1967 januárjában két aktív profi amerikaifutball-bajnoksága volt az Egyesült Államoknak: a National Football League és az American Football League. Utóbbit 1960-ban alapították, de 1966-ra világos lett, hogy a növekvő népszerűsége miatt az NFL nem teheti meg, hogy nem vesz róla tudomást, ezért hosszú tárgyalások után 1966 nyarán bejelentették, hogy a két liga egyesülni fog, előtte pedig már az az évi szezontól kezdve a győztesei megmérkőznek egymással – így találkozott 1967. január 15-én az NFL-t megnyerő Green Bay Packers az AFL-győztes Kansas City Chiefsszel. A döntőt viszont eredetileg AFL-NFL World Championship Game-nek, vagyis AFL-NFL világbajnoki döntőnek nevezték el, a Super Bowl elnevezést a sajtó kezdte el használni. A legenda szerint a Kansas City Chiefs tulajdonosa, egyben az AFL alapítója, Lamar Hunt találta ki a Super Bowl nevet, ami a gyerekei egyik játékáról, a Superball nevű tömör gumilabdáról jutott eszébe azon a gyűlésen, ahol a döntő helyszínéről próbáltak határozni. Ám ez a gyűlés csak 1966 decemberében volt, miközben a sajtóban már szeptemberben, a szezon elején használták a Super Bowl elnevezést. Ezt egyébként Packers-edző Vince Lombardi ki nem állhatta, sokkal jobban örült volna, ha a döntőt simán csak The Bowlnak nevezik el.

A semmiféle múlttal nem rendelkező döntő egyáltalán nem számított nagy eseménynek, óriási felhajtás sem előzte meg, az újságok inkább a vietnami háborúról szóló hírekkel voltak tele. Mai szemmel nézve leginkább bukásnak lehetne nevezni a 93 ezres férőhelyű Los Angeles Memorial Coliseumban rendezett mérkőzést, amin hivatalosan 61946 néző volt. Az NFL akkori főnöke, Pete Rozelle évekkel később is azt mondta, hogy a 30 ezer üres hely az első dolog, ami a legelső döntőről az eszébe jut. Hogy mennyire kevés volt a majdnem 62 ezer néző, az mutatja a legjobban, hogy egy hónappal korábban, a Los Angeles Rams és a Green Bay Packers alapszakaszmeccsén 72,5 ezren voltak kint a Coliseumban. De az is beszédes, hogy amikor napokkal a meccs előtt feltörték a Chiefs egyik széfjét, csak az abban található pénzt vitték el, a döntőre szóló 2000 jegyhez hozzá sem nyúltak. Ennek ellenére olyan hírességeket sikerült a nézőtérre csábítani, mint Henry Fonda, Kirk Douglas, Walter Cronkite, Bob Hope és Johnny Carson, sőt, mindkét csapat kispadja mögött öt-öt űrhajós ült a lelátón. Hírességek ide vagy oda, a mai napig ez maradt a legkisebb nézőszámú Super Bowl, és az egyetlen, amire nem adtak el minden jegyet.

Az sem segített, hogy Los Angeles 120 kilométeres körzetében nem került adásba a mérkőzés (bevett szokás szerint csak akkor adták volna, ha az összes jegy elkel). Több apróhirdetés is megjelent, hogy pár dollárért kiküldik egy házilag összetákolható szuperantenna leírását, amivel be lehet fogni a meccset, de valójában csak pár kivétel volt: néhány tengerparti luxusszálló, ahol külön AFL-NFL-döntős csomagokat raktak össze, illetve a Los Angeles-környéki veteránkórházak, ahol a Vietnamban sérült katonákat ápolták. Amerika többi részének két csatorna is közvetítette a döntőt, hiszen az AFL az NBC-vel, az NFL-pedig a CBS-szel állt szerződésben. A csatornák arra is figyeltek, hogy a kamerákkal a lehető legkevesebbet mutassák a nézőtér üres részeit, de pont a páros közvetítés miatt akadt egy kis fennakadás is: az NBC lemaradt a második félidő kezdőrúgásáról, mert Bob Hope egész egyszerűen nem bírt leállni a félidei interjúval. Emiatt a Packersnek újra el kellett végeznie a kezdőrúgást, ami ma már elképzelhetetlen lenne.

Az NFL és az AFL közötti vetélkedés természetesen hatalmas terhet rótt a csapatokra is, hiszen saját bajnokságuk büszkeségéért küzdöttek, mégis a Packersnek volt nagyobb vesztenivalója. Mivel az volt a konszenzus, hogy az 1920 óta létező NFL mérföldekkel jobb, a Green Bay már egy szoros győzelemmel is rontotta volna az NFL megítélését. Éppen ezért a Packers vezetőedzőjét, Vince Lombardit az összes NFL-csapat tulajdonosa megtalálta a meccs előtt, és közölték vele, hogy verje agyon a Chiefset, ha jót akar magának. Az viszont, hogy két különböző bajnokságból jöttek a csapatok, a szabályokban és szokásokban is megjelent, azok ugyanis némileg eltértek a két ligában. Az AFL bírói színes ruhát viseltek, az NFL-esek viszont hallani sem akartak erről, ezért állt elő végül a Wilson sportszergyártó a fehér nadrágból, függőlegesen fekete, fehér csíkos, rövidujjú felsőből és fehér sapkából álló szettel, amire mindkét liga rábólintott. A labdák viszont eltérők maradtak: a Packers az NFL-ben használt a Wilson Duke-ot, a Chiefs az AFL-es Spalding JS-V-t használta – utóbbi 6 milliméterrel hosszabb és valamivel elnyújtottabb volt, ezért azt tartották róla, hogy könnyebb vele passzolni.

A Los Angeles-i rendezés már a legelején felmerült. A Cleveland Browns tulajdonosa, Art Modell vetette fel, hogy tartsák a télen is kedvező kaliforniai klímában a mérkőzést. A Coliseum mellett a miami Orange Bowl, a houstoni Astrodome és a New Orleans-i Sugar Bowl merült fel lehetséges helyszínként, de Los Angeles nyert. A választás viszont kis híján rossznak bizonyult, január 14-én este ugyanis hatalmas köd szállt a városra, de a meccset végül szikrázó napsütésben tudták elkezdeni. A köd aznap estére újra visszatért, így a csapatok nem tudtak hazarepülni az eredeti terv szerint, de a mérkőzés zavartalanul lement. Az 1950-es évektől 2008-ig újságíróként dolgozó Jerry Magee úgy emlékezett vissza a hatalmas ködben a feleségeiket ölelgető, majd buszra szálló Chiefs-játékosokra, mint akik épp egy háborúba indultak.

A teljesen más hátterű csapatok egészen másképp is készültek a mérkőzésre. A Green Bay Packers és Vince Lombardi eredetileg úgy tervezték, hogy amíg csak lehet, Wisconsinban maradnak, és onnan mennek Los Angelesbe, de túl nagy volt a hó, így kénytelenek voltak Kaliforniába repülni. Az NFL azt akarta, hogy Los Angeles környékén szálljanak meg, Lombardi viszont erről hallani sem akart, inkább Santa Barbarába ment a csapattal, ahol még a környező hegyeket is kitakarta játékosai elől, nehogy azok másra koncentráljanak edzés közben. Eközben a Chiefs Los Angelesben tökéletes AFL-kampányt folytatott, állandóan a média rendelkezésére álltak, és mindent megtettek, hogy egy hét alatt a lehető legnagyobb figyelmet kapjon a bajnokságuk.

Amíg a második félidőben az NBC bénázása, addig az elsőben egy komolyabb technikai probléma okozott késést. A mérkőzés előtt ugyanis egy kísérleti fázisban járó távirányítós rendszert telepítettek a Coliusem eredményjelzőjére és hatalmas órájára, ami pont a kezdés pillanatában, amikor a bíró elindította az időt, csődöt mondott. Az egész hetes próbálgatás miatt ugyanis az öreg óraszerkezet mutatói elfáradtak, és egyszerűen lezuhantak a magasból, de szerencsére senki sem állt alattuk, így nem történt tragédia. A hivatalos kezdés a kis közjáték miatt délután 1 helyett csak 1.16-kor volt.

De nem ez volt az egyetlen szokatlan dolog a kezdéskor: a 60-as években általános volt, hogy a pálya közepén már csak eljátsszák az érmefeldobást, amit valójában 30-60 perccel a tényleges kezdés előtt, a bírók öltözőjében hajtottak végre a csapatkapitányok.

Mai szemmel már a szórakoztató betétprogramok is furcsának tűnnének. A mérkőzés előtt indián fejdíszt viselő nők táncoltak a pályán, a félidőben pedig a Grambling State és az Arizona egyetemek rezesbandái adtak minikoncertet, de fellépett a legendás trombitás, Al Hirt is. Rajtuk kívül 300 szabadon engedett galamb, 10 ezer héliummal töltött lufi, illetve a Bell repülőgépgyár két jetpackkel felszerelt mutatványosa gondoskodott a hangulatról.

Mickey Egér fülei viszont nem a jókedv miatt kerültek a Chiefs öltözőjébe. Hank Stram, a vezetőedző küldte el a csapat szertárosát, Bobby Yarborough-t a kezdés előtt, hogy vegyen minél több egérfüles sapkát, és valahonnan szerezze be a Mickey Egér-show zenéjét is, hogy azt játsszák az öltözőben. Stram ezzel akarta feltüzelni csapatát, ha már a meccsre készülve végig azt hallgatták, hogy az AFL csak egy mikiegér-bajnokság az NFL-hez képest, úgyhogy megpróbált viccet csinálni a heccelésből.

A képen éppen egy csuklót kötöző Yarborough egyébként 1960-tól harminc éven át dolgozott a Chiefs szertárosaként, a végére pedig több is lett annál. A később a Hírességek Csarnokába beválasztott Bobby Bell csak neki engedte, hogy bekötözze a bokáját. Az 1966-os szezonban pedig Otis Taylor, a csapat elkapója mindig neki adta a jegygyűrűjét a mérkőzések idejére – Yarborough a cipőfűzőjére kötve őrizte azt. A legnagyobb érdeme viszont talán az volt, kifejlesztett egy speciális sisakot a Chiefs linebackerének, Willie Laniernek, aki egy agyi vérömleny miatt a speciális, párnázott sisak nélkül nem is játszhatott volna. Ez azóta a Hírességek Csarnokának tárgyi kollekciójában található.

A második félidőben aztán kezdett kijönni a két csapat közti valós különbség, bár a Packers így sem tudott elhúzni 40-50 ponttal, mint ahogy sok NFL-tulajdonos és akkori szakértő várta tőlük. Elijah Pitts két futott, illetve Bart Starr és Max McGee összjátékából passzolt touchdownjaival 35-10-re lépett el a Green Bay, ez a fölény pedig elég volt ahhoz, bizonyítsák, valóban az NFL az erősebb bajnokság. Az AFL alárendelt szerepe viszont nem tartott sokáig, két évvel később megszerezték az első Super Bowl-győzelmüket, amikor a New York Jets óriási meglepetésre 16-7-re legyőzte a Baltimore Coltsot. Az 1970-es szezonra végleg egyesült a két liga, onnantól pedig inkább csak a csapatok közötti rivalizálás maradt előtérben.

Bart Starrnál, a Packers irányítójánál nem nagyon volt nagyobb kaliberű amerikaifutball-játékos a 60-as években. Starr vezetésével a Packers ötször lett NFL-bajnok 1961 és 1967 között, vele nyerték meg az első két Super Bowlt, ráadásul mindkét mérkőzésen Starrt választották a mérkőzés legértékesebb játékosának. Amellett, hogy később bekerült a Hírességek Csarnokába és a Packers visszavonultatta a 15-ös mezszámát, az NFL-ben külön díjat is elneveztek róla: a Bart Starr-díjat minden évben egy, a viselkedésével példát mutató játékos kapja.

A Chiefs és a Packers sikerét sokan annak is tulajdonítják, hogy a rasszok szerint akkoriban még eléggé szegregált bajnokságokban nem a játékosok bőrszínét, hanem a tehetségét nézték. Olyannyira, hogy a Chiefsnél egyedülálló módon külön játékosmegfigyelők voltak, akik olyan egyetemeken keresték a tehetségeket, ahol csak feketék tanultak. A Super Bowl I-en játszó keretekből összesen 14-en kerültek be a Hírességek Csarnokába, közülük heten színes bőrűek voltak.

„Az időjárás nem győz le senkit, maximum az ellenfél” – hangzott Lombardi egyik leghíresebb mondása. Hogy a körülményekre ne is legyen panasz, azért George Toma, az NFL fő pályagondnoka felelt. A szénbányász családba született Toma a Kansas City Athletics baseballcsapat gondnoka volt, náluk látta az NFL-főnök Rozelle, hogy milyen jó munkát végzett, és meg is szerezte a bajnokságához. Toma a jégpályák festéséhez használt festékkel vitte fel a csapatok címereit a fűre, ami annyira rossz állapotban volt, hogy külön előkészületeket igényelt. Toma 3000 dollárnyi (mai árfolyamon 6 millió forint) zöld festékkel fújta át a teljes pályát, hogy ne sárgásbarna, borzasztó színű füvön rendezzék az első döntőt.

A Super Bowl I-ben győztes Packers játékosai 15 ezer dollárt kaptak a győzelemért, a vesztes Chiefs-játékosok 7500 dollárral gazdagodtak. Mivel előtte a packersösök megkerestek már 10 ezer dollárt az NFL megnyerésével, elég szép bónuszhoz jutottak: a 60-as években a legtöbb játékos bár profi volt, de volt mellékállása, így az egy idényben keresett 15-18 ezer dollár mellé két meccs alatt 25 ezer óriási jutalomnak számított. Az MVP-nek választott Starr a díjjal együtt nyert egy Chevrolet Corvette sportautót is, amit azonnal felajánlott egy jótékonysági árverésre – a kocsiért kapott pénzből hozta létre a Rawhide Boys Ranch nevű, problémás fiatalokkal foglalkozó szervezetet Wisconsinban, ami a mai napig létezik.

A mérkőzésen egyébként 750 ezer dollárnyi jegybevétel jött össze, ami rekordot jelentett egy sporteseményt nézve – hiába volt a Ramsnek magasabb nézőszáma ugyanabban a stadionban korábban, a döntőre természetesen drágábban adták a jegyeket.

A meccset 35-10-re megnyerő Packers elég udvariasan, és még annál is visszafogottabban reagált a győzelemre. Úgy tekintettek a sikerre, mint a teljesített elvárásra, hiszen az erősebb NFL verte a gyengébb AFL-t. Pezsgőzés sem volt az öltözőben, és nagy odamondogatások sem. „A Packers játékosai kezdték a legyőzésünket az első félidőben, aztán a Packers mítosza fejezte azt be a másodikban” – vélte a Chiefs védője, Jerry Mays, míg a győztes edző, Vince Lombardi még chiefses kollégája, Hank Stram fiának is a vesztes edzőt méltatta. A másnapi újságokban viszont már az jelent meg, ahogy Lombardi az NFL erejét és az AFL alárendeltségét igazolta győzelmével.

A győztesnek járó kupát később Vince Lombardiról nevezték el, akkor viszont még nem volt külön neve. A csúcsos piramis alapra helyezett labda formával a Tiffany cég vezérigazgatója, Oscar Reidner állt elő, aki egy koktélszalvétára rajzolta le az első skicceit Pete Rozelle-nek. A közel 56 centis, színezüst kupa akkora hatást gyakorolt későbbi névadójára, hogy nem is engedte, hogy abba a díjátadó után a Tiffany belevésse a győztes csapat nevét, hanem egyből magával vitte Green Baybe, hogy a csapat szurkolói is megcsodálhassák. Csak később küldték el a Tiffanynak, ám mivel egy teljesen átlagos kartondobozban adták fel, a kupa darabokra tört, mire New Jerseybe ért, így a cég kénytelen volt egy újat készíteni – az sosem derült ki, hogy ki állta a költségeket. A kupát végül 1970-ben nevezték el az addigra rákban meghalt Vince Lombardiról, állítólag pont a Super Bowl I-ben általa legyőzött Chiefs tualjdonosa, Lamar Hunt ötletére – 1971 januárjában a Baltimore Colts vehette át elsőként a már az edzőlegenda nevét viselő kupát.