Aki nem régebb óta, csak úgy az elmúlt ötven éve figyeli a világ futballját, annak a Bayern Münchenről az arroganciát súroló magabiztosság, a germán tökéletességre törekvés, a harsányság, a felsőbbrendűség sugározása jut leginkább eszébe. Nem volt ez mindig így. A Bayern München felemelkedéséhez a második világháború előtt a német zsidók nagymértékben hozzájárultak, a csapatot a náci időkben zsidó csapatnak gúnyolták, ellehetetlenítették. 

Az alapító atyák kései utódai az elmúlt években végre szembenéztek a zsidó örökséggel, de ahogy a második világháború utáni német történelemben, úgy a futballban sem ment ez zökkenőmentesen. Uli Hoeness, a Bayern München közelmúltban távozott elnöke például egy riporternek a klub zsidó múltját firtató kérdésére úgy válaszolt:

Én még nem éltem akkoriban.

(A mondat Dávid Ibolyának, az első Orbán-kormány igazságügyminiszterének 2001-es kijelentésével vetekszik. A parlamentben a focimeccseken hallható antiszemita bekiabálásokról kérdezték, mire Dávid azt mondta: „Nem értek a focihoz.”)

Vagy ott volt Fritz Scherer, aki a klub alelnökeként találta azt mondani, hogy a Bayern a negatív reakcióktól való félelem miatt nem akarja hangsúlyozni a zsidó gyökereit. Mint fogalmazott:

Senkit sem akarunk provokálni.

Scherer kijelentése akkor hangzott el, amikor több nagy európai klub, így a Bayern is Ázsia felé kacsingatott, mert rájöttek, hogy az ottani, végtelennek tetsző piacon elképesztő pénzeket kereshetnek. Csakhogy a zsidó örökség hangsúlyozása Ázsiában nem túl kifizetődő, ezért döntöttek az elhallgatás mellett.

Landauer és Kohn bajnokcsapata

A kor viszonyainak ismeretében abban még semmi meglepő nincs, hogy 1900-ban, a schwabingi (München bohémnegyede) Gisela vendéglőben megfogalmazott alapító okiratban a 17 aláíróból ketten zsidók voltak. Egyikük az akkor 23 éves Benno Elkan szobrász, aki a zsidóüldözések elől Londonba emigrált. Az ő több mint négy méter magas menórája áll Jeruzsálemben, az izraeli parlament, a Kneszet épületével szemben. 

Aki miatt viszont ellenfelei zsidó csapatnak gúnyolták a Bayern Münchent, az az 1911-ben elnökké választott Kurt Landauer volt, aki – leszámítva az első világháborút és a náci korszakot – egészen 1951-ig volt a Bayern München elnöke. Senki nem töltötte be nála hosszabb ideig ezt a posztot. Egy nagydarab fickó volt, nem különösebben vallásos, szerette a nőket, a sört, a sült sertéshúst és a futballt. Ha katolikusnak születik, akár egy bajor mintapolgár is válhatott volna belőle.

1884-ben született, 17 évesen játszott is a klubban, de a kaland nem tarthatott sokáig. Gazdag zsidó kereskedő apja a svájci Lausanne-ba küldte, hogy kitanulja a bankárszakmát. Az üzleti világban unatkozott, Münchenbe visszatérve megint a foci körül jártak a gondolatai, de már nem játszani, hanem klubot vezetni akart. 1913-ban, 29 évesen a Bayern München elnökévé választották. Az első elnöki korszaka rövid ideig tartott, mert kitört az első világháború, amit a francia fronton, hazájáért harcolva töltött. Évtizedekkel később, Hitler hatalomra jutása után ez mentette meg az életét.

A háború után, 1919-ben másodszor is a Bayern elnökévé választották. A klub egyes tagjai a stadionépítésben látták a kiugrás lehetőségét, ő viszont a tudatos utánpótlás-nevelésben hitt, ilyen nem igazán volt addig. A német csapatok zöme a brutális angol stílust majmolta, ő viszont éppen a magyarok kreatív játékáért volt oda. Ez volt az a korszak, amikor magyar játékosok és edzők tucatjai dolgoztak a profivá váló olasz futballban. Németországban nem tehették, pedig a közép-európai országok zöme a '20-as évek végén áttért a profizmusra. A váltás egyik szószólója éppen Landauer volt. 

Az első nagy Bayern

Landauernek köszönhető a Bayern első nagy korszaka, aminek betetőzéseként a klub 1932-ben megnyerte a német bajnokságot. A Nürnbergből hazatérő hősöket tízezrek ünnepelték a müncheni utcákon. A dicsőségben osztozott a csapat trénere, a bécsi zsidó Richard Kohn (osztrák válogatott volt, játszott a '10-es évek MTK-jában, ott kapta a Dombi becenevet), aki a müncheni korszaka előtt és után összesen háromszor volt a Barcelona edzője, utolsó klubja a Feyenoord volt, ahol 1956-ban fejezte be edzői pályafutását. 

Landauer és Kohn együttműködése és a Bayern első nagy korszaka aligha ért volna véget 1933-ban, csakhogy Adolf Hitler hatalomra kerülésével a Bayern München ellehetetlenült. A hatalom azzal vádolta a klubot, hogy ott „nagy pénzek vannak” – milyen érdekes, a hatvanas évek végén, amikor a Bayern második, máig tartó nagy korszaka elkezdődött, ugyanez volt a vád –, és antiszemita kampányt indítottak a klub ellen. Landauer elvesztette az állását (a Süddeutsche Zeitung elődjénél vezette a hirdetési részleget), és Bernhard Rust oktatási és kulturális miniszter 1933. június 2-án született rendelete nyomán le kellett mondania az egyesület elnöki posztjáról. Zsidó és marxista sportolók, sportvezetők többé nem vehettek részt az ország sportéletében.

Richard Kohn már 1933-ban elhagyta Münchent, Landauer csak 1939-ben követte. Papíron az árja Siegfried Hermann vette át a Bayern München vezetését, a színfalak mögött azonban továbbra is Landauer vezette a klubot. Az 1938. novemberi kristályéjszaka volt az, ami után Landauer helyzete tarthatatlanná vált Németországban, és már a puszta élete volt a tét. Kilencvenegy embert gyilkoltak meg azon az éjszakán, 33 ezer embert zártak koncentrációs táborba, köztük Kurt Landauert is a közeli Dachauba vitték, ő volt a 20009-es számú fogoly.

Csodával határos módon 33 nap után szabadult, amit az első világháborús katonamúltjának köszönhetett. Nem sokkal később ez már kevés lett volna ahhoz, hogy német zsidóként kiszabaduljon egy koncentrációs táborból. Menekülnie kellett az országból.

Barnaingesek kontra Bayern-játékosok

A Bayern München a náci időkben eljelentéktelenedett. Nemcsak az országos bajnoki és kupadöntőbe nem jutott be, de még összbajor döntőt sem játszott. Közben a náci időkben is voltak nagyszerű játékosai, akik bátor tettekkel sodorták magukat bajba, és olyan is akadt, amikor barnaingesek támadtak a Bayern játékosaira.

• Willy Simetsreiter – balszélső volt, azt mondják róla, hogy ő volt minden idők leggyorsabb Bayern-játékosa. Mindössze 21 évesen szerepelt a berlini olimpiai futballtornán, mi több, mesterhármast ért el Luxemburg ellen, ilyen fiatalon addig senki nem büszkélkedhetett hasonló tettel. Alighanem fiatal korának köszönhetően úszta meg, hogy közös fotót készített a fekete Jesse Owensszel, aki a dühöngő Adolf Hitler szeme láttára szerzett négy aranyérmet a berlini olimpián. 
• Sigmund Haringer – nem sok híja volt, hogy börtönbe zárták a válogatott hátvédet, mert a nácik zászlós felvonulását gyerekszínháznak nevezte.
• Conny Heidkamp – a védő és felesége rejtette el a klub ezüstből készült serlegeit, miután Hermann Göring parancsára minden fémet be kellett szolgáltatniuk a futballkluboknak is. 

Náci bezzegklubok

Mindeközben a városi rivális 1860 München élt és virult. A klubot már Hitler hatalomra jutása előtt a náci párt funkcionáriusai vezették. A Bayernt folyamatosan a nagy pénzekkel vádolták, ők maguk viszont a náci kapcsolataiknak köszönhetően kerülték el a csődöt. Hitler hatalomra kerülése után az 1860 München négy bajor bajnoki döntőt játszott, egyet meg is nyert.

A klub különben egyike volt a négy nemzetiszocialista mintaegyesületnek, amelyek aktívan támogatták Hitler politikáját, és ebből szép hasznot húztak. Az 1860 mellett a Stuttgart, a Werder Bremen és a Schalke 04 tartozott ebbe a társaságba. 

A náci időszakban a szénbányászati központ Schalkéja volt a legerősebb német klub, egyeduralma a mai Bayern Münchenét idézte. A nemzetiszocialista korszak 11 Gauliga-döntőjéből nyolcban szerepelt, hatszor nyert. A nácik a csapatot a megtestesült Volksgemeinschaftnak (népközösség) tartották, akik munkásként, árjaként összefogtak, és nem ismernek lehetetlent. Ellenfeleiket nemcsak legyőzték, de sokszor meg is alázták. (Az 1939-es bajnoki döntőben például 9-0-ra verték meg az anschluss miatt hirtelen a német Gauligába pottyant Admira Wient.) Két kulcsjátékosuk, Fritz Szepan és Ernst Kuzorra a náci pártba is beléptek, sőt az árjásítás után zsidók vagyonával gazdagodtak. Szepan a hatvanas években, miután kártérítést fizetett a zsidóknak, a klub elnöke lett, és 1974-es halála után kis híján utcát is elneveztek róla.

Sokáig azt hitték, hogy Adolf Hitler maga is Schalke-drukker volt. Ez a tévedés belekerült a Times egy 2008-as, az ötven leghírhedtebb futballdrukkerről szóló összeállításába is. A Schalke PR-főnöke azzal vágott vissza, hogy ezzel az erővel Margaret Thatcher Liverpool-drukker volt, mivel miniszterelnöksége alatt a Liverpool nyerte a legtöbb bajnoki címet.

Amerikába is mehetett volna

És most térjünk vissza Landauerhez, a Bayern egykori elnökéhez, aki Svájcban vészelte át a második világháborút. 1940-ben a Bayern Genfbe utazott egy barátságos meccsre. Egyes források szerint a helyi Servette, mások szerint a svájci válogatott volt az ellenfél. Előzetesen a Gestapo megtiltotta a játékosoknak, hogy találkozzanak Landauerral, Landauernek viszont – mivel Svájc a náci befolyástól mentes szabad ország volt – nem tudták megtiltani, hogy kimenjen a meccsre. A játékosok odaszaladtak hozzá, felsorakoztak az oldalvonal mellett, és megtapsolták a volt elnököt.

Landauer 1947-ben, 63 évesen tért vissza Németországba, pedig Amerikába is mehetett volna. Harmadszor is elfoglalta a Bayern München elnöki posztját. A nácik mind a négy testvérét meggyilkolták, mégis: hazajövetelével azt üzente, hogy hisz az újrakezdésben, hisz az új Németországban. Még akkor is, ha – mint rövidesen kiderült – az új Németország még nem állt készen a saját múltjával és zsidó túlélőivel való szembenézésre.

1951-ben kiszavazták a klub vezetéséből, tíz évre rá meghalt. Az akkori Németországnak, ahol még volt nácipárttagok, SS-esek töltöttek be nagyon fontos pozíciókat, könnyebb volt őt villámgyorsan elfelejteni, mint továbbvinni az örökségét. A Bayern 1969-ben megnyerte a Landauer-éra utáni első bajnoki címét, ezzel új korszak kezdődött a klub életében. Egy olyan korszak, amiből mintha radírral törölték volna ki Landauer emlékét. Karl-Heinz Rummenigge 1974 és 1984 között volt a klub játékosa. Ez idő alatt saját bevallása szerint egyszer sem hallott Landauer elnökről. 

Landauer alighanem szépen lassan feledésbe merült volna, ha a Die Zeit kíváncsi újságírója 2003-ban nem kopogtat be egy idős müncheni férfihez, a ma 96 éves Uri Siegel ügyvédhez, Kurt Landauer unokaöccséhez. A cikkét két dokumentumfilm és egy könyv követte, és a kitörölt lapokra újraírták a Landauer nevet. Az Allianz Arena előtti teret Landauerről nevezték el, a zsidó gyökerű Maccabi Münchennek pályát építettek, aminek megnyitóján a Bayern München All Star válogatottja állt ki a hazaiak ellen. A Schickeria nevű szurkolói csoport Landauer arcképével díszített sálakat, pólókat árul, és van, hogy hatalmas, Landauert ábrázoló drapériával fedik a lelátót.

2009-ben olyan történt, ami évtizedekig elképzelhetetlen volt: Landauer születésének 125. évfordulóján a Bayern München megemlékezett elnökéről Dachauban, a koncentrációs tábor helyén álló emlékműnél. Rummenigge, aki játékosként nem hallott Landauerről, a klub vezetőjeként már a német futball első profi elnökének nevezte, Edmund Stoiber, korábbi bajor miniszterelnök, a klub igazgatótanácsának akkori elnöke pedig azt mondta:

Az FC Bayern büszke Kurt Landauerre, akinek rendkívül sokat köszönhet. 

Forrás: kurtlandauer.de, thesefootballtimes, guardian, latimes, BBC podcast: Kurt Landauer: The Father of Modern day Bayern Munich, Wolfgang Behringer: A sport kultúrtörténete. Corvina Kiadó, 2014.

(Borítókép: Kurt Landauer portréját tartják kifeszítve a szurkolók a lelátón az FC Bayern München–Eintracht Frankfurt-mérkőzés előtt Frankfurtban, 2014-ben. Fotó: Corbis via Getty Images)