Dimitrios Vikelas (1894–1896), Pierre de Coubertin (1896 – 1925), Henri de Baillet-Latour (1925 – 1942), Sigfrid Edström (1946 – 1952), Avery Brundage (1952 – 1972), Lord Killanin (1972 – 1980), Juan Antonio Samaranch (1980 – 2001), Jacques Rogge (2001 – 2013), Thomas Bach (2013 – 2025).

Ők kilencen töltötték be az elmúlt 131 évben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság elnöki posztját. Ha közelebbről megvizsgáljuk a névsor összetételét, feltűnik valami, ami száz, de még ötven évvel ezelőtt sem szúrt volna szemet az embernek.

• Valamennyien férfiak.
• Valamennyien fehérek.
• Valamennyien nyugatiak, tehát Európából vagy az Egyesült Államokból származnak.

Ráadásul a majdani NOB-elnök elődei között akadt nőgyűlölő, nyíltan nácibarát, kritikusai szerint kissé ütődött, és olyan is, aki a fasiszta Franco-rendszer sportminisztere volt Spanyolországban.

Nézzük, kik voltak úgymond problémás elnökök a Nemzetközi Olimpiai Bizottság 131 éves történetében:

• Mindjárt az alapító atya, Pierre de Coubertin báró. A francia arisztokrata saját bevallása szerint is a kolonializmus, tehát a gyarmati rendszer fanatikus híve volt, emellett erősen rasszista, hitt a „fehér faj” felsőbbrendűségében. Továbbá lenézte a nőket, és ellenezte szereplésüket az olimpián. Az 1894-es első olimpián, Athénben nem is vettek részt hölgyek, és a másodikon, 1990-ben, Párizsban is mindössze 22 nő volt a 997 résztvevő között. Thomas Bach, a most leköszönő elnök azonban védelmébe vette a bárót, mondván, hogy mindenkit a saját korában kell értékelni, és tény, hogy 130 évvel ezelőtt a korszellem még más volt, mint napjainkban.
• Avery Brundage az amerikai üzletember, amikor visszatért hazájába az 1936-os berlini olimpiáról, szuperlatívuszokban nyilatkozott a nácizmusról. Németország amúgy is főszerepet játszott karrierjében: 1936-ban, Berlinben választották be a NOB tagjai közé, és az 1972-es müncheni olimpia jelentette elnöki mandátuma végét. Továbbá ő volt az, aki az 1968-as mexikóvárosi olimpián nyomást fejtett ki az USA olimpiai bizottságára, hogy zárják ki és küldjék haza Tommie Smitht és John Carlost, akik a 200 méteres síkfutás eredményhirdetésénél felemelt ököllel álltak a dobogón, tiltakozva a hazájukban meglévő faji megkülönböztetés ellen. Sokan azt is szemére vetik, hogy a tizenegy izraeli sportoló és edző életét követelő müncheni túszdráma után nem rekesztette be az 1972-es játékokat, hanem kimondta az ikonikus mondatot: „The Games must go on!”
• Lord Michael Killanin. Az ír főrangúnak már a beiktatása is ellentmondásos volt, ugyanis elődje, Brundage ellene szavazott, azzal, hogy Killaninnak az intellektuális képességei kevesek ehhez a pozícióhoz, éppen hogy csak azt nem állította róla, hogy gyengeelméjű. Ez persze annyira nem volt igaz, hogy Killaninnak kulcsszerepe volt a D-Day, az 1944. június 6-i normandiai partraszállás, a világtörténelem logisztikailag legbonyolultabb hadművelete megszervezésében. Annyiban pechje volt, hogy az ő regnálása idején a montreali olimpia anyagi katasztrófába torkollt, továbbá az új-zélandi rögbicsapat dél-afrikai túrája miatt az afrikai országok zöme bojkottálta az 1976-os olimpiát, ahogy az 1980-ast a nyugati országok többsége a szovjetek afganisztáni agressziója miatt.
• Juan Antonio Samaranch, Killanin utódja sportminiszter volt Francisco Franco, Spanyolország fasiszta diktátora idején. Politikai meggyőződése közismert volt, baloldalinak még véletlenül sem lehetett nevezni, ugyanakkor anyagilag ő rázta gatyába az olimpiai mozgalmat a tévéjogok értékesítésével és a tehetős szponzorok bevonásával. A Los Angeles-i játékok bojkottja idején ő volt a NOB-elnök, és a 2002-es téli olimpia odaítélését Salt Lake City városának korrupciós botránya övezte. Fia az egyik legesélyesebb jelölt az elnöki posztra.