Ha egy hétköznapi ember teljes életet él, majd gyakorlatilag egyik pillanatról a másikra elveszíti az egyik karját és az összes lábujját, alighanem évek, talán évtizedek kellenek a trauma feldolgozásához. Szvitacs Alexa asztaliteniszező nem tartozik az átlagemberek közé, három évvel ezelőtt ugyanis átélte az imént leírt szörnyűségeket, most azonban a tokiói paralimpán száll harcba a minél fényesebb éremért. Megindító története nemcsak a fogyatékos sportolóknak, hanem mindenki számára inspiráló és példaértékű lehet. Az Index a zuglói Postás pályán edzés közben látogatta meg a paralimpikont.
Magyarországon kevesen ismerik a toxikussokk-szindrómát, önnél jobban viszont sajnos kevesen tudnának hitelesebben beszélni erről a szörnyű betegségről.
Sajnos én is csak akkor hallottam róla először, amikor megtámadta a szervezetemet. Ez egyfajta vérmérgezés, amit esetemben egy tampon okozott. A karomat és a lábujjaimat viszont orvosi műhiba miatt kellett amputálni, erről viszont nem szívesen beszélek, mert több eljárás is zajlik az ügyben.
A mai napig kísérti, amikor ez az egész elkezdődött?
Nem igazán, úgy indult az egész, mint egy vírusos megbetegedés. Budapesten voltam, együtt lakom a nővéremmel, reggel pedig arra ébredtem, hogy fájnak az ízületeim, fáj a hasam, nem érzem jól magam. Később kihívtuk az ügyeletet, kaptam gyógyszereket, valamint egy beutalót, de nem akartam a fővárosban kórházba kerülni, a szüleim ugyanis Hajdúszoboszlón élnek, és úgy voltam vele, ha már kórházról van szó, a közelükben szeretnék lenni. Délutánra viszont romlott az állapotom, kihívtuk a mentőket, nézzék meg, hogy egyáltalán szállítható állapotban vagyok-e, kibírom-e a hazautat. Megvizsgáltak, kaptam fájdalomcsillapító injekciót, az valamennyire használt, és végül másnap a nővérem elvitt Hajdúszoboszlóra.
Mire hazaértünk, már olyan rossz állapotban voltam, hogy nem is tudtam a saját lábamon kiszállni a kocsiból.
Végül rohammentő, 40 perces ellátás a szüleim háza előtt, csak ezután vittek be a klinikára.
Azt az imént említette, hogy nem akar a kórházi nehézségekről beszélni, de már a korábban megjelent nyilatkozataiban is tett rá utalást, hogy nem csak a kórral kellett megbirkóznia...
Először a sürgősségi osztályra kerültem, ahol annyit mondtak, hogy valamilyen vírus támadhatott meg, kapok infúziót, és lehet, hogy utána mehetek is haza. De azért az ember érzi, ha nagyon rosszul van, úgyhogy biztos voltam benne, hogy ennél sajnos komolyabb lesz a helyzet – megjöttek az eredmények, fel is kerültem a fertőzőosztályra. Ott kérdezték meg, hogy nem menstruálok-e, mondtam, hogy de, és hogy tampont használok. Szóltak, hogy azonnal vegyem ki, mert vélhetően attól fertőződtem meg, akkor már gyanakodtak a toxikussokk-szindrómára. Éjszaka aztán súlyosra fordult az állapotom, felkerültem az intenzívre, majd mesterséges kómába helyeztek, mert a létfontosságú szerveim kezdtek leállni. Ráraktak egy 72 órás dializálógépre, átmosták a véremet, aztán amikor felébresztettek a kómából, láttam, hogy durván be vannak kékülve a végtagjaim. Kérdezgettem, hogy mi lesz, mert mindkét kezem, illetve mindkét lábam be volt rajzolva vállig, illetve térdig, de megnyugtattak, hogy nem lesz baj, fel fognak szívódni az elszíneződések.
Aztán bejött hozzám egy orvoscsapat, egy dopplerrel elkezdtek vizsgálni, és mintha ott sem lettem volna, közölték, hogy akkor a bal kart könyök alatt, valamint a lábujjakat levágjuk.
Senkinek nem kívánom azt az érzést, sokkoló volt, de ők is megdöbbentek, mert azt hitték, hogy velem ezt az intenzíven már közölték. Teljesen összetörtem, de ez nagyjából 10 percig tartott, mert tudtam, hogy a szüleim úton vannak, és nem láthatnak ilyen állapotban, már az addig történtek is rendkívül megviselték őket. Úgyhogy próbáltam a pozitívumokat keresni:
nem az ütőkezemet veszítem el, nem kerülök tolószékbe, élek. Ott döntöttem el, hogy paralimpikon leszek.
Honnan merített erőt? Ilyen helyzetben szinte hihetetlen, amiket mond, mert leginkább az szorul támogatásra, aki elszenvedi a megpróbáltatásokat, nemhogy még ő próbálja vigasztalni a szeretteit...
Nagyon-nagyon szeretem a családomat, hihetetlenül fontosak nekem, és nem bírom elviselni, ha nekik valami rossz, azt hiszem, ebből. Amikor megtörtént az amputáció, akkor is leültünk, és kifejezetten kértem, hogy minden menjen úgy, mint régen, nehogy engem sajnáljanak, vagy bármi ilyesmi.
Szakértők szerint a gyógyulásnak hét stádiuma van: tagadás, harag, alkudozás, depresszió, elfogadás, újjászületés és az új élet megteremtése. Tapasztalta önmagán ezt a folyamatot?
Nem. Illetve csak az utolsó kettőt, mert én a legelejétől úgy fogtam fel ezt az egészet, hogy ez nem valaminek a lezárása, hanem valaminek a kezdete. Foglalkozott velem pszichológus is, nagyon nem szerettem, mert pont ezeket a fázisokat akarták rám erőltetni, és nem hitték el, hogy én tényleg boldog vagyok.
Amíg figyeltem edzés közben, többen odajöttek hozzám, és elismerő szavakkal beszéltek önről. Belegondolt abba, hogy mekkora inspirációt jelent nemcsak a parasportolóknak, hanem az egészséges embereknek is?
Remélem, hogy tényleg így van, bár azért furcsa és új helyzet ez nekem is, mert nem olyan régen történt ez az egész. Igazából sokszor én is elfelejtem, hogy parasportoló lettem, hiszen a bajnokságban ép játékosok ellen pingpongozom, nők és férfiak ellen is, és utálok veszíteni, mérgelődöm, ha kikapok. Egyébként érdekes, mert éppen az olimpiai eskütétel napján, augusztus 11-én volt három éve, hogy bekerültem az intenzív osztályra.
Hisz a sorsban?
Abszolút! És nem csak emiatt:
például amikor az Európa-bajnokság megnyerésével 2019 szeptemberében kvalifikáltam magam a tokiói paralimpiára, az napra pontosan egy évvel az után történt, hogy újra lábra álltam, és elkezdtem járni.
Augusztus 24-én lesz az olimpia megnyitója, éppen a műtétem évfordulóján. Nincsenek véletlenek, minden okkal történik. Egészségesen nem jutottam ki olimpiára, most viszont igen. Ezért mi mással tartozhatnék a sorsnak, ha nem hálával?
Mit jelent önnek az asztalitenisz?
Mindent! 24 éve játszom, mindig nagy szerepe volt az életemben. Edzősködtem is, gyerekekkel foglalkoztam, úgyhogy mindig adott valami pluszt, ennek is köszönhetem, hogy ilyen a hozzáállásom. Ha nem sportolok, biztosan nem lennék ennyire kitartó.
Hogyan élte meg, hogy a barátai adománygyűjtést szerveztek önnek az operáció után, hogy megvehesse a lábujj-, illetve az alkarprotézist?
Hihetetlen volt az az összefogás, ami kialakult értem, elmondhatatlanul hálás vagyok minden ismerősömnek és ismeretlennek, aki segített. Sikerült beszerezni őket, a lábamon gyakran használom is, viszont a karommal egyelőre nem vagyok annyira kibékülve. Pedig rose gold színű, nagyon szép, de elég nehéz, bonyolult felvenni is, és igazából mindent meg tudok oldani nélküle. Lehet, hogy eljön az idő, amikor majd többször veszem igénybe, de most úgy érzem, nélküle is boldogulok.
Az orvostudomány messze áll még a hollywoodi filmekben látott művégtagoktól, amelyeket már gondolatokkal működtetnek?
Egyáltalán nem, már az enyém is egy biomechanikus kar, és mivel megmaradtak az idegvégződéseim, azokhoz lehet rögzíteni, és egy csip segítségével például a becsukás-kinyitás mozdulata megy is. Sőt ennél is több csipet lehetne beépíteni, amivel még több mozdulat menne, például az ujjak külön-külön mozgatása, de ahogy mondtam, ez a rész egyelőre annyira nem foglalkoztat.
Az már annál inkább, amit nemrég olvastam, hogy Franciaországban megtörtént az első kéztranszplantáció.
A rehabilitációt követően mennyi idő múlva állhatott újra asztalhoz?
Gyakorlatilag mindent újra kellett tanulnom, nem csak a járást és a futást, hiszen az első felülés is nehézséget okozott. Két és fél hónapot voltam az intenzíven, utána három hét volt a rehabilitáció, de már akkor, amikor a barátnőim meglátogattak, a kórház 3. emeletén találtunk egy pingpongasztalt, és nem bírtam ki, hogy ne álljak oda legalább öt percet ütögetni. Aztán sokáig otthon lábadoztam Hajdúszoboszlón, a családi házban, édesapám pedig elővette a régi asztalunkat, felállította a garázsban, és ott játszottunk. De a komolyabb edzéseket 2019 áprilisában kezdtem meg.
Egy korábbi interjúban azt nyilatkozta, nem tartja reálisnak, hogy a tokiói paralimpiára kvalifikálja magát, ehhez képest a 2019-es Európa-bajnokság megnyerésével máris kvótát szerzett.
Már a kórházban rengeteg üzenetet kaptam a barátaimtól, köztük Póta Georginától is, aki Magyarországon a legismertebb asztaliteniszező. Ő azt írta, hogy irány Tokió, de neki is azt válaszoltam, hogy az azért még korai, nagyon közel van. Aztán 2019 szeptemberében kezdtem el versenyezni, ahol a második megmérettetés már az Eb volt. Nem tudtam, hogy ott a győztes kvótát is szerez, ezért amikor megnyertem a döntőt, és az aranyérmet mentem ünnepelni Vígh Zsolt szövetségi kapitányhoz, ő felháborodva azt mondta:
„Remek, jó kis programot csináltál nekünk a nyárra...” Én csak néztem, és kérdeztem, hogy milyen programot, aztán közölte, hogy megyünk Tokióba...
Akkor és ott fel sem fogtam igazán.
Milyen célokkal utazik a paralimpiára?
Nagyon szeretnék érmet nyerni. Nyolcfős a mezőny, két négyes csoportban játszunk majd körmeccseket, és az első kettő jut tovább az elődöntőbe. Ha ez sikerülne, akkor azért leesne egy nagy kő a szívemről, onnantól pedig bármi megtörténhet.
Az asztaliteniszt az épek között ázsiaiak uralják. Hasonló a helyzet a parasportolóknál is?
Igen, a világranglistát egy kínai vezeti, van egy nagyon jó ausztrál–kínai és egy koreai is. Hárman képviseljük Európát, de igazából én senkivel nem foglalkozom, csak magammal, ha a legjobb akarok lenni, akkor úgyis mindenkit le kell győznöm hozzá.
Mikor drukkolhatunk Szvitacs Alexának a japán fővárosban?
Augusztus 25-én, magyar idő szerint hajnal 2.00-kor lesz az első meccsem, aztán aznap lesz még egy mérkőzés, a harmadik csoportmeccsem időpontja pedig augusztus 27-e. A folytatás aztán annak a függvénye, hogy továbbjutok-e a négyesből, de szerencsére Arlóy Zsófiával párosban is érdekeltek leszünk, úgyhogy az egyéni verseny után még jön a csapat is. Ha minden jól alakul, szeptember 6-án jövök majd haza.
A nagy álmom természetesen az, hogy két éremmel.
Szvitacs Alexa edzője, a hatszoros magyar bajnok asztaliteniszező, Pagonyi Róbert kendőzetlen őszinteséggel mesélt kettejük kapcsolatáról, valamint a múltjáról is az Indexnek.
„Alexát már kislány kora óta ismerem, gyakorlatilag a kezdetektől követtem a pályafutását. 7-8 éve lett szorosabb a kapcsolatunk, és amikor a drogügyeim miatt börtönbe kerültem, mindig segített nekem, csomagot küldött, tartotta bennem a lelket. Aztán amikor újra előzetesbe kerültem, egy látogatás során mondta, hogy rosszul van, utána pedig hiába kerestem, nem tudtam elérni. Végül a testvérétől tudtam meg, mi történt, tehát gyakorlatilag én a börtönben voltam, ő pedig az intenzíven haldoklott. Aztán egyszer csak felhívott, és mondta, hogy amputálják a karját. Sokkolt, de mivel ő is iszonyatosan pozitívan állt hozzá az egészhez, én is bizakodó lettem. Amikor az előzetesből kiengedtek, lakhelyelhagyási tilalmat rendeltek el, de Zuglón belül mozoghattam, akkor kezdtünk el komolyabban együtt edzeni és felkészülni.”
A szakember elmondása szerint a pingpongban eltöltött 39 év tapasztalatát és a benne lévő, jó értelemben vett csibészséget próbálja átadni Alexának, aki fogékony is minderre.
„Régen tenyereseket is szervált, most már csak fonákot, azt viszont legalább nyolcféleképpen, ez pedig egy szetten belül 4-5 poén előnyt jelent neki. Amit mondok, mindent megcsinál, rengeteget fejlődött, amióta közösen dolgozunk. Nyilván az nehézség lesz, hogy az eljárásom miatt nem kísérhetem el Tokióba, de edzéseken is kihozza magából a maximumot, ha pedig ezt az olimpián is megteszi, akkor nem lesz probléma.”
(Borítókép: Bodnár Patrícia / Index)