A mama főztje a legjobb

Valami lehetett az ivóvízben Nyugat-Pennsylvaniában a XX. század közepén, vagyis talán ezzel magyarázható leginkább, hogy minek köszönhetően kerültek ki innen olyan zseniális irányítók, mint Johnny Unitas, Joe Namath, Joe Montana vagy éppen Dan Marino. Utóbbi (is) Pittsburghben látta meg a napvilágot, éppen 60 évvel ezelőtt, 1961. szeptember 15-én.

A nagy elődökkel ellentétben ő végül a lehető legtovább maradt a keleti államon belül, azaz nem ment máshova egyetemre, pedig lett volna lehetősége. Középiskolában már komoly sztársportolónak számított, amerikai futballban és baseballban is jeleskedett, utóbbira bizonyíték, hogy az MLB-ben érdekelt Kansas City Royals az 1979-es újoncbörze (draft) 4. körében lefoglalta a játékjogát. Ő azonban nem állt profinak, ezt pedig az ország legnagyobb egyetemei is tudták. A legjobb intézmények erős foci- és baseballprogrammal igyekeztek elcsábítani, a pittsburghi iskolák pedig emiatt le is mondhattak róla, hiszek azok csak a futballra építettek.

Marino aztán meglepetésre mégis a Pitt Pantherst választotta. Ugyan le kellett mondania a baseballról, viszont így nem kellett elhagynia a családi fészket és édesanyja húsgombócos spagettijét.

A döntés végül őt igazolta, évről évre fejlődött, az 1981-es NCAA-szezonban csapatával megnyerte a Sugar Bowlt, a döntőt a Herschel Walkerrel felálló Georgia ellen egy utolsó perces, győztes touchdownpasszal sikerült behúzni.

Az az egyetlenegy játék adott egy kis ízelítőt Marino három legfontosabb tulajdonságából: győzni akarás mindenáron, önbizalom és elképesztő pontosság. Marino ugyanis ezt a labdát hárompontos hátrányban, negyedik kísérletre engedte el, amikor egy mezőnygól is elég lett volna az egyenlítéshez. Ő viszont nem döntetlenre játszott.

Vagy drogozik, vagy megállt a fejlődésben

Utolsó, 1982-es egyetemi évére új edző érkezett a Pitthez Foge Fazio személyében, vele viszont Marino és a csapat játéka is visszaesett. Az irányító annyira nem találta a ritmust, hogy az egy évvel korábbi, 37–23-as touchdown interception mérlegét 17–23-ra rontotta. Nem éppen a legjobb időzítés a formahanyatlásra, ugyanis ezzel jelentősen romlott az ázsiója az NFL-draft előtt.

John Elway és Jim Kelly mellett ő volt az 1983-as draftosztály legjobb irányítója, és bár Elwayt többre tartották (főleg az utolsó év miatt), Marino joggal remélte, hogy az első körben, meglehetősen korán fogják szólítani.

De nem így történt.

Már 1982 őszén felröppentek róla olyan pletykák, hogy drogozik. Illetve ezek igazából úgy kezdődtek, hogy Marino nagy partiarc, és nem is szóltak semmi egyébről. De mindenki ismeri a pletykák világát és azt, ahogy ezek a legkevésbé sem pozitív feltételezések hogyan kapnak szárnyra, kelnek önálló életre, majd jutnak el olyan illetőkhöz, akikhez a legkevésbé sem kellene. Az internet előtti korszakban ez valóban népmesei úton, szájról szájra terjedt, Marino pedig nem is tudott mit tenni ellenük. Az egyetem vezetősége is tudomást szerzett ezekről, le is tesztelték az irányítót (a fél csapattal együtt).

Eljött tehát az 1983 tavaszán rendezett draft, ahol aztán Marino hiába várta, hogy kimondják a nevét. Pedig nem sokkal korábban, 1983 elején a frissen indult USFL történetének első draftján őt volt a legelső kiválasztott. Vannak, akik úgy gondolják, az NFL tavaszi konkurensének szánt liga elöljárói indították el a szóbeszédet, hogy eltántorítsák az NFL-csapatokat Marinótól.

Pedig Marino vehette volna át a stafétabotot a legendás Terry Bradshaw-tól, ráadásul szülő- és egyetemi városában.

Összesen öt irányító, név szerint Elway, Todd Blackledge, Kelly, Tony Eason és Ken O'Brien kelt el Marino előtt. Utóbbi a 24. pozícióban, akit a New York Jets vitt el, a legenda szerint ennél a húzásnál minden idők legsikeresebb edzője, a Miami Dolphins trénere, Don Shula csak ennyit kérdezett:

Ez ki?

Persze sokáig nem filozofált ezen, hanem kapva kapott az alkalmon, és mivel a Miami a 27. helyen választott, Shula le is csapott Marinóra.

Az NFL a lábai előtt hever

Noha már az edzőtáborban világossá vált, micsoda ékkövet halászott ki Shula a zavarosból, mégsem játszatta az első öt fordulóban. Pedig már a tréningeken is látta, hogy Marino istenadta tálentum, aki az addigi kezdőnél, David Woodley-nál már az első perctől kezdve jobb volt, olyan helyzeteket oldott meg hibátlanul ösztönből vagy tehetségből, amiket Woodley egyáltalán nem tudott. Addig még nem látott gyorsasággal tudta elengedni a labdát, ami általában célba is talált.

A hatodik fordulóban jött el az ő ideje, onnantól pedig ki sem lehetett robbantani a kezdőből, még a Pro Bowlba is meghívták.

2010-ig rajta kívül csak Drew Breesnek sikerült (2008-ban) átlépni az 5000 yardos határt, addig még a közelébe sem ért senki. Hiszen 1984-ben még a futásokra épült a támadójáték, sokatmondó egybeesés, hogy a szintén másodéves futó, Eric Dickerson ugyanabban a szezonban 2105 yardot tett meg a földön, ez a csúcs pedig azóta is érvényben van.

Egészen a Super Bowlig menetelt a Miami (Marino a playoffban további, máig élő rekordokat hozott össze), ott azonban Montana és a San Francisco 49ers lelépte őket. Talán senki sem gondolta volna, hogy Marino többé nem is fog a Super Bowlba jutni.

A következő két évben is ő volt a passzkirály (legtöbb jó átadás, yard és TD), ő lett az első, aki egymás után háromszor is élen tudott végezni ezekben a kategóriákban. 

Egészen egyszerűen megelőzte korát, pontosabban és gyorsabban dobott mindenkinél, és bár egyáltalán nem volt mozgékony, szinte lehetetlen volt őt földre vinni. Egyrészt azért, mert fantasztikusan érezte a zsebet, mindig tudta, mikor és hova kell lépnie, ráadásul tökéletesen látott a pályán, ha az első opció nem működött, rögtön megtalálta a másodikat vagy a harmadikat. Másrészt pedig azért, mert bivalyerős és elnyűhetetlen volt.

Súlyos sérülés, Ace Ventura és méltatlan búcsú

A ‘80-as évek végén és a ‘90-es évek legelején kevésbé volt versenyképes a csapat, ám 1993-ra olyan együttes állt össze, amely ismét megcélozhatta a Super Bowlt. Az ötödik meccsen azonban bekövetkezett a baj, Marinónak elszakadt az Achilles-ina. Természetesen innentől kezdve a Dolphins lemondhatott a döntőről, az irányítóra pedig műtét és hosszú rehabilitáció várt.

No meg az Ace Ventura forgatása, amelyben legalább a szerepe szerint bajnok volt. Néhány évvel ezelőtt azzal viccelődött, hogy ő indította be Jim Carrey karrierjét, nélküle ugyanis nem készült volna el a film.

Az irányító akkori menedzsere úgy emlékszik vissza az eseményekre, hogy először vállalhatatlannak tartották a forgatókönyvet, de aztán elmentek négyesben ebédelni (ő, Marino, James G. Robinson producer és Carrey), a színész pedig 100%-ban Venturaként jelent meg, végigbohóckodta az estét, ezután pedig Marino is beadta a derekát, mert látott fantáziát a színészben.

A pályára úgy tért vissza 1994-ben, hogy már sosem volt 100%-os, az Achillese ugyanis lazább lett a műtét után. Ehhez képest brillírozott a szezonban, egyéni csúcsot döntött pontos passzokban, kiosztott 30 TD-átadást, és a főcsoportdöntő is egy utolsó másodpercben elrontott mezőnygólon múlt. A kiírás végén meg is kapta az Év Visszatérője díjat.

Egy évvel később Shula leköszönt, a helyére pedig Jimmy Johnson, a Dallasszal egymás után két gyűrűt nyerő mester érkezett. Jóval konzervatívabb felfogást hozott megával, Shula például szinte teljesen rábízta Marinóra a playhívást, Johnson viszont jelentősen limitálta a karmestert. Ezzel együtt is egyre magasabbra mászott az örökranglistákon, vagyis inkább ő volt az, aki addig ismeretlen magasságokba ért.

A búcsú viszont meglehetősen méltatlanra sikerült: Marino lendülete az 1999-es szezonig tartott, a playoff ismét összejött, ám ott, az AFC elődöntőjében a Jacksonville Jaguars 62–7-es verést mért rájuk. Neki és Johnsonnak is az volt pályafutása utolsó mérkőzése. Az irányítónak ugyan voltak ajánlatai, de ő mindre nemet mondott, és elköszönt a pályától. 

Azon túl, hogy még ma is vannak élő rekordjai, létezik egy titulus, amit aligha szeretne tőle bárki is elvenni.

Természetesen erről ő is szívesen lemondana, és el is árulta, hogy utálja ezt státuszt. Mert ugye ő is mindennél jobban szeretett nyerni.

Később még feltűnt egy-két produkcióban, kipróbálta magát NASCAR-csapat-tulajdonosként és televíziós szakértőként, ezeknél pedig sokkal fontosabb, hogy a Dan Marino Alapítvánnyal eddig több tízmillió dollárt gyűjtött össze az autizmus kutatására.

Miamiban hatalmas szoborral tisztelegtek előtte, és persze amint letelt a moratórium, beiktatták az NFL halhatatlanjai közé.

Azok, akiket az ő játéka inspirált. Amikor Peyton Manning 1998-ban, újoncként összecsapott vele, és látta, hogy Marino milyen szintet képvisel még 37 évesen, akkor döbbent rá, hogy ez már a nagyok ligája, és ő is olyan szeretne lenni. Példakép, sikeres, és egy kicsit showman is.

(Borítókép: Dan Marino. Fotó: AFP.)