Spanyolország a 100. és a 121. percben szerzett találattal 5–3-ra legyőzte a rendező Franciaországot a párizsi olimpia férfi labdarúgótornájának döntőjében. A fordulatos mérkőzésen aratott sikerrel 1984 óta először esett meg, hogy ugyanaz a nemzet adja az Európa-bajnokság és az olimpia győztesét is futballban. Helyszíni beszámoló a telt házas Parc des Prince-ból.
Tizenhat óra múlt pár perccel, és a Parc des Prince előtt már kígyózott a francia mezes drukkerek sora. A kapunyitás még félórányira volt, de az érdeklődés óriásinak bizonyult. Ugyan az olimpiai futballtorna rangja elmarad az Európa-bajnokságok és a világbajnokságok megnyerésének presztízsétől, a rendező Franciaország szimpatizánsait ez láthatóan nem zavarta a Spanyolország elleni finálé előtt.
Huszonhat évvel ezelőtt a franciák világbajnoki döntőben szerepeltek hazai pályán, s bár kezdés előtt a többség az ellenfél Brazíliát tartotta esélyesebbnek, végül 3–0-ra nyertek a gall kakasok. A torna egyik nagy felfedezettje egy akkor még csak 18 éves gólvágó, bizonyos Thierry Henry volt. A játékosként később a vb-cím mellé Európa-bajnoki serleget is szerző, klubcsapataival pedig Bajnokok Ligáját, angol, spanyol és francia bajnoki aranyat is nyerő gólvágó ezúttal edzőként került egy emlékezetes siker kapujába... az olimpiai válogatott szövetségi edzőjeként.
A hétköznapokon a Paris Saint-Germain otthonának számító, 48 ezer néző befogadására alkalmas arénában a kezdőrúgás pillanatára meg is teltek a lelátók a két – egyelőre még – egyszeres olimpiai bajnok összecsapására. A franciák 1984-ben, a spanyolok két olimpiával később, a Barcelonában rendezett 1992-es játékokon értek a csúcsra. Utóbbiaknak három éve, Tokióban is jó esélyük volt az aranyra, ám hiába jutottak be abba a döntőbe is, a Dani Alves vezette Brazília hosszabbítás után 2–1-es sikerrel megvédte a címét.
S ha már presztízs... A három évvel ezelőtti spanyol olimpiai keretben olyan nevek szerepeltek, mint Unai Simón, Marc Cucurella, Martín Zubimendi, Mikel Merino, Pedri, Dani Olmo, vagy épp Mikel Oyarzabal. Egytől egyig olyan labdarúgók, akik alig egy hónapja az Európa-bajnokságot is megnyerték nemzeti válogatottjukkal.
Maradjunk annyiban, a mostani spanyol garnitúráról sem tűnt volna fel a többségnek elsőre, hogy mindössze három túlkorost, azaz 23 évnél idősebb játékost nevezhetnek az olimpiai játékokra. Juan Miranda, Eric García Tokió után újabb esélyt kapott az aranyra, a Barcelona felnőttcsapatába az előző szezonban berobbant Pau Cabrsí és Fermín López, a Gironával nagyot alkotó Real-nevelés, Miguel Gutiérrez, vagy épp Álex Baena is olyan névnek számított, akivel talán az sem lett volna meglepetés, ha a kevesebb mint egy hónapja befejeződött kontinensviadalon találkozunk.
A franciáknál a legnagyobb sztárnak épp az egyik túlkoros, Alexandre Lacazette számított. Az exarsenalos a másik, szintén 23 évesnél idősebb kerettag, a Premier League-ben pallérozódó, az olimpián a döntőig négy gólt szerző Jean-Philippe Matetával alkotott támadóduóját éppenséggel a legtöbb topligás együttes megirigyelhette volna a házigazdától. De a kezdőben kapott helyet a Bayern Münchennek 70 millió eurót is megérő Michael Olise, az RB Leipzigben Willi Orbán mellett egyre több rutint szerző Castello Lukeba, valamint a Sevillával épp Budapesten Európa-ligát nyert Loic Badé is.
A rendező az A csoportból hibátlan mérleggel, hét rúgott mellett kapott gól nélkül jutott tovább az Egyesült Államok, Új-Zéland és Guinea előtt. Az egyenes kieséses szakaszban a titkos favoritnak tartott Argentínát 1–0-ra, az elődöntőben Egyiptomot kisebb meglepetésre „csak” hosszabbítás után sikerült felülmúlnia a Henry csapatának. A spanyolok kisebb meglepetésre a csoportban ki is kaptak Egyiptomtól, így a C jelű kvartettből másodikként jutottak tovább hat ponttal, hat rúgott és négy kapott góllal. A negyeddöntőben aztán esélyt sem hagytak Japánnak (Fermín López duplázott, 3–0), majd egygólos hátrányból kerekedtek felül Marokkón (2–1).
A spanyolok épp a franciák 1984-es dupla diadala óta nem látott sikerben reménykedhettek, legutóbb (és eddig egyetlenegyszer) ugyanis 40 éve fordult elő, hogy a labdarúgó Európa-bajnokságot és az olimpiai futballtornát is ugyanaz a nemzet nyerje...
A futballtornán nem érdekelt ország újságírójaként annak is örülhettem, hogy egyáltalán bejuthattam az óriási médiaérdeklődés övezte összecsapásra. Tényleg, de tényleg a legfelső sorban jutott egy szék, asztal nélkül – így viszont első kézből tapasztalhattam meg, milyen is az, amikor a La Marseillaise-t éneklő-ordító drukkerek hangjába beleremeg a Parc des Prince tetőszerkezete. Néhány pillanattal már az első francia helyzet keltette hangorkán váltott ki hasonló feszültséget a vasbetonban, Lacazette szélre kitett labdájából Olise pontatlanul centerezett, így a hazai gólöröm hatásaival (még) nem kellett szembesüljek.
A lelátón szinte elvesztek a spanyol drukkerek, itt-ott akadt néhány zászló, illetve vöröslő folt, de egyértelműen a kék és a fehér színek domináltak, miként az általános morajlásból is egyetlen bíztatást lehetett igazán tisztán kivenni:
Az első 10 percet egyértelműen megnyomták a hazaiak, a spanyolok inkább a kontra lehetőségére vártak. Alapvetően a francia bal oldal volt igazán aktív, többnyire ide húzódott ki Lacazette és Olise is, akik az Almeríában futballozó Marc Pubill életét nehezítették így igencsak alaposan meg. A francai vezető találat azonban mégsem innen, hanem jobbról született meg, a stuttgarti Enzo Millot lőtte ki a spanyol kapu jobb oldalát (1–0).
A kapott gól után egyből ritmust tudtak váltani az ibériaiak, akik nem csak jóval többet járatták a labdát, de kifejezetten tudatosnak tűnő akcióikkal a jobb és a bal szélről meg tudták bontani a francia védelmet. A 18. percben egyenlítettek is, Baena lapos centerezése volt tökéletes Fermínnek, aki tizenegy méterről a kapu jobb oldalába helyezett (1–1). Hét perccel később pedig már vezettek is a spanyolok: ezúttal a bal oldalon előrehúzódó Miranda kapott remek indítást, majd adott félmagasan középre, Abel Ruiz közeli próbálkozását még Guillaume Restes reflexmozdulattal hárította, a kipattanóra érkező Fermínnel szemben azonban ezúttal is tehetetlen volt (1–2). A Barca fiatalja a jelek szerint nem engedte el a gólkirályi címért folyó küzdelmet sem, noha még mindig két találatra volt attól, hogy befogja a bronzmérkőzésen ugyancsak duplázó Szufian Rahimit, aki nyolcig jutott a végül harmadik helyet szerző Marokkó színeiben...
Még fel sem ocsúdtak a franciák a kapott gólból, ott táncolt a harmadik spanyol gól is a hálójukban. Ezúttal a tizenhatos bal csücskétől megítélt szabadrúgást kanyarította Baena a kapuba, úgy, hogy Restes mozdulni sem tudott a jobb kapufa belső oldala mellé tekeredő lövésre (1–3).
A szünet előtti pillanatokat megnyomták a rendezők, mégiscsak más lett volna egygólos hátrányban az öltözőbe vonulni, mint kettő mellett... Mateta közeli fejesénél védet óriásit – az épp a PSG-ből beválogatott – Arnau Tenas. Nem sokkal később Olise jobb oldali félterületből eleresztett tekerését fejelte ki az egyik spanyol bekk. S ezzel még mindig nem fogyott el a franciák puskapora a ráadásra, hiszen Olisének akadt még egy, az iméntinél közelebbről a jobb alsó irányába küldött lövése, ami centikkel pattogott a jobb alsó mellé.
A második játékrész elején is a franciák léptek fel támadólag, a spanyolok a kétgólos előny tudatában megint érezhetően visszább vettek a fordulatszámból. Az újabb hazai találat azonban csak nem akart megszületni. Az 52. percben eldőlt, hogy Lacazette közreműködésével nem is fog, a 33 éves csapatkapitány helyére Arnaud Kalimuendót küldte Henry, így innentől két klasszikus ék rohamozott a kék mezeseknél.
Egész délután a levegőben lógott, most viszont valóban elkezdett szakadni az eső, bonyolítva a csapatok életét. Manu Koné fejese csattant a kapufán az izgalmakat egyre nehezebben viselő francia közönség nagy-nagy bánatára. Ahogy telt az idő, úgy övezte mind nagyobb füttykoncert a legkisebb spanyol faultokat, vagy épp ütközések utáni földön maradásokat. Egy negyedik gól a neonsárga szerelést választó gárdától mindent eldönthetett volna, de ezekben a percekben egyértelműen az 1984-es bajnok szépítése lógott jobban a levegőben. Épp Kalimuendo hagyott ki egy nagy helyzetet, tíz méterről, a kapussal szemben állva eltörve a labdát. A 71. percben aztán már nemcsak a szerencséjét, de saját képességeit is áldhatta Tenas, aki újabb bravúrt bemutatva hárította Koné tizenhatoson belüli újabb lövését.
Santi Denia is a frissítés mellett döntött, a második félidőre eltűnt Fermínt Adrián Bernabe váltotta, míg Pubill helyére a Sevilla üdvöskéje, Juanlu érkezett a védelembe. Ezzel lényegében eldőlt, hogy marokkói gólkirálya lesz az olimpiának...
A meccsről azonban még mindig nem mondhattuk el ugyanezt, sőt a 79. percben a franciák erőfeszítései végre góllá értek: Olise jobbról elvégzett szabadrúgásába Maghnes Akliouché tette bele a sarkát az ötös előterében, az így gellert kapó labda pedig a berobbanó társak feje, valamint a spanyol kapus kezei felett a hálóba hullott (2–3). A drukkerek szinte lángra kaptak, olyan vehemenciával fogtak a kék-fehérek éltetésébe. Menet közben ráadásul az eső is visszább vett, így minden adott volt egy igazán drámai véghajrához.
A 87. percben egy három a kettőben végigvitt kontra végén Sergi Gómez vehette volna elejét a további izgalmaknak, de az eredendően bal oldali védőként szereplő kétszeres angol bajnok balról a hosszú alsó mellé lőtt. A spanyolok pedig még a rendes játékidő letelte előtt megbűnhődtek ezért: egy balról elvégzett francia szöglet után García vitte földre egy szerencsétlen ütközésnél Kalimuendót. Az esetet visszanézték videón, majd a brazil játékvezető, Ramon Abatti rendkívül drámai módon, előbb még a közönséget is csendre intve bejelentette, jöhet a büntető. Amit aztán Mateta a balra vetődő kapus mellett a jobb alsóba lőve értékesített is (3–3).
A spanyoloknak azonban még erre is lehetett volna válaszuk, ha a 90+7. percben Bernat Turrientes lövése nem a keresztlécen vágódik. Minden idők egyik legjobb olimpiai döntőjében jöhetett hát a hosszabbítás! Hiába azonban a nagy visszakapaszkodás, Spanyolország Sergio Camello 100. percben szerzett találatával már tényleg lezárta a mérkőzés érdemi részét (4–3).
A franciák a legvégén teljesen kitámadtak az egyenlítésért, amit Camello újabb góllal büntetett meg, kialakítva az 5–3-as végeredményt. A spanyolok a labdarúgó Európa-bajnokság berlini fináléja után az olimpiai torna párizsi döntője után is zászlót bonthatnak: 2024 eddig az ő futballistáik éve. Hogy a Real Madrid újabb Bajnokok Ligája-sikerét ne is említsem...
Ki tudja, a ma látott futballisták közül négy év múlva kikkel találkozunk majd a kontinensbajnokságon címvédésre készülő spanyol felnőttcsapat keretében is.
OLIMPIA, PÁRIZS 2024
LABDARÚGÁS, FÉRFIAK, DÖNTŐ
Franciaország–Spanyolország 3–5 (Millot 11., Akliouché 78., Mateta 90+3. – 11-esből, ill. Fermín 18., 25., Baena 28., Camello 100., 121.)
A bronzmérkőzésen: Egyiptom–Marokkó 0–6 (0–2)
(Borítókép: Adrien Truffert és Aimar Oroz harcol a labdáért a Franciaország és Spanyolország közötti mérkőzésen. Fotó: Robert Cianflone / Getty Images)