Nem aludt jól az első olimpiai érmesként megélt éjszakáján Rabb Krisztián, a Párizsban szerepelt férfi kardcsapat legfiatalabb tagja. A Vasas 22 esztendős sportolója az Indexnek adott interjúban mesélt arról, milyen volt példaképei oldalán vívni élete első olimpiáján, mennyire tud örülni a második helynek, és arról is, mit csinálhatott volna érzése szerint még jobban az asszóiban.
Felidézte, nem volt könnyű szezonja, de édesapja támogató szavainak hála végig hitt abban, hogy már Párizsban eljön számára az olimpiai bemutatkozás ideje.
Rabb Krisztián azt is elárulta még, hogy
Milyen volt olimpiai érmesként ébredni?
Különleges élmény, még emésztem a történteket – kezdte az Indexnek adott interjút a párizsi magyar nagykövetségen Rabb Krisztián, alig tizenöt órával a kétszeres címvédő Koreai Köztársaság elleni, 45:41-re elvesztett olimpiai döntő után. – Nem sokat tudtam aludni, és elég korán keltem, az ismerőseim kérdezték is, hogyhogy ilyen hamar fenn vagyok. Nagyon nagy élmény volt a csapatverseny, az olimpiai bemutatkozás, és még javában dolgoznak bennem az átélt események.
Mi volt a legnehezebb pillanata a szerdai versenynapon?
Igazából próbáltam kizárni mindent a víváson kívül. De őszintén megvallva, a döntőben az utolsó asszómat nem volt könnyű átélni. Az első két akció nem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna a csereemberük ellen. Kicsit későn is húzták meg a cserét, fejben már nagyon a másik koreaira készültem rá. Utána pedig nem sikerült váltanom, nem igazán állt össze a taktika a fejemben, mivel tudnám meglepni. Az az öt nulla egy darabig még kellemetlen emlék lesz.
Néztem, hogy még fönn volt a páston, de a társak, élükön talán az épp ön után bekötni készülő Szatmári Andrással, már nyugtatták, hogy ne vegyen magára a kelleténél nagyobb terhet, van, hogy egy öttusos asszó nem áll össze csapatverseny közben.
Nehéz volt, hogy ne magamat hibáztassam, de a többiek tényleg sokat segítettek, mondták, hogy itt együtt győzünk, együtt veszítünk, ne érezzem magam rosszul emiatt. Az segített még abban, hogy túllendüljek ezen a rossz érzésen, hogy láttam, és azóta is látom, hogy – ha nem is maradéktalanul, de – őszintén tudnak örülni ennek az ezüstnek. Reggel óta már én is tudok picit mosolyogni, ha az érmemre nézek.
Nem akart túl sok felelősséget vállalni? A remek elődöntős szereplő után a döntőben is vállára venni a csapatot? És nyomta esetleg meg épp ez a súly a vállát?
Nem, nem így készültem. Egyszerűen szerettem volna a lehető legjobb teljesítményemet nyújtani abban az esetben, ha lehetőséget kapok, és a rám jutó feladatokat a lehető legjobban végrehajtani. Nem gondolkoztam abban, hogy a csapat legfiatalabb tagjaként, első olimpiásként én legyek a hős, csak az számított, hogy hasznos legyen a teljesítményem mind a négyünk szempontjából.
Ez kétségtelenül megvolt. Szatmári az elődöntő után fogalmazott úgy, önnek köszönhetik az aranyesélyt, Szilágyi Áron pedig az éremátadó után emelte ki azt a teljesítményt, amit csereként beállva nyújtott mindkét önnek jutó asszóban.
El sem tudom mondani, milyen jóleső és megnyugtató szavak voltak ezek tőlük. Hálás vagyok érte nekik, és azért is, ahogyan a felkészülés kezdetétől fogva segítettek mindenben. Noha az olimpiai élmény nem volt teljesen új, mert a 2018-as ifjúsági olimpián Buenos Airesben nagyon hasonló élményben volt már részem, a többiek tapasztalata és tanácsai nagyon jól jöttek mind a kiutazás előtt, mind az itt töltött napok alatt.
Mi volt az első gondolata, mikor megszületett a döntés, beszáll az Irán elleni elődöntőn Gémesi Csanád helyére. Ki mondta ki egyáltalán, hogy jöjjön a csere?
Utóbbi teljesen közös döntés volt, nem volt nagy pillanat, hogy szinte a semmiből szólt volna valaki, hogy akkor készüljek, mert bekötök. Igazából annyira csak az érdekelt, hogy jól szálljak be, és lehetőleg én adjam az első találatot, még az eredményt sem figyeltem, hol álltam be. Egyszerűen csak minél több tust akartam adni.
Azt már kérdeztem, mi volt a legnehezebb szerdán. De mi volt a legnehezebb az olimpiai bemutatkozásig vezető úton? Az utolsó pillanatig kérdés volt, hogy ön vagy Decsi Tamás lesz a csapat negyedik tagja. Ilyen bizonytalan helyzetben teljesített tavasszal kiválóan hétről hétre, világkupáról világkupára, ami nem lehetett egyszerű.
Hullámvölgyekben gazdag szezon van mögöttem, sokszor volt, hogy egy kudarcként megélt verseny után apukám vigasztalt és tartotta bennem a lelket. Biztatott, hogy higgyek magamban, a befektetett munkában, és akkor minden úgy lesz, ahogyan lennie kell. Végül igaza lett, így őszintén mondhatom, hogy megérte a sok küzdelem. Tényleg bizonytalansággal teli időszak volt az olimpiai csapathirdetést megelőző egy-két hónap, de a családom támogatásával végig hittem abban, hogy már Párizsban beteljesülhet ez az álom, és onnantól kezdve, hogy a döntés megszületett, és elkezdtük a közvetlen olimpiai felkészülést, teljesen elszállt minden rossz érzés.
Hogy tetszett önnek a Grand Palais hangulata?
Szabályosan lenyűgözött. Már megérkezni is különleges volt az olimpiai faluba, de amikor először bejártuk a verseny helyszínét, no az szabályosan sokkolt. Elképesztő volt látni, milyen vívópalotát alakítottak ki a szervezők, és aztán még elképesztőbb volt átélni, hogy a francia szurkolók milyen hangulatot teremtettek benne az egyéni verseny alatt. Jó volt, hogy figyeltem azokat az asszókat, mert így már felkészültebb voltam a csapatversenyen, és nem ért meglepetésként. Mindig is irigyeltem kicsit azokat a sportolókat, akik nagy lelátók, szurkolás, őrjöngés előtt küzdhetnek – a vívásban ez általában nem így van. Hasonló versenyélményem még sehol nem is volt, de remélem, nem a tegnapi volt az utolsó, hogy ilyen hangorkánban szerepelhettem.
Nem zavaró egyébként, amikor a szomszédos pástokon történő akciót övező hurrázás miatt meg kell állniuk önöknek is, és kivárni, hogy vége legyen az éljenzésnek?
Számomra nem volt az, de el tudom képzelni, hogy nem mindegyik vívó volt felkészülve arra, hogy egy ilyen közönséget, egy ilyen szurkolást miként kell kezelni. Újdonság volt nekem is persze, hogy ilyen sokszor kellett megállni és várni, hogy a tömeg morajlása elhalkuljon, de olyan egyszer sem volt, hogy emiatt esetleg kizökkentem volna a fókuszból.
Mi a terve még a párizsi olimpián? Láttam, a férfi kézilabdacsapat tagjai a helyszínen szurkoltak önöknek tegnap. Tervezi visszaadni a „kölcsönt”?
Szeretném szurkolóként is élvezni picit az olimpiát. Találkozom a családommal, együtt fogunk kimenni több helyszínre is, ma például az úszódöntőkre megyünk. Remélem, egy kézilabdameccs is belefér még, amíg itt vannak Párizsban, mert a tegnapi buzdításukat, amit ezúton is nagyon köszönök, tényleg jó lenne viszonozni.
Utána jöhet egy hosszabb pihenő?
Amikor hazaérünk, biztos, hogy jön egy kis nyaralás. Picit jó lesz mással is törődni, mint a vívás. Utána viszont jöhet egy kemény felkészülés, fontos szezon következik, mert az itt eltöltött napok alapján már tudom, annál is keményebb munka vár rám a következő négy évben a céljaim elérése érdekében, mint eddig gondoltam.
Másfél hónappal ezelőtt aláírta volna, hogy olimpiai ezüstérmesként kezdheti a nyaralást?
Ezt a kérdést tegnap este is megkaptam, és azóta is többször eszembe jutott. De nem. A legfőbb célom változatlan maradt, és annál kevesebbel előzetesen nem szeretném beérni a jövőben sem.
Olimpiai bajnok szeretne lenni…
Így van, és remélem, a mostani tapasztalatokból is építkezve Los Angelesben ez összejön majd.
Mit gondol, látjuk még így ezt az olimpiai ezüstérmes négyest együtt a páston? Akár a következő világkupaszezonban?
A többiek nevében nem beszélhetek, de a magam részéről örülnék neki. Óriási dolgot értünk el közösen. Az oldalukon a gyerekkori példaképeimmel vívhattam együtt, ami még különlegesebbé tette az egész tegnapot. Bízom abban, hogy lesz még részem hasonlóban.
OLIMPIA, PÁRIZS 2024
FÉRFI KARD, CSAPATVERSENY
Döntő
20.30: Magyarország–Dél-Korea 41:45
Korábban
Negyeddöntő: Magyarország–Olaszország 45:38
Elődöntő: Magyarország–Irán 45:43
(Borítókép: Rabb Krisztián a Grand Palais kiállítócsarnokban 2024. július 31-én. Fotó: Illyés Tibor / MTI)