Nem nagyon értek franciául, de a csütörtöki szakasz rajtjához tartva, az autórádiót hallgatva azért kivettem, hogy folyton azt hajtogatják, az Alpe d' Huez mitikus hegy. Ez persze nem olyan meglepő, aki rendszeresen követi a Tour de France-t, az előbb-utóbb találkozik valami hasonló jelzővel az Alpok-beli csúcs neve mellett.

Az Alpe d'Huez pedig sok szempontból nincs is a legek között. Nincs az ősi csúcsok között - a Tour csak elég későn fedezte fel magának -, nincs a legmagasabbak között, nem a legmeredekebb az emelkedője és még csak nem is a leghosszabb - mégis óriási dicsőség rajta nyerni. Mondhatni, elég jó a hegy PR-ja. 

Az Alpe d'Huez felfuttatása is egy ügyes marketingfogásnak köszönhető. A hegy 1952-ig csak egy nem túl menő síterep volt, ahová kátyús úton lehetett feljutni. A helyi üzletemberek viszont több lehetőséget láttak benne, azért 2 millió frankot fizettek a Tour-szervezőknek, hogy tartsanak ott egy hegyi befutót. Leginkább úgy, hogy másnap legyen egy pihenőnap, így akik felmennek a hegyre, még több lehetőségük lesz egy halom pénzt elkölteni. 1952-ben az olaszok egyik legnagyobb bringása, Fausto Coppi nyerte az Alpe d'Huez-t, aminél jobb reklámra szintén nem nagyon lett volna szükség. Hosszú ideig mégsem került be újra a Tour-szakaszok közé. Pénzzel persze ezen is lehetett segíteni. 1976-ban újra kopogtattak a Tour-rendezőknél, a d'Huez újra esélyt kapott, és azóta szinte kötelező eleme a francia körnek. 1976-ban Joop Zoetemelk és Lucien Van Impe nagy csatáját hozta a hegymászós szakasz, ami jól megágyazott a hollandok őrületének, de erről majd később. 

A Tour csütörtöki szakasza Bourg-Saint-Maurice-ból, egy völgy mélyéről indult. A falucska, ami leginkább síturizmusból élt, a délelőttre egy zsivajgó kávéházzá változott. Ezrek tolongtak az utcán, hogy ha csak egy pillantra is, de lássák valamelyik hősüket. A Tour-mánia mindenkit elért, így természetes volt, hogy a pincérnők is a Hegyek királyának járó pöttyös trikóban - régi Tour-nézőknek csak túrórudimez -, forogtak a vendégek között. Akik leginkább hobbibiciklisták voltak, sokan szörnyű nagy hegyeket legyőzve érkeztek, mi is jó párat megelőztünk, ahogy egy kétezer méter körüli hágón jöttünk át. 

A rajthelyszín mindig egy kicsit cirkusz is, a szerencsésebbek bemehetnek a csapatok buszai közé, megnézhetik ,hogy melegít görgőn például Tejay Van Garderen, milyen csúcsbringákat pakolnak fel a klubok a kísérő autókra, vagy akár egy közös szelfire is elkaphatnak egy a rajtlistát aláíró bringást. Nem árt persze tartani velük a lépést, míg gurulnak. A legnagyobb tolongás persze a sárga trikóst és a gyűlölt és szeretett Chris Froome-ot adó Sky buszánál volt, oda már a fizikai erőre is szükség lehetett a helyezkedéshez. 

Csütörtökön egy hosszú és kegyetlen szakasz várt a mezőnyre, amit még autóban is nehéz volt végigülni. A 175,5 kilométeres szakaszba az Alpe d'Huez mellett még két klasszikus hegyet belecsomagoltak, a 2000 méteres Col de la Madeleine-t és a 2006 méteres Col de Croix de Fert. Az egyikre 25, a másikra úgy 30 kilométernyi emelkedő vezetett. Mi a mezőny előtt haladhattunk, órákkal korábban hermetikusan lezárt pályán, csak előttünk lézengett néhány autó, így az a gyanúm támadt, hogy biztosan újrajátsszák a futball-vb döntőjét, és most azt lesi minden francia. Később aztán kisebb-nagyobb csoportok tűntek fel az út szélén, és mindenki integetett. Visszaintegettem, ha már ez a szokás. Szerintem többször emeltem fel a kezemet, mint II. János Pál egykoron a pápamobiljában.

Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy ez az üdvözlés minden olyannak szól, aki valahogy részese a Tournak, vagy csak akartak tőlünk valamit. Ez utóbbira is volt esély. Nem sokkal előttünk ugyanis az úgynevezett karaván haladt. A több kilométernyi hosszan elnyúló karaván maga az ördögi kapitalizmus. A verseny szponzorai kreálnak furábbnál furább járműveket – nekem a debreceni virágkarnevál kocsijait juttatták eszembe – , amiről szórják a szajrét, feliratos sapkákat, pólokat, napellenzőt, papírhangtölcsért, meg ki tudja még mit, szatyorszámra. Nagyon okosan egyébként szatyrokat is ledobálnak a kocsikról, abba lehet gyűjtögetni. A vicc az, hogy mindenkinek jut valami, pedig több százezren állnak az utak mellett ezen a szakaszon. Léteznek olyan tanulmányok, ami szerint több ember jön ki a szuvenírt szóró karaván, mint a versenyzők miatt. 

Az is biztos, hogy tengernyi igazi Tour-hívő van. Már az első hegy lábánál rengetegen táboroztak, ki gyalog, ki bringával, ki lakókocsival érkezett, szinte egymásba értek az út mellett üldögélő csoportok. Megejtő türelemmel vártak hosszú órákat, hogy megérkezzenek végre a kerékpárosok. Kicsit a horgászokhoz hasonlítanak, akik fél napot is kihúznak egy jó kapásért, hogy aztán néhány másodpercnyi örömük legyen. 

Már a Madeleine-re és a Croix de Ferre is tízezrek másztak fel a hétköznap ellenére, beindultak a grillsütők, megteltek a pezsgőspoharak, nyíltak a sörök, de az igazi őrület az Alpe d'Huezre maradt. A hegy lábánál maga az Ördög, Didi Senft ácsorgott, de hát rajta csak mosolyogni lehet, de az út szélén, sőt közepén tomboló, üvöltő, táncoló sok tízezernyi ember láttán már borsódzott a hátam.

Az Alpe d'Huez 1860 méter magas, 13,6 kilométeres emelkedője átlagban 8 százalékos, azt mondják, az eleje a meredeksége miatt olyan, mintha egy falnak mennének neki a kerékpárosok. Éppen ezért nem szabad nekirontani, okosan meg kell találni egy állandó ritmust, amivel teljesíteni lehet a hegyet. A csúcsig 21 számozott hajtűkanyar van. Mindegyik kanyar az Alpe d'Huezen már nyerő kerékpárosokról van elnevezve, mivel több mint 21 győztes van, így egyes kanyarok kétnevűek. Persze más tagózódás is van. Az egyes nemzetek képviselői igyekeznek egy helyre gyűlni. A szlovákok gyűlnek össze, a lengyelek is egy helyen tömörültek, a szlovénok a síugróként kezdő menőjükért, Primoz Roglicért sílécekkel feszítenek, de az

Az Alpe d'Huezen nyolcszor nyert holland, ezért eléggé a sajátjuknak érzik.

Mikor hozzájuk értünk, akkor is pörögtek, de két a hegyre korábban feltekerő magyar bringás azt mondta, pár órával ezelőtt még részegebbek és hangosabbak voltak a hollandok, a piától már kicsit megfáradtak. A hangulat azért így is elég jó volt. A hegy egyik korábbi győztese, Andrew Hampsten mondta, hogy az Alpe d'Huez inkább hasonlít kerékpáros stadionhoz, mint egy szép úthoz. Az előbbit garantálják a magukból kicsit kivetkőző nézők, ezt szó szerint is kell érteni, elég sok Borat-utánzó mankinis szurkoló jött fel a hegyre, míg az egyik kanyarban szinte csak szuperhős jelmezt viselő drukkerek álltak be, (Obelixet már két heggyel korábban elhagytuk) máshol meg ment a tömeges koreografált tánc. Az meg már megszokott, hogy sokan futnak az emelkedőn szenvedő bringások mellett és három centiről az arcukba ordítanak, lapogatják a hátukat vagy lelocsolják őket. 

A célegyenesnél várakozó nézők között ilyen reakciók már nincsenek – biztos, ami biztos kordonok közé is vannak szorítva –, a de egyáltalán nem lehet rájuk mondani, hogy elfogulatlanok. A működésük sem túl bonyolult, kétfokozatú. 

Ha Chris Froome akciózik, akkor ilyen:

Ha Romain Bardet, vagy bárki más szökik, aki nem Froome, vagy nem a Sky csapatában van, akkor pedig ez:

Froome korábbi doppingügye miatt nem igazán népszerű, a franciák többsége csalónak tartja. Az útra is több helyre felfestették, hogy "Sky go home", és ahogy hallottam, Froome-ék csapatbuszát is megdobálták szurkolók a hegymenetben. Ennél már csak az érthetetlenebb, hogy a szakaszt megnyerő Geraint Thomast is kifütyülik. 

A szurkolók nagyobb része azért jóval sportszerűbb, megtapsolnak minden bringást, aki felküzdi magát a hegyre. A melegtől néhányan iszonyúan ijesztő állapotba kerülnek, Ilnur Zakarin mezét teljesen kiverte a só, Ten Dam halálsápadt arccal vonszolja be magát. A d'Huezen csak az első jut a mennybe, a többieknek pokoli ez a szakasz. Azért vannak, akik itt is tudnak lazulni, a pontversenyben vezető Peter Sagan mosolygós arccal, viccelődve teker el egy gruppettóban (egy leszakadt csoportban), neki csak annyi volt mára a feladata, hogy limitidőn belül célba érjen.

A szakaszt befejező bringások közül sokan egyből gurulnak lefelé, lent várja őket a csapatbuszuk vagy a szállásuk, de az amúgy elég lélegzetelállító látvánnyal bíró Alpe d'Huez tökéletesen hozza azt, amit az egykori üzletemberek kitaláltak. A hegy nem ereszt könnyen, mivel csak egy út van lefelé, óriási dugók alakulnak ki, órákig nem érdemes mozdulni onnan, muszáj enni vagy inni valamit. A rutinosabbak pedig már eleve fent foglalnak szállást. Sokan gyalog jöttek fel, és haza is úgy indulnak, képesek 25 kilométert sétálni egy ilyen bulis szakaszért, lefelé persze már kevésbé motiváltak, minden száz méterre akad stoppos már. Csak a hollandok rendíthetetlenek, végeláthatatlan afterpartyt tartanak, ők így őrzik a hegy mítoszát.