A téli olimpiák története:

1924, 1928, 1932, 1936, 1948, 1952, 1956, 1960, 1964, 1968, 1972, 1976, 1980, 1984, 1988, 1992, 1994, 1998, 2002, 2006, 2010, 2014

Kanada korábban is téli sporthatalomnak számított, téli olimpiát mégsem rendezhetett, nyárit viszont igen, 1976-ban Montreal révénc. A téli játékokat nyolcadik nekifutásra sikerült megszerezni, a 71-es szavazáson a svéd Falunt és az olasz Cortinát sikerült megelőzni. A calgaryi szervezők előtt élénk és elrettentő példa volt montreali kudarc: a rendezés költségei hihetetlenül megszaladtak, rosszul kitalált létesítményekkel rakták tele a várost, amely évtizedekre eladósodott.

Az albertai (Calgary tartománya) vezetők az elejétől figyeltek erre, azt ígérték, nem lesznek ilyen gondjaik. Meg is tettek mindent ennek érdekében, pedig úgy aposztrofálták a calgaryi játékokat. Ehhez az is kellett, hogy az ABC amerikai csatorna hatalmas rekordösszeget, 398 millió dollárt fizetett a közvetítési jogokért. A szövetségi, a tartományi kormány és a város is állta a maga számláját. A világhíres helyi vásár/fesztivál, a Stampede-nél sikeresen alkalmazott önkéntes rendszert itt is alkalmazták, a szervezésben nagyon kevés fizetett munkatárssal.

Gondok így is akadtak, a legtöbb a helyszínekkel. A 71-ben, a rendezés elnyerésekor megígért létesítmények közül egyetlen sem épült fel a tervezett helyen. Ennek elsősorban a környezetvédelmi kifogások voltak az okai. A helyszíneket azonban annak figyelembe vételével alakították ki, hogy az olimpia utáni hasznosításuk megoldott legyen. Több kritikus azt is felrótta a NOB döntése után, hogy a Calgaryban februárban rendszeresen tapasztalható, meleg, száraz Chinook szél nagyon komoly gondokat okozhat majd.

Okozott, végül nem olyan nagyokat, mint amitől féltek. Ez az olimpia volt az első, amely jellegében nagyon hasonlít a mostani játékokra. Egyrészt egy nagyváros volt a házigazda, ekkortól tizenhat napos a program. Új sportág ugyan nem került, de az alpesi síben innentől osztanak öt szakágban aranyat, megjelentek a csapatversenyek a síugrásban, északi összetettben és ekkor versengtek először fedett pályán a gyorskorcsolyázók. Csak bemutató jelleggel, de bekerült a curling, a freestyle sí és a rövidpályás gyorskorcsolya is. Az eredmény: több sportoló, több újságíró, még több szponzor és pénz.

A legnagyobb sztárok éppen az 1952 óta először módosított alpesi számokból nőtték ki magukat: a kétszeres győztes Alberto Tomba, illetve a lesiklásban aranyérmes, óriás-műlesiklásban harmadik svájci Pirmin Zurbriggen, valamint a nőknél kétszeres bajnok, ugyancsak svájci Vreni Schneider. A szurkolók között nagyon népszerű, színes és lendületes egyéniségű "Tomba La Bomba" 1998-ig tartó karrierje során nyert még egy aranyat és két ezüstöt az olimpiákon, a vébékről viszont meglepetésre csak egyetlen sikere van.

Szintén havon, a síugrók között volt látható a legnagyobb 88-as teljesítmény: Matti Nykänen mindhárom megszerezhető aranyat hazavitte. A 84-ben nagysáncon győztes finn Calgary előtt már küzdött az alkohollal, viselkedési problémáival, de erre a két hétre nagyon összeszedte magát. Nykänen azonban hamarosan abbahagyta a sportot és nemzeti hősből botrányhősre váltott.

Éremtáblázat
1.	Szovjetunió	11	9	9
2.	NDK	9	10	6
3.	Svájc	5	5	5
4.	Finnország	4	1	2
5.	Svédország	4	0	2

A jégen, a gyorskorcsolyázók között a nőknél mindenki a félelmetes keletnémetek sikereit várta. Valóban: Christa Luding-Rothenburger, Andrea Ehrig és Karin Kania a megszerezhető tizenöt éremből tízet megszereztek, de ebből csak egy lett az arany. Egy elsőség jutott az amerikai Bonnie Blairnek, a nevető sokadik azonban a holland Yvonne van Gennip lett. Megnyerte az 1500, a 3000 és az 5000 métert is, utóbbi kettőn saját világcsúcsát döntötte meg, négy, illetve hét másodperccel. Van Gennip karrierjének különlegessége az, hogy sem Calgary előtt, sem utána nem nyert semmilyen világversenyt.

A műkorcsolyázóknál a férfiak és a nők versenyét is nagy érdeklődés övezte. "A Brianek csatája" - így vezette fel az észak-amerikai sajtó a kanadai Brian Orser és az amerikai Brian Boitano küzdelmét. A hazai pályán versenyző Orser Szarajevóban második volt, azóta szinte minden versenyen lemaradt a győzelemről, kialakult róla az a kép, hogy a nagy tornákon képtelen nyerni. Összevetésben mégis 7-3-ra állt Boitanóval szemben, aki 86-ban megelőzte őt a világbajnokságon, a 87-es vébén viszont fordított volt a sorrend. Az olimpiára érkezve gyakorlatilag nem lehetett különbséget tenni, annyira egyformán jók voltak.

A rövidprogram után Orser vezetett, elhanyagolható előnnyel Boitano előtt. A kűrben elsőként jégre lépő (ez meglehetősen kedvezőtlen pozíció a műkorcsolyában) amerikai el tudta viselni a rá nehezedő hatalmas nyomást és hibátlanul futott, egyetlen leérkezésnél volt egy kicsit bizonytalan. A művészi megjelenítésben felülmúlhatatlan Orserre azonban még nagyobb teher hárult: esélyes volt, vezetett, ráadásul mindez hazai közönség előtt történt vele. Másfél perc után két lábbal érkezett le egy tripla flipből, ez azonban nem lett volna akkora hiba, hogy az aranyába kerüljön. Azonban a végére elfáradt és egy tripla axelből duplát csinált - ezzel elszálltak esélyei.

A Brianek a sajtó szerint harcoltak, valójában jó barátok voltak. Olyannyira, hogy Boitano a dobogó tetején arra gondolt, nehogy megbántsa barátját. "Majdnem bűntudatom volt, amiért nagyszerűen éreztem magam. Próbáltam visszafogni magam, nehogy az örömöm bánatot okozzon neki" - vallotta be később Brian Boitano.

A nőknél is kétszereplősnek ígérkezett a show, ami váratlanul kibővült. A címvédő Katarina Witt és az amerikai Debi Thomas csatája attól is különleges volt, hogy a kűrben mindketten Bizet Carmenjére léptek fel. A rövidprogram után Thomas vezetett, a kűrben előbb Witt következett. Művészileg tökéletes volt a fellépése, technikaliag azonban Thomas ennél jobban tudott. Kettejük között azonban jégre lépett Elizabeth Manley, a hazaiak kedvence, akinek tökéletes volt a gyakorlata. Nem úgy Thomasé, aki húsz másodperc után elrontott egy ugráskombinációt és ettől szétesett. Witt nyert, Manley befutott másodiknak, Thomas pedig a téli olimpiák első fekete érmese lett. A kanadaiak nem szereztek aranyat saját olimpiájukon, a két korcsolyázó ezüst mellett még három bronz jutott nekik.

Sokaknak mégsem ezek a hősök, hanem a lelkes outsiderek miatt maradt emlékezetes ez az olimpia. A síugróknál az erősen rövidlátó Eddie "A sas" Edwards, a bobosoknál pedig a jamaicai négyes okozott derültséget, vagy éppen bosszúságot. Az amatőr sport mindenek feletti magasztalásán túljutott olimpiáról ugyanis már kilógtak ezek a sportolók. A jamaicai bobosok az utolsó futam egyik kanyarjából későn jöttek ki, borultak, de szerencsére nem lett bajuk a reggae fiúknak. Egyetlenként nem fejezték be a versenyt. A síugró Edwards legalább befejezte a két számot, ahol elindult, tökutolsó lett, a győztes Matti Nykänen pontjainak harmadát szerezte csak mindkét sáncon.

A sportolók, a szurkolók egyaránt szerették Calgaryt, kiderült, egy új korszak első olimpiája lett ez. Az első jelentések szerint nemhogy ráfizetéses nem lett, de még profitot is termelt az esemény. Azonban később rámutattak, ha szigorúan számolunk, és az állami forrásokat is figyelembe vesszük, nem lehet nyereségről beszélni. Azonban a bevétel egy része abban az alapítványban kötött ki, amely a mai napig jelentős mértékben hozzájárul a kanadai olimpiai mozgalom finanszírozásához. Calgary a 2000-es évek elején újra olimpiai pályázatba kezdett, de az ország olimpiai bizottsága a 2010-es játékokért Vancouvert indította, és utóbbi város célba is ért.

Borítókép: a jamaikai bobcsapat 1988-ban. Fotó: Mike Powell / Getty Images Hungary.

(Az először 2010-ben megjelent cikk szerzője korábbi munkatársunk, Csepregi J. Botond)