Találós kérdés: kinek mondta az alábbi mondatot V. Gusztáv svéd király: „Ön, uram, a világ legnagyszerűbb sportolója”? Ma már csak pár másodperc megtalálni erre a választ, ami nem más, mint az indián származású Jim Thorpe. A neve méltatlanul veszett a feledés homályába, pedig tényleg rendkívüli atléta volt, ha valamilyen sportba belekezdett, akkor ő volt a legjobb, legyen szó ötpróbáról, tízpróbáról, amerikai futballról, baseballról vagy társastáncról. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság azonban más véleményen volt.
Ki minden idők legjobb sportolója? Állandóan feszegetik ezt a kérdést, amelyet objektíven szinte lehetetlen eldönteni. Michael Phelps, Michael Jordan, Tom Brady, Muhammad Ali, Roger Federer, Michael Schumacher, Pelé, Lionel Messi, Larisza Latinyina, Carl Lewis, Babe Ruth, Jesse Owens, Jack Nicklaus, Tiger Woods vagy Usain Bolt neve szokott ilyenkor előkerülni, de ha téli sportolókkal bővítjük a listát, akkor Wayne Gretzky, Marit Björgen és Ole Einar Björndalen is szóba jöhet. Mindannyiuk mellett lehet jogos érveket felsorakoztatni, de ilyenkor még maga az értékelési szempontrendszer felállítása is külön kihívás.
Van azonban egy amerikai sportoló, akinek a neve méltatlanul merült feledésbe, pedig egy király is megerősítette ezt neki, sőt, még „papírja” is van arról, hogy ő a legjobb.
Legalábbis az Associated Press alapján, melynek szakírói őt, azaz Jim Thorpe-ot 1950-ben megválasztották a XX. század első felének legjobb sportolójának és legjobb amerikai focistájának is.
„Persze, megint egy amerikaifutball-játékos, aki nagyot alkotott saját sportjában és a helyiek piedesztálra emelik” – legyinthetnénk, pedig ez korántsem a teljes igazság. Jim Thorpe ugyanis nemcsak ebben, hanem rengeteg másban is a legjobb volt. Igazából mindenben, amit valaha is kipróbált. Bizonyíték erre, hogy az 1912-es stockholmi olimpián az ötpróbát és a tízpróbát is megnyerte, utóbbiban olyan pontszámot ért el, ami évtizedekig megdönthetetlennek tűnt.
Mellette profi baseballjátékos is volt, kosárlabdázott, lacrosse-ozott, társastáncban pedig kétszeres országos bajnoknak mondhatta magát. De ki is volt Jim Thorpe?
Már a születésével kapcsolatban is rengeteg a máig tisztázatlan kérdés.
Saját bevallása szerint 1888. május 28-án, a katolikus egyház papírjai alapján 1887. május 22-én látta meg a napvilágot a Sac és Fox törzs oklahomai indián rezervátumában.
Édesapja és édesanyja is félig őslakos volt, előbbi lóidomítással foglalkozott. A kis Jim és ikertestvére, Charlie sokat segítettek apjuknak, általában nekik kellett a megvadult lovak után szaladniuk és befogniuk.
Az első családi tragédia kilencéves korában érte Jimet, amikor Charlie tüdőgyulladást kapott, és belehalt.
Ezt rendkívül nehezen dolgozta fel az indiánul Fényes Ösvény névre keresztelt Jim, pedig a szörnyűségeknek még egyáltalán nem volt vége. Öt évvel később édesanyját vérmérgezés miatt vesztette el, apja pedig nem igazán bírt vele, ezért a vadnyugathoz nem éppen közel eső pennsylvaniai Carlisle Ipari Indián Iskolába küldte. Ez az Egyesült Államok egyik kiemelt integrációs intézménye volt, ahová felső tagozattól kezdve az egyetemi évekig járhattak a diákok.
Nem sokkal később édesapjával is vérmérgezés végzett, Thorpe teljesen megárvult. A sorscsapások ellenére a pályafutása pozitív fordulatot vett ebben az iskolában, köszönhetően egy szerencsés véletlennek. Épp az atlétikai pálya mellett sétált, ahol az iskolai csapat a magasugrást gyakorolta. A diákoknak azonban meggyűlt a bajuk a kb. 175 centire tett léccel (Jim 172 centiméter magas volt akkor), ő pedig megkérdezte, hogy tehet-e egy próbát.
Mivel nem volt ellenvetés, nekifutott, és utcai ruhában első kísérletre átvitte.
Ezt végignézte a csapat edzője, Glenn „Pop” Warner, aki másnap magához hívatta. A párbeszéd állítólag így zajlott:
Valamit rosszat tettem, uram?
Semmi különöset, fiam, csak megdöntötted az iskolai rekordot.
Warner a szárnyai alá vette a fiút, aki 1907-től nemcsak az atlétikai, hanem az amerikaifoci-, a baseball-, a lacrosse-, a kosárlabda- és a hokicsapat sztárjai is lett, ezeken kívül bokszolt és birkózott is.
Sorra nyerte az egyetemi atlétikai versenyeket, az indiánokból összeállított iskolai együttessel az amerikaifutball-meccseket, utóbbiban négy posztot is betöltött: támadásban futót játszott, védekezésben cornerbacket, a speciális egységekben pedig punter volt vagy rúgó. Habár ez akkoriban nem volt ritkaság, tökéletes példája annak, hogy mennyire univerzális volt: nemcsak több sportban, de még egy adott ágazaton belül is rendkívül sokoldalú volt.
Tanulmányi eredményei viszont kevésbé voltak rendben, az iskolával sem volt igazán kibékülve. Többször is otthagyta az intézményt, aztán mindig vissza-visszatért. Nyaranta félprofi baseball-ligákban játszott, amivel nem is lett volna baj, csakhogy ezt nem álnéven tette (nem úgy, mint a legtöbben akkoriban),
amiért később óriási árat fizetett.
Állítólag heti 35 dollárt, plusz 2 dolláros meccspénzt kapott.
1911-re már az ország egyik legjobb futója volt, mind atlétikában, mind amerikai fociban. Utóbbiban ebben az évben és 1912-ben is beválasztották az országos egyetemi álomcsapatba, 1911-ben például a Harvardot, amely akkor az ország egyik legjobb csapata volt, szinte egymaga győzte le 18–15-re, két touchdownt futott, és értékesített két mezőnygólt is. Ez éppen 18 pont.
1912-ben aztán az egész világ megismerte a nevét. Bekerült az Egyesült Államok atlétikai válogatottjába, ami komoly rasszista visszhangot váltott ki az országban. Amikor a kontingenssel Stockholm felé utaztak az olimpiára, Thorpe magányosan üldögélt és relaxált. Ekkor odalépett hozzá egy újságíró, aki csak annyit kérdezett, hogy „Na, mi van, Jim, épp Ülő Bika bácsira gondolsz?”
Thorpe tudta, hogyan kezelje ezt, a carlisle-os évei alatt naponta érték hasonló inzultusok, sőt, az integrációra létrehozott iskola többször is a rasszok szerint szétválogatott csapatokat versenyeztette egymással, hatalmas hírverés mellett.
Nem, épp a távolugrást vizualizálom. 7,21 métert ugrottam, szerintem azzal nyerhetek
– jött a kimért, higgadt replika. Már akkor sportpszichológiai módszert (imagináció) használt, amikor az a tudományág még meg sem született.
A legenda szerint ez a hosszú hajóút volt az egyetlen alkalom, amikor Thorpe edzett az olimpiára. Korábban abban az évben fogott először a kezében gerelyt, és elsőre nem is tudta, mit kell vele csinálni, ezért álló helyzetből hajította el. De csak addig nevettek rajta, amíg a gerely bele nem állt a földbe, a kísérlet ugyanis az olimpiai válogató második helyére volt elég. Ugyanez volt a rúdugrással is: úgy ment el az ötkarikás játékokra, hogy egy évvel korábban azt sem tudta, hogyan kell csinálni.
Az ötpróbát úgy nyerte meg Stockholmban, hogy mind az öt számot egy nap alatt rendezték meg, ezekből a 200 és az 1500 méteres síkfutásban, valamint diszkoszvetésben és távolugrásban sem volt nála jobb, a gerelyhajításban 3. lett.
A tízpróba pedig már-már átcsapott Jim Thorpe-gálába. Egyik versenyszámban sem végzett negyediknél rosszabb helyen, a súlylökést, a magasugrást, a 110 gátat és az 1500 métert megnyerte. Ráadásul ezeket úgy, hogy a verseny első napján elvesztek a cipői, Warner edző pedig ráadott egy felemás párt. A két megnyert futószámban, „kacsalábon” olyan időket ért el, amelyeket 30 év alatt sem tudtak megdönteni, de volt olyan, amit csak 60 évvel később sikerült. 8412 ponttal végzett, ez a rekord szintén hosszú ideig fennállt.
Nem csoda, hogy V. Gusztáv svéd királyt is lenyűgözte, aki csak ennyit mondott neki:
Ön, uram, a világ legnagyszerűbb sportolója.
Persze erre is jött a thorpe-os válasz:
Köszi, király.
Egyébként az olimpiára nem is az érmek vagy hírnév miatt ment, hanem azért, hogy meggyőzze kedvese, Iva Miller szüleit arról, hogy képes megfelelő anyagi hátteret teremteni ahhoz, hogy családot alapíthassanak. A bizonyítás egész jól sikerült, a két aranyérem jobb belátásra bírta a Miller családot, 1913-ban pedig Thorpe el is vette feleségül Ivát.
Hazatérése után ott folytatta, ahol abbahagyta. Az amerikaifoci-pályán rekordot rekordra halmozott, a Carlisle-lal 14 meccsből 12-t megnyert, összesen 198 pontot szerzett, futással pedig 1869 yardot termelt, de ez a szám úgy jött össze, hogy két meccsről nincsenek adatok, szóval valószínűleg 2000 yard fölött állt meg.
1913-ban viszont jött az újabb sorscsapás. Egy amerikai újságíró észrevette, hogy Thorpe 1909-ben és 1910-ben is félprofi baseballozónak állt, ráadásul nem is álnéven. A hír eljutott az Amerikai Atlétikai Unióhoz, amely vizsgálatot indított és értesítette a Nemzetközi Olimpiai Bizottságot is.
Mivel akkor még kizárólag amatőr sportolók vehettek részt az ötkarikás játékokon, Thorpe-tól elvették az eredményeit és az érmeit is.
Összetört, de nem protestált. Otthon, szűk családi körben azt hajtogatta, hogy ő akkor is nyert. Nem tudta, hogy a félprofi szerződés miatt elveszíti az amatőr státuszát, csak játszani akart, de semmiképp sem volt „megélhetési” baseballos.
Innentől viszont nem volt mit veszítenie, és valóban profinak állt. Az 1913-as szezont már a New York Giants baseballcsapatánál kezdte, amellyel világ körüli turnéra is ment, egészen 1919-ig játszott az MLB-ben. Hatévnyi profi karrier egész szép teljesítmény. Főleg, ha hozzátesszük, hogy csak akkor tudott játszani, amikor az amerikaifoci-szezon nem zajlott, akkor ugyanis ott kellett helytállnia. 1915 és 1920 között a Canton Bulldogsot erősítette, amelynek az átlagnézőszáma meghatszorozódott, miután Thorpe megérkezett.
1920 újabb példával szolgált a sokoldalúságára, ő lett az újonnan megalapított Amerikai Profi Futball Szövetségnek (AFPA) az első elnöke.
Két évvel később ezt a szervezetet már úgy hívták, hogy NFL.
Thorpe viszont csak egy évig töltötte be az elnöki pozíciót, mert a saját játékoskarrierjére nagyobb figyelmet szeretett volna fordítani. Ráadásul bármelyik csapathoz került, nemcsak játékosként, hanem edzőként is számítottak rá. Összesen 52 találkozón lépett pályára az NFL-ben,
1923-ban bekerült a szezon álomcsapatába, majd amikor 1969-ban, a liga fennállásának 50. évfordulója előtt megkérdezték a szakírókat, akkor Thorpe-ot az 1920-as évtized, valamint az NFL első 50 évének legjobb csapatába is beszavazták,
emellett az egyetemi sportszövetség (NCAA) megalapította a Jim Thorpe-díjat, amelyet az év legjobb egyetemi defensive backjének ítélnek oda minden évben.
41 éves koráig profiskodott, majd jött a civil élet, amely viszont korántsem alakult számára annyira sikeresen, mint a sportolói.
Hollywoodba költözött, ahol kisebb filmszerepeket kapott, valamint kaszkadőrként alkalmazták. De így sem keresett annyit, ami elég lett volna ahhoz, hogy el tudja látni hét gyerekét és két exfeleségét, ráadásul beütött a nagy gazdasági világválság is.
A lába alól kicsúszott a talaj, már csak alkalmi munkák jutottak neki: volt biztonsági őr, testőr, árokásó, építkezési munkás.
Alkoholproblémákkal küzdött, közben pedig harmadszor is megnősült. Az 1950-es évekre teljesen elfogyott a pénze és az egészségi állapota is rohamosan romlott. Azt még megérte, hogy az AP megszavazta a XX. század legjobb atlétájának, valamint azt is, hogy 1952-ben korábbi válogatottbeli csapattársa, Avery Brundage lett a NOB elnöke. Ő azonban hallani sem akart arról, hogy Thorpe egy tudtán kívüli szabálysértéssel együtt is visszakapja az érmeit.
Jim Thorpe 1953. március 28-án, 65 évesen saját otthonában, azaz lakókocsijában hunyt el szívrohamban. A New York Times másnap címlapon számolt be a nemzeti tragédiáról, arról azonban csak kevesen tudtak, hogy nincstelenül halt meg. Még a temetésére sem volt pénz, ami végül meghökkentően alakult.
Az utolsó kívánsága az volt, hogy szülőföldjén, Oklahomában helyezzék örök nyugalomra. Végül helyi lakosok fizették ki a testének átszállítását, ott azonban a kormányzó, Murray Johnston nem volt hajlandó emlékművet és méltó sírkövet emelni neki. Thorpe özvegye, Patricia emiatt rettenetesen mérges lett, és alkut kötött két pennsylvaniai várossal, amelyek kicsit fel akarták lendíteni a turizmust. Mauch Chunk és East Mauch Chunk vezetése megcsinálta azt, amit Johnston kormányzó megvétózott, hatalmas síremléket állítottak a sportolónak, valamint összeolvadtak,
az új település pedig felvette a Jim Thorpe nevet.
Emellett még bizonyos anyagi juttatásokat is kapott Patricia, így Thorpe teste végül egy olyan helyre került, ahol soha életében nem járt.
Fia, Jack Thorpe még 2010-ben is megpróbálta jogi úton elérni, hogy apja földi maradványait Oklahomába szállítsák, de végül a Legfelsőbb Bíróság 2015-ben ejtette az ügyet.
A NOB végül halála után 29 évvel, 1982-ben adta vissza az érmeit és az eredményeit, de úgy, hogy a második helyezett Hugo Wieslander is megtarthatta azokat. Thorpe sajnos ezt nem érhette meg, pedig rengeteget számított neki. A világ legjobb sportolója volt, akivel életében és halála után is méltatlanul bántak, és akinek a nevét sajnos elfelejtette a világ.