen egyszerű dologról szólnak: a komponálásról. Fotói egyszerre színesek és átlátszók; egyszerre takarják el és emelik ki egymást a kép elemeinek használt kerítések, fóliák, épületek és megannyi apró részlet, amikre a fotós minden képén kínosan odafigyel.

Schiffer Pál neve összeforrt a Fekete vonattat és a Cséplő Gyurival. Ő is a Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett, de sajnos 2001-ben meghalt. Utolsó éveiben is folyamatosan dolgozott. A MAFILM Hiradó- és Dokumentumfilm osztályán kezdte, de a Balázs Béla Stúdió kísérleti dokumentumfilmes műhelye volt rá a legnagyobb hatással, itt készült a Fekete vonat is, majd az iskolateremtő dokumentum-játékfilmje, a Cséplő Gyuri is. Később a rendszerváltás hatása is foglalkoztatta, a Videoton gyár munkásainak az életét közelről követte. A Magyar Történelmi Filmalapítvány kurátora és a Hunnia Filmstúdió producere lett. Nagyapja Szakasits Árpád volt, unokaöccse pedig Schiffer András. „Egy anglomán eleganciával öltözködő, ízig-vérig szociáldemokrata, városi értelmiségi, bőrkesztyűs jobb kezében mikrofonnal, szabad kezével kamerámnak intve, bekopogott egy putri ajtaján. Így kezdődött. Így kezdődött az a jelentős életmű, mely a hatalom által nem szívesen taglalt 'cigánykérdés' ingoványos talajára merészkedik. Az előítélettől fertőzött közgondolkodás ma sem szívesen néz szembe ezzel a gonddal. Pedig Schiffer Pál időben szólt” – írta róla halálakor operatőre, Andor Tamás. A Fortepan jóvoltából a filmforgatáson készült képeiből válogattunk.

Közel kétszázezer nőnek van fegyverviselési engedélye Texasban, ez a szám a négy évvel ezelőtti adat háromszorosa. Shelley Calton amerikai fotós különleges fényképsorozatban mutatja be, kik is ezek a nők, és a képeket nézve csak az közös bennük, hogy fegyverrel védenék meg magukat, ha arra kerülne sor.

Josef Hoflehner  Ausztria legmenőbb fotósa, de ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a képein bármi osztrák dolog fellelhető lenne. Elég sokat utazik, jelent meg fotókönyve Izlandról, Kínáról és Jemenről is. Eleinte fekete-fehér képeket csinált, aztán a monokrómra váltott, újabban már színes fotókat is készít. Az egyik leghíresebb projektje egészen elképesztő helyen készült: egy reptérhez közeli strandon a fürdőzőkhöz közel landoló repülőgépeket fotózott. A tájkép az igazi műfaja, így az alant látható American Landscapes, azaz Amerikai tájak című munkáin se keressünk embereket. A puszták, a prérik, a tengerpartok jelentik az ő világát, és mivel az Egyesült Államokban járunk, itt bármilyen látvány szerves része az autó, a parkoló, a benzinkút, az autómosó és az útszéli büfé.

Nem sok fénykép maradt fenn a Kommün korábban dicsőségesnek mondott 133 napjából, már csak ezért is nagy kincs a Fortepanra fölkerült 1919-es minigyűjtemény. Plakátok, polgárok, proletárok néznek ránk a helyenként kishibás képekről, és persze hetyke vörös katonák. Nagyon fiatalok, akár a 96 évvel ezelőtti egész diktatúra, amiben Kun Béla 33 évesen lehetett “az öreg”.

Itt valami félreértésnek kell lenni - mondta Sinkó Ervin hőse 1919. március 21-én az Optimistákban; egy kommunista is így reagált a Tanácsköztársaság megszületésére, amit épp ésszel alig lehetett felfogni. Hogy néhány radikális újságíró, baloldali zsidó intellektuel és Moszkvából hazatért ifjú kommunista megszerezte Pesten a hatalmat, azt Lenin sem nagyon akarta elhinni: abban is kételkedett, hogy tényleg - a börtönből aznap kiengedett - Kun Bélával beszél telefonon.

A londoni Michael Marten  2003-ban egy olyan fotósorozaton töprengett, ami a táj változását tudná megragadni. Időjárás, erózió, az évszakok váltakozása – ezek jártak a fejében, amikor egyszer Skócia déli részén kalandozva eljutott a Berwickshire-i öbölbe, ahol az egész napot fotózással töltötte. Az otthoni előhíváskor vette észre azt a változást, amit mindig is meg akart örökíteni: a mozdulatlan tájba beömlő tengert. És már meg is volt a koncepció: Marten elhatározta, hogy körbefényképezi a Brit-szigetek öbleit apály és dagály idején. Sorozatában az egzotikum a víz kitartó munkája, amivel nap mint nap változtatja a fövenyt mederré, a szirtet mólóvá, a földnyúlványt szigetté. És vissza.

Selymes babahaja van, rózsás az arca, gödröcskék a kézfején, hajszálerek a halántékánál, a súlya, hossza egy újszülötté, na és babaillatú. Sőt, megrendeléstől függően szívdobogás is hallatszik apró, lélegzetre emelkedő mellkasa mögött. Önkéntelenül is úgy emelem és tartom, mint egy igazi kisbabát, pedig nem az. A reborn baba illatáról parfüm, a fürtöcskékről az aranyárban importált moher, kicsattanó színéről speciális festék, a szívdobbanásról és emelkedő mellkasról beépített panel gondoskodik. Van, aki inkább kevesebbet eszik, csak hogy jusson pénze a sok tízezer forintos babára, más pedig gyerekként nélkülözte a játékokat, most az egész örökségét élethű babákra költötte el. Gyűjtőszenvedély, a babázás szeretete és gyermek iránti sóvárgás is akad a rebornok utáni vágyakozás mögött.

Jó esetben négy-ötezer kép maradhatott meg a Rákosi-korszak alatti építkezésekről abból a harminckétezerből, amely az Uvaterv pincéjében veszett oda egy zárlatos kapcsoló okozta tűz miatt. Az 1948-ban létrehozott állami tervezőcég archívumában a legnagyobb veszteség éppen ezt a korszakot érte,a tűz ugyanis épp a korai korszak képeit őrző dobozok feletti villanykapcsolótól indult. Ennek ellenére 1960-as évektől készült, több mint 70 ezer darabos állomány fele is megsemmisülhetett.

Erdei Katalin élete nagy részét fotózással töltötte, dolgozott a VÁTI-nál, a Népszabadságnál, a Figyelőnél és az Igazságnál. Temérdek munkája során négy Kispolskit is elhasznált. Azt vallja, kétszer lát, először a szemével, másodszor az objektíven keresztül. Hagyományos technikával dolgozott, a digitalizálástól idegenkedik. A rendszerváltás előtt, 1986 és ‘90 között, készült képeiből válogattunk a Fortepan jóvoltából.

Nagy Gabriella az egyik kedvenc kortárs festőművészünk. Imádjuk minden színét, a zöldje pedig úgy mellbe vág mint Chagall repülő szerelmesei, ott vannak és nem tudsz tőlük szabadulni. Összeállításunkban a festőnő kedvenc képeiből szemezgettünk.

Art Zelin 1941-ben született New Yorkban, apja nyakig benne volt a szervezett bűnözésben, az akkoriban kiskirálynak számító Bugsy Siegelnek dolgozott katonaként. Ő vette fiának az első fényképezőgépét, Art pedig már tinikorában elkezdett fotózni. Beadta újságokhoz is a képeit, de mindenhol elutasították, amíg 1962-ben be nem lógott egy Peter Sellers-film premierére. Zelin hamisított magának egy sajtóigazolványt, sikerült átslisszolnia a biztonsági kordonokon, és elkészíthette az első lesifotóit.

Amikor Róheim Sámuel fakereskedő 1900-ban megépíttette a Hermina úti családi villáját, aligha sejtette, hogy az épület nem csak egy miniszterelnök-gyilkossághelyszíne lesz, hanem később ideköltözik majd a titkosrendőrség, ezután évtizedekre elfoglalja egy mozgássérülteket ellátó intézmény, végül pedig, több mint száz év múltán lassan szétrohasztja majd a kollektív felelőtlenség. A Róheim-villa hányatott története nem csak az ország elmúlt 110 évéről mutat meg sok mindent, de az ott évtizedekig működő bennlakásos mozgássérült intézmény a Kádár-rendszer kegyetlen szociálpolitikájának is tükröt tart. Nézzék meg, hogyan látta a Mozgássérültek Állami Intézetét egy bentlakó a hatvanas években.

Valamikor magyar önkéntesek siettek a gyengébb fél segítségére, amikor a nagy Oroszország megtámadta a szomszédját. Az 1939-40-es finn-szovjet téli háborúra érzékenyen reagált a magyar közvélemény, és a külügy is úgy gondolta, itt az apropó a nyugati elköteleződés kifejezésére. A gyorstalpaló síedzéseket vevő magyar önkénteseket végül ugyan nem vetették be, de Finnországban így is szívesen emlékeznek a testvérnép felől érkező szimpátiára. A finnugor szolidaritás elfeledett epizódját Niina Ala-Fossi, Richly Gábor és Vilisics Ferenc mutatja be a nemrég megjelent "Hungarian volunteers in Finland during the Winter War" című könyvükben.

Volt egy kutatás a '80-as évek közepén, ami két megye – Békés és Győr-Sopron – kultúraközvetítő intézményeit hasonlította össze. Pontos instrukciók alapján, közel háromezer intézményről, 30-40 ezer fotó készült. A hatalmas anyagban a művelődési házakon, könyvtárakon, óvodákon, iskolákon, templomokon túl helyi pártházak, illetve a közösség életében fontos agoraként funkcionáló kiskocsmák, presszók is szerepelnek. A Békés megyei képekből a Fortepan, és az Orosházán és környékén készült képek készítője, Jankó Attila segítségével állítottunk össze egy nagyképnyit. A képek némelyike végül egy könyvben is megjelent. Az Intézménymimika című tanulmány szerzői, Kapitány Ágnes és Kapitány Gábor is meséltek néhány dolgot a kutatásról, felidézve néhány érdekességet, tapasztalatot.

Ahogy az arc mimikája egyaránt hordoz valóságos és megjátszott érzelmeket, ahogy tükrözi és elleplezi az arc viselőjének lelkiállapotát, úgy olvashatunk igazat és hamisságot, méltóságot és ürességet intézményeink arcáról is – áll az Intézménymimika című könyvben. Lássuk mit olvashatunk ki Békés megye néhány intézményének arcából, a '80-as évekből.

Ficsor Zsoltot, a MOME fotó szakának harmadéves diákját beválogatták a Berlinaléval párhuzamosan zajló fotósoknak szóló Close up! programba, amelynek keretében fiatal művészek csinálhattak képeket a filmfesztiválon. Mindenhova bejárásuk volt, ott fotózhattak, ahol csak akartak, a fesztivál végén az elkészült képeket a berlini C/O galériában állították ki. A magyar fotós Punctum! című sorozatával megnyerte a fődíjat, egy Canon fényképezőgépet. A kiállított képeket az indexes megjelenéshez rendeztük párba.

Noha a fesztiválon szabadon dolgozhattak, azért voltak kötöttségeik is: őt különböző német online médiának kellett naponta tíz, általunk választott fotót leadni, a fesztivál végére pedig egy önálló projektet létrehozniuk. Ficsór témája az apró részletek lettek: ezért igyekezett minél közelebb kerülni az alanyokhoz, de arra ügyelt, hogy ha sztárokat is fotózott, ne legyenek felismerhetőek. „Ezzel arra akartam rámutatni, hogy számomra nincs fontosabb vagy kevésbé fontos dolog a fesztiválon" – mondta munkamódszeréről egy interjúban. A vörös szőnyeg mellett egyébként is nagyon nehéz volt dolgozni, mozdulni is nehéz a sok riporter és fotós miatt, a közeli sajtóközpontban, a Hyattben szintén elég jó témákba sikerült botlani. Ficsór fődíjasként 2016-ben is a fesztivál vendége lesz, tehát hosszabb távú kapcsolatot építhet a Berlináléval és a C/O galériával is.

A Fortepan, együttműködve az Út- és Vasúttervező Zrt.-vel (Uvaterv), elkezdte a vállalat fotóarchívumának feldolgozását. Az 1949 és 1990 között készült közel 120 000 fényképből folyamatosan jelennek majd meg fotók a Fortepanon és az Indexen is. Metróépítések, Duna-hidak, Libegő és Ferihegy – pár példa a cég történetéből.
Ez a sorozat az Uvaterv egy 1960-as fotótanulmányának képeire épül. A szerző több napon át fotózott Budapest kivezető útjain, gyaníthatóan az utak fejlesztésére, bővítésére keresve választ. Az 56-os forradalom után liberalizált személyautó-piac pár éven belül érezhetően növelte a budapesti gépkocsik számát. 1960-ra nyilvánvalóvá vált, hogy a bevezető utak kapacitása kicsi, és radikális változtatásokra lesz szükség. A fotókon szereplő utak egy része mára a felismerhetetlenségig megváltozott, de a Street View segítségével megkíséreljük rekonstruálni a helyszíneket.

Rengeteg kubai kezdett hajót, csónakot, bárkát tákolni, amikor 1994-ben a szigetország lehetővé tette, hogy aki akar, a Floridai-szoros felé vehesse az útirányt. 1994 nyarán több mint 30 ezer kubai állampolgárt kaptak el amerikai hajók a tengeren – az áradat hatására az Egyesült Államok végül úgy döntött, vízumot ad évi 20 ezer kubainak. A kvóta fölött a „száraz láb – vizes láb”-elven döntik el az elfogott migránsok sorsát: akit a tengeren kapnak el, hazatoloncolják, vagy harmadik országba telepítik, de aki eljut a szárazföldig, tartózkodási engedélyt kérhet. Az 1980-as Szabadság hajóraj-művelet óta ez volt a legnagyobb kivándorlási hullám (Fidel Castro 1980-ban megnyitotta Mariel kikötőjét az Amerikából érkező amerikai Szabadság-hajórajnak, több mint 120 ezer kubai Miamiba vándorlását téve lehetővé.)

Klement Csaba 2012-ben végzett a MOME animációs szakán, és ezen az kis életrajzi információn kívül nem is muszáj mást tudni róla, mert a grafikái, animációs filmjei és gifjei beszélnek maga helyett róla. Az utóbbiakat ráadásul a magyar Comedy Central és a Fox megrendelésére is készíti, ezek hatalmas sikerrel pörögnek a nemzetközi Tumblr-szcénában is. Magáról csak egy darab mondatot küldött az Indexnek: „szeretem a dinókat és Cicciolina a példaképem.” A munkái alapján szereti a cuki kisállatokat is, ha léteznek, vagy ha ő találta ki őket.

A matrózoké különleges, sok kívülálló által irigyelt világ, még ha a hajózás szabadsága mifelénk többnyire csak a Fekete-tengerig tart is. A Mahart most már klasszikusnak számító, KGST-s korszakát örökítette meg fényképein a Duna egyik legendás kapitánya. Az utóbb szinte sablonos matrózhalált halt Droppa Kálmán nemcsak nagy tudású hajós, de szenvedélyes fotós is volt, végzetes kocsmai verekedése előtt rendszeresen fényképezett a Közlekedési Múzeum számára is. Képei most fölkerültek a Fortepanra, ezek közül válogattunk. Csíkos trikók és hajóvonták találkozása talán az időtlenséggel, nagykép.

Andrew Lubimov Szevasztopolban született 1985-ben, és bár a munkája később Moszkvába sodorta, évek óta készült rá, hogy készítsen egy riportot szülővárosa fociultráiról. A meghatározó szurkolóvezérekkel való egyeztetést követően a 2012/2013-as szezonban merült el az ukrajnai ultrák alvilágában, ahol ő is végigzötykölődte az idegenbe tett unalmas vonatozásokat, farkasszemet nézett a Berkut rohamrendőreivel, és testközelből kapta le az illegális városszéli ütközetekben egymásnak csattanó fanatikusokat. A történetnek egészen egyedi csavart adnak a 2013 óta lezajlott forradalmi változások: a Berkutot a Majdan téri tüntetések után feloszlatták, a szevasztopoli ukrán ultrák pedig ma már oroszok; és hogy ez még mindig ne legyen ilyen egyszerű: csapatuk a Krím bekebelezésével inkább vesztett, mint nyert, hiszen hiába jutottak fel 2013-ban az ukrán első osztályba, újorosz csapatként megint mindent elölről kell kezdeniük.

Közzétették a World Press Photo idei győzteseit. A zsűri 90 ezer hírfotó közül választotta ki a legfontosabbnak ítélt történeteket, a fődíjat a szentpétervári melegek életét bemutató Mads Nissen kapta. Fontos díjakat jártak az ebolajárványt és az ukrán válságot bemutató anyagokért is, és idén először egy drónfotó is díjat kapott. A legjobbak közé került képek 20 százalékát viszont kizárták az eltúlzott utómunka miatt.

Volt az a jelenet az 1986-os, legendás ausztrál filmben, amikor a bennszülött törzsnél felnőtt, városban teljesen idegenül mozgó Krokodil Dundee New Yorkba kerül, és persze semmit nem ért a metropolis működéséből, azt hiszi, itt is mindenki ismer mindenkit, a taxisofőr a törzsfőnök, a prostituáltak meg az igazi finom hölgyek. Kábé ennyire érezhette magát eltévedve David Grey, amikor régi álma valóra vált: eljutott az egyik legtradicionálisabban élő ausztráliai törzshöz, és részt vett egy igazi mocsári krokodilvadászaton.

Nem csak hazai retró van a Fortepan most éppen 43671 képet tartalmazó archívumában, a közelmúltban olyan egzotikus, tengerparti fényképek kerültek föl a most már Amerikában is hódító oldalra a hetvenes évekből, amelyek azon kívül, hogy fotóesztétikailag is nagyon rendben vannak, jól fogható hangulatukkal is megigézik, akinek van szeme. Az örök Kuba szépen komponált fekete-fehér felvételeken, csak itt, csak most, mindenkinek.

Garry Winogrand az egyik legkiválóbb utcai fotós volt, pedig ha ma élne, a gatyáját is leperelnék a képein szereplők. Két dologhoz értett igazán: jó képeket csinálni az utcán, és szemtelenül közel kerülni azokhoz, akiket le akart fotózni. Annyi képet csinált, hogy előhívni sem volt ideje őket. Másfél millió képből álló munkásságát manapság kezdik csak igazán felfedezni.

"A fotók nem történeteket mesélnek, csak megmutatják, hogy nézett ki valami a kamerán keresztül." 

 Winograndnek sajátos veleménye volt a fotózásról. Utálta a sajtófotót és megvetette kora neves képes magazinjait (a Life-ot is), mert szerinte bármilyen történetet képeken keresztül bemutatni nem más, mint egyszerű hazugság. A fotók csak arra jók, hogy megörökítsenek egy-egy pillanatot az életből, de annak is épp csak a felszínéről. Mit csinált például az a pár, aki két majommal sétált az utcán? Winogrand fotóiból sosem fogjuk megtudni. Annak ellenére, hogy megvetette a szakmát, a legtöbb sajtófotósnál sokkal alaposabban dokumentálta az amerikai mindennapokat.

 Garry Winogrand első európai retrospektív kiállítása épp a párizsi Jeu De Paume-ben látogatható.

Elképesztően sokat dolgozott. 25 ezer tekercs filmet lőtt el, ami azt jelenti, hogy nagyjából az egész életét az utcán kellett töltenie fotózással. Negyed évszázados karrierje alatt nem mindig maradt ideje még arra sem, hogy a saját képeit nézegesse. Nagyjából 6600 tekercs előhívatlan filmet (250 ezer fotót) hagyott hátra, amikor 54 évesen egy gyors lefolyású betegségben meghalt. Winogrand azt vallotta, hogy el kell telnie néhány évnek a fotózás után, mire elég kritikus szemmel tud hozzálátni a képek feldolgozásához. Ennyi idő alatt viszont feldolgozhatatlanul sok képet készített, így inkább nem is foglalkozott előhívással vagy válogatással. Akár azt is mondhatnánk rá, hogy fogalma sem volt róla, hogy mit csinált. Ez persze nem lenne igaz.

Mondhatnánk viszont a képein szereplőkre. Winogrand egészen egyedi stílusban dolgozott az utcán. Nem törődött vele, hogy észrevétlen maradjon, de olyan gyorsan dolgozott, hogy fel sem fogták a körülötte állók, hogy mi történik. Csak egy-egy pillanatra emelte a szeméhez a nyakában lógó kamerát, és mire a szembe jövők észrevették, hogy rájuk fogja a fényképezőgépet, már kattintott és el is kapta a szemétől, mintha csak állítgatott volna valamit.

Ha lebukott, biccentett egyet és mosolygott, majd odébb állt. Egy pillanatig sem zavartatta magát munka közben, még akkor sem, ha egy kapualjban csókolózó pár arcába kellett beletolnia a kamerát egy jó képért. Karrierje során megszámlálhatatlanul sok embert bosszantott fel az utcán, de mindig kibeszélte magát a rázós helyzetekből.

Ha odament hozzá valaki az utcán, és megkérdezte tőle, hogy mégis mit csinál, csak ennyit válaszolt:

Próbálok túlélni.

Király András ahelyett, hogy számos kortársához hasonlóan Berlinbe vagy Londonba költözött volna a Magyar Művészeti Akadémia elől, műfajt váltott. Érzékeny, apró emberi momentumokra fókuszáló festmények helyett elővette a plakátrajzolás régóta nem alkalmazott stílusát.